Fotóművészet, 2003 (46. évfolyam, 1-6. szám)

2003 / 1-2. szám

A riporterek szerint művész vagyok, a művészek szerint riporter jöhet a következő. A festés sokkal hosz­­szabb folyamat, sokkal elmélyültebb munkát kíván, amihez én valószínűleg túl kapkodós vagyok, talán emiatt távolodtam a grafikától és a festészettől a fotó felé. - Mi történt veled a kirakatrendező elvégzése után? - Grafikusként meg dekoratőrként me­­lózgattam, fotóztam is, itt-ott megjelentek a képeim. Akkoriban indult az Iparművészeti Főiskolán a vizuális kommunikáció szak, és azt mondta egy barátom, milyen jó len­ne az nekem, ott tovább tudnék a fotóval foglalkozni, próbáljam meg. Megpróbál­tam, és felvettek. - Arra gondoltál, hogy a fényképe­zésből fogsz megélni? - A Főiskolán mindenki azt gondolta, hogy övé a világ. A fotó nem volt önálló szak, a grafika volt a fő szakom. Miközben tanultunk, a grafikusi munkákból jól meg lehetett élni, ma is sokkal jobban fizetik, mint a fotózást. Arra gondoltam, hogy ne­kem is ebből kell megélnem, és mellette majd fényképezek is. A hallgatóknak két nagy csoportja volt, az egyik az experimen­tális fotó iránt érdeklődött, a másik pedig a riport-életképet kedvelte, olyanokra nem nagyon emlékszem, akik reklámot akartak fényképezni. Viszont kiderült, hogy abból lehet a legjobban megélni, így a Főiskola után a legtöbben mégis inkább a reklámfo­tót választották. A Főiskola vége felé már elég erősen orientálódtam a riport- vagy zsánerfotózás felé. Éreztem, hogy egyre jobban megy nekem ez a fajta fényképezés, egyre gyak­rabban sikerült olyan képeket készítenem, amilyeneket mindig szerettem volna, per­sze, iszonyú sok munkával. Azt tartottam magamról, hogy egy kevésbé tehetséges ember vagyok, akinek sokat kell dolgoznia ahhoz, hogy elérjen egy szintet, és szor­galmasan hajtottam. A Főiskolán nagyon jó tanáraim voltak, sínre tették a dolgaimat, megtanítottak képet értelmezni, és képben gondolkodni. Kopek Gábor inkább az ex­perimentális fotót kedvelte, de szerette, amit én csináltam, vagy talán azt szerette, hogy én mennyire szeretem, ami iránt ér­deklődöm. Pedig nagyon kemény volt, gyakran jöttem ki úgy konzultációról, hogy szarul éreztem magam, de azóta is rend­szeresen eszembe jut, mennyi mindent ta­nultam tőle. És amikor éreztem, hogy már vannak jó képeim, kiderült, hogy erre a fajta fényké­pezésre senkinek nincs szüksége. Úgy jöt­tem ki a Főiskoláról, mint egy száz gyerek, nem ismertem a szakmát, nem tudtam, mi­re van szükség, úgyhogy el kellett kezde- Diáksziget, 1994 42 ■ Fotóművészet • 2003/1-2

Next