Fővárosi Közlöny, 1922 (33. évfolyam, 39-57. szám)

1922-12-08 / 54. szám

illető felek. Erre legjobb bizonyíték, hogy maguk azok a hivatalok, amelyek hivatva volnának ebben a kérdésben­ végső fórumot végezni, egymással tel­jesen ellentétes álláspontot foglalnak el. Hogy ezen krasz esetek egyikét megvilágítsam, bátor vagyok utalni arra, hogy például az a fél, aki 1 millió bevétel után beismeri és kirója a 30 ezer koronát, amely forgalmiadóilleték gyanánt beszol­gáltatandó, kifogásoltatik és megbírságoltatik azért, mert a 30 ezer korona illetéknek 900 koronás illeté­két nem fizette le. Tehát egyes esetekben úgy értel­mezik ezt, hogy a 300%-os forgalmi adó után újra forgalmi adót kelljen fizetni, azonban a hivatalok ezen különféle felfogásaikkal odáig jutnak, hogy ezen kereskedő, aki ezen 30 ezer koronát bélyeg­illetékben rója le, az­ mentesül minden további beszolgáltatástól. Már most az a fél, aki bélyegben rója le ezt az illetéket, az államnak, teljesen hiába­való költ­ségeket okoz, mert elhasználja azon drága okmány­bélyegeket, amelyeket e célból megvesz, aki kész­pénzben rója le ezen illetékeket az a kontroverz fel­fogás alapján , 30 ezer korona után 900 korona illetéket tartozik fizetni. Vass Béla: Ha behajtotta. Rotter Zsigmond: Hát azt is be kellett hajtani, amit ő 30 ezer korona bélyeggel ró le, azt is csak akkor köteles leróni,­­ ha behajtatotta, tehát fennáll az a kontroverz felfogás, amelyet dokumentáltam. Ettől eltekintve, bizonyos kérdésekben is telje­sen lehetetlen helyzet áll elő és úgy a kamara, mint más kereskedelmi közületek, amelyek a legnagyobb becsületességgel járulnak ahhoz, hogy mindenki, aki a forgalmi adó, vagy akármi más adó terén vissza­éléseket követ el, a törvény legmesszebbmenő szigo­rával sújtassék, de viszont ugyanakkor követelik azt, hogy az az ember, kereskedő, vagy iparos létére, aki becsületesen tett eleget kötelességének, a jogbiztonság alapján álljon és nem különféle felfogá­soknak az áldozatával téve magát, mesterségesen súj­tassák pénzbírságok által, amelyek lehetetlenek. Megjegyzem végül, — már befejezem fel­szólalásomat, — hogy ezen pénzbírságok rendkívül súlyosak és alku tárgyát képezik, tehát annak az etikai felfogásnak sem felelhetnek meg, amely egy állam­nak vagy főváros pénzkezelésének törvényes bevé­teleit kell, hogy jellemezze. Úgy a kereskedelmi és iparkamara, mint az OMGE­, a kereskedelmi csarnok és az összes keres­kedelmi közületek azonosítják magukat azzal a becsü­letes felfogással, hogy törvényadta kötelezettségeit mindenki a legmesszebbmenőleg és legjobb akarattal kötelességszerűleg teljesítse, kérik és követelik azon­ban viszont az államtól és a fővárostól és pedig különösen a fővárostól azért, mert a főváros ezen bevételből nagy hányadösszegekben részesedik, hogy ezen összegek úgy hajtassanak be, hogy azokat ille­tőleg ne interpretálás, hanem jogbiztonság uralkodjék. Ezen tiszteletteljes kérésemet voltam bátor elő­adni. (Élénk helyeslés.) Elnök: Napirend előtti felszólalásról lévén szó, sem tárgyalásnak, sem határozathozatalnak nincs helye, azonban a tisztelt biz. tag úr által felhozottakat komolyan figyelembe fogjuk venni. (Helyeslés.) Következik a napirend tárgyalása, nevezetesen a villamos vasutak megváltásának az ügye. Ki van szólásra feljegyezve? Jegyző: dr. Hegedűs József biz. tag úr. Dr. Hegedűs József, Tisztelt Közgyűlés ! A sző­nyegen fekvő kérdéshez, amely a főváros vitális érde­keinek egyike, higgadt objektivitással kívánok hozzá­szólni, lehetőleg rövidre fogva a mondanivalómat, mert takarékoskodni kell az idővel is. 30 nap múlva elhatározásunk gyakorlati megvalósításának súlyos gondja nehezedik reánk és addig még igen sok a teendő. Nem kívánom felhasználni ezt az egyébként igen kedvező alkalmat még arra sem, hogy a múlt gazdálkodására, akár politikai, akár szorosan vett közlekedési szempontból visszatérjek, mert nekem meggyőződésem, hogy nem áll módunkban kritizálni, mert ma nem kritikusokra, ma munkatársakra van szükség. Maga az egész anyag teljes nagyságában sze­rény véleményem szerint két fő részre osztható. Az egyik maga az átvétel kérdése, a másik az az elvi kérdés, hogy az átvétel után mi történjék, helyeseb­ben, részvénytársaság legyen-e, vagy a részvény­társaság elvi elfogadása mellett egy provizórium létesíttessék. Ebben a sorrendben kívánok a kérdéssel fog­lalkozni és ha az átvételhez térek vissza, nem tehe­tem ezt meg a­nélkül, hogy ne térjek ki arra az anyagra, amely az előkészítő munkálatok eredménye­ként elénk táratott és ne térjek ki annak megállapítása elől, hogy ez komoly és nagy munkának az ered­ménye, de sajnos az idő sürgető rohanásának nyomait viseli magán, a minuciózus precizitásra már nem jutott idő s talán energia sem, nagy kontúrokkal kellett beérni, mert a pontos kidolgozásra nem telt már idő és mód. Egy érzésem van, tisztelt közgyűlés és ez az, hogyha Éber Antal biz. tagtársam a főváros köz­üzemeire vonatkoztatva itt a közgyűlés termében nem két év előtt javasolta volna a részvénytársasági formára való áttérést, hanem csak 22 hónappal ez­előtt, akkor talán a részvénytársaság kérdése is két hónappal később tárgyaltatott volna és akkor több időnk maradt volna arra is, hogy az átvétellel kapcso­latos kérdéseket teljes precizitással megtárgyalhattuk és — egész bizonyos — az átvételt minden hiba és mulasztás mellőzésével eszközölhettük volna. Mert le kell szögeznem, hogy erről keveset hallottunk eddig. Nem terjesztetett elénk még sem programm, sem kész tervezet és nem ismertettetett meg velünk az a rendszer, amellyel az átvétel maga kell, hogy megtörténjék s én benne bizonyos aggodalmat kelt a kérdés, hogy ami 1923. január 1-én reggel 5 órakor fog történni, hogyan fog történni, mert méltóz­tassék elhinni, ez a kérdés legalább is bír olyan fontossággal, mint az, hogy mi fog történni az átvétel tényleges befejezése után. Hiszen a vonatkozó néptörvény, majd az ezt hatályon kívül helyező 3233. számú 1921. május 3-án megjelent miniszterelnöki rendelet, amely az Egyesített Városi Vasutak kérdését rendezte, máris, miként az előterjesztésekből megállapítható, arra használtatik fel az érdekeltek által, hogy az őket szerződés szerint terhelő felelősség alól kibújni igyekezzenek. Utalok arra, hogy abban a válaszban, amelyet az érdekeltek a főváros megkeresésére adtak, az foglaltatik, hogy a vasutak 1918. november 5-én történt elvétele felmenti őket annak állapota tekinteté­ben minden felelősség alól, másrészt lehetetlenné tette azt is, hogy az érdekeltek a vasutat bármilyen állapotban átadják. A vasút 1918. november 5-ike óta — mondja szóról-szóra — nincs birtokunkban, tehát nem mi fogjuk átadni és annak állapotáért nem mi felelünk.

Next