Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)
1864-01-15 / 11. szám
11-ik sz. Pénteken jan. 15. Első évfolyam 1864. Kiadó-hivatal: 1Pest, barátok tere T. sz. Előfizetési dij: Félévre...................8 írt. Negyedévre ... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Reáliskola-utca 6-dik szám 1-ső emelet. Hirdetési dij : Hasábos petitsor . . 4 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor ... 30 kr. EMTE lap 1864-diki január 1-től kezdve ily alakban jelen meg, az ünnep utáni napokat kivéve, naponkint. Előfizetés: félévre helyben úgy, mint vidékre 8 ft; évnegyedre: 4 ft, Erich Gusztáv, kiadó (Barátok tere, 7. sz.). EMLÉKLAPUL, EGY ALFÖLDI GAZDÁNAK, 1863 augusztusában. Ha szép reményid száraz kútfejében Egy enyhítő balzsam csep sem fakad; És égető ínséged gyötrelmében Kölcsön-nyomor vigasztalást ha ad : Fordulj be hozzám! s tündér szép vidéken, Mely ontá az arany kalászokat — Tekintsd meg gonddal ápolt gazdaságom S gondolj végig a perzselt pusztaságon! Nem azt fogom mutatni, mim nincs nékem ; Fokoznám sok hitvány kárörömét. Sem a sok meddő munkát, mikben égtem, Mik lantverő kezemet feltörék. Vagy a döbbentő borulást a népen, Mig a bitangság arcán gyönyör ég . . . Nem én ! az aggodalmak szomja árja, Megtikkadt kebled, nálam, át nem járja. A ránk hajló „Bükk“ árnyas erdejébe' Holott még, a földdermesztő aszály A buzgó forrás méhét el nem érve, Kristály habokban csörgedez az ár . . . S völgyére még, a földnek szép reménye, Az ég tündöklő harmatja leszáll; Hol az üdítő lombok sátorában Elandalitó hangú száz madár van: Merengve viszlek át egy jobb világba, És valóságot mutatok neked, Melyen szivem — e hegytetőkre járva — "Győzelmet ült elméletem felett S a rám boruló fáknak enyhe ága A mosolygóktól híven elfedett. Egy képet látsz itt, min az emberélet Gúny — és szégyennel fordul szembe véled. Im: a fűvesztett rónák szép gulyája Mely itt a lombért már gebeszkedik — A legnagyobb, közöttük, sorra járva, Hol társai azt föl nem érhetik ; Fejét emelve, által fekszik rája, Hogy fölérhessék, lenyomja nekik........! S mig itt e halk fuvalmu dalt lezengem, Egy mély sóhaj kel át az erdőcsenden. TÓTH ENDRE: A NYOLCVANÉVES FÉRJ HÁTRAHAGYOTT LEVELE. (Novella. — Folytatás.) Az ifjú átvette a levelet s húgának kívánsága szerint felolvasta: „Petneháza, aug. 30. 1851. Vigasztaló angyalom! „Ugye sokkal hamarabb beköszöntött az óra, melyben e levelemet feltörnöd kell ? A midőn esküvőre vezettelek, a nyolcvan éves vén ember már erősen hallá kastélyának kapuin a halált kopogtatni. Te, mint tizenöt éves gyermek, nem érthetted, minő áldozatot hozasz. Magad nem tudnád megmondani, szeszélyből, könnyelműségből, vagy gyermeki éretlenségből, mint a vidék legszebb virága, bizalmasan hajtod fejedet az elkorhadt vén törzshez. Midőn én e sorokat írom, te menyasszonyi ruhádba öltözve folytatod játékodat, téged bámulni jött barátnéid körében. „Elborzadtam, mert éreztem, hogy vétket követek el az öntudatlanul cselekvő angyali ártatlanság ellen. Szívem azonban már meg volt átalkodva. Elhatároztam, hogy éltedet lekötő esküdet elfogadom és sajátommá teszem. Olyan voltam, mint a szívtelen vén uzsorás, aki a könnyelmű ifjak adóslevelét rakja zsebre, fizetést követel s lelkiismeretét azzal altatja el, hogy nem cselekedett törvénytelenül, nem követett el erőszakot; a gondatlan adós lássa, ha saját akaratából elviselhetlen föltételek terhe alá vetette magát. „Néhány perc még, és eskü szavad hozzám kerül zálogba, elvárom, hogy szeress, ápolj, vigasztalj és értem lemondj a föld minden öröméről. „A nyolcvan éves férj feleségül vett téged, de nem éltének még hátra levő rövid idejére, hanem az örökkévalóságra.Kimondhatlan szeretetem a sír szélén nem érhet véget, ezen el nem enyészhető szerződést a jövő életre kötöttem veled, ahol bizonyosan találkozni fognak mindazok akik e földön egymást igazán szerették. „Egyúttal értesülek, hogy ugyan-e nap reggelén végrendeletemet is megírtam, s annak megőrzését, legjobb rokonom, Ábrahám öcsém hű kezére bíztam. „Egyedüli és kizárólagos örököse vagy minden vagyonomnak. Élj békéval s élvezd a föld javait, magad úgy, mint rokonaid, kikről nem fogsz megfeledkezni. „Végrendeletemet úgy írtam, amint legjobb meggyőződésem sugallotta. Megtörténhetik , hogy ezen okirat, a mostani viszonyok között, a mostani törvények értelmében, érvénytelennek nyilváníttatik. Azért írok ma egyenesen hozzád, kinek szívét ismerem; e sorok, rád nézve, bizton hiszem, több erővel birondnak, mint ama pecsétes oklevél kiállítva a törvény által követelt formaságokkal: „Mindent, amivel a földön bírtam, rád hagyok, de csak addig, migha maradsz nevemhez. Ha azt hiszed, szerződésünk csak a sír széléig tartott, akkor is légy boldog, s ne csalatkozzál uj szövetségedben; de elvárom tőled, hogy a szóbetű értelmében mindenről lemondj, a mi csak általam és az én nevem által jutott birtokodba. Ez hozzád intézett végrendeletem; a másikat a nyilvánosat, melyet aláírtam, s a melyet a tanuk pecséteikkel erősitenek meg, azonnal átadom az idő szeszélyének, a véletlennek, a romlásnak, s az emberek jó vagy rosz akaratának, e levelet pedig Erzsikémhez intézem, a kiben nem lehet csalatkoznom! „Erzsikémhez szólok, a ki úgy szeretett engem, mint legjobb bátyát, a ki bizalommal simult mellemre, a ki megígérte, hogy nem fog feledni! ” „Élj boldogul, szépséges angyalom, a kit feleségül vettem, s a kit házamnál úgy fektettem le ágyamba, mint az anya szokta a karján elaludt gyermeket a bölcsőbe letenni. „A viszontlátásig Erzsikémama boldog házában, a hol nincs korkülönbség s ahol az egymást szerető sziveket az örök ifjuság ajándéka várja.“— Petneházy Boldizsár. .. Egyszerre oly csendes, zajtalan és elhagyatott lett a petneházi régibb kastély, mely eddig a vidám vendégsereg élettől pezsgő tanyája volt. Erzsike elköltözött, Eszter néni követé , a vendégek elszéledtek. , Csak hárman maradtak helyükön. Az ifjú, kit szava lekötött; Szamosházy, a ki azt gondolta, hogy a nagy fát nem lehet egy fejszecsapásra ledönteni; végre az archeológus, a ki tudós buvárlatainak fényes jutalmát várta. Néhány nap esemény nélkül múlt el; a szomszéd kastélyból csak annyi szivárgott át, hogy az új lakók senkit sem fogadnak el. Az éjszaki szelek fagyos lehelete kora dért hozott a vidékre, s elperzselé a kert virágait; ily rövid idő alatt a természet és az emberek egyiránt megváltoztak. A kapu ugyan ősi szokás szerint most is egész nap zárva állott, de a jegenyefák tetejét ellepő csókasereget, többé senki sem riaszta fel; innentől a mindennapos vendég csak úgy kerülé a házat, mint a szállást kereső utas. Elvégre levél érkezett, jelentvén nagy győzelemmel, hogy Ábrahám ur ő nagysága közeledik. Mindenkit külön üdvözölt iratában. Sorai bizonyiták, hogy Petneházát ma is azon állapotban képzelte, mint ahogy elhagyta. És másnap alkonyat táján csakugyan megérkezett. Fogadására a cselédek rohantak össze. Az öreg úr szétnéz; szeme Erzsikét keresi; csodálja, hogy kedves leánykája nem fut elébe; észreveszi, hogy a hölgyek által lakott szobák redőnyei be vannak zárva; kérdést tesz s elrettenve hallja, hogy az öreg kisasszony s a fiatal özvegy végkép a szomszéd kastélyba költöztek! Rosz sejtelmek között rázza meg fejét, és kiszáll a kocsiból.Eközben, mint a kolostor egyes celláiból elővánszorog a három megmaradt vendég, üdvözlik az érkezőt, de mintha ismerősök sem volnának, egymásra nem is tekintenek. — Mi történhetett itt ? Szobájába siet, ahova álmos cseléd hoz gyertyákat. Parancsolja, hogy a kandallóba tüzet gyújtsanak , pipájához nyúl, rátölt az útközben valahol ajándékba kapott finom magyar dohányból, de ebbe sem találja kedvét. Az egyik gyertyát kezébe veszi, körül jár minden szobát, de sehol egy lelket sem talál. Az ebédlőben mindössze négy személyre van felterítve, a társalgó teremben a zongora lezárva, és zöld posztóval beterítve, világos bizonyságul, hogy senki sincs itt, akinek eszébe jutna megérinteni a billentyűket. Egyszerre oly idegen lett saját ősi hajlékában, íme gondolá magában, ilyen lesz Petneháza, ha meghaltam ! A szokatlan csend megdöbbentő lelkét: hol vannak akik ki és bejárva csapkodták az ajtókat, nevettek, tréfálóztak, kergetőztek, pajtáskodtak, és dorbézoltak ? Visszatérve szobájába, három szótalan kisértetet, Gábort, Szamosházyt és az archeológust találd ott. A tudós férfi hóna alatt hosszúra hajtott iróniákat tartott, fejét lekonyitá, és nagy alázatosságában parancsra várni látszott. — Nos — kérdé tőle a házigazda — , hozott-e nekünk sok jó újságot? — Hizelgek magamnak, hogy nagyságod teljesen meg lesz velem elégedve ? — Annál jobb. Remélem, készen van ön árjegyzékével is, ahova beírta, hány napot töltött az én ügyemben, hova ment, hova utazott, minő rendes és rendkívüli költségei akadtak. — Minden azonkép van, a mint nagyságod parancsolni méltóztatott. Ím a jegyzék; ezen halmaz ivek pedig, mind eredeti és csalhatlan oklevél, mely napnál fényesebben bebizonyítja, hogy emberi erőt felülmúló munkám után, akit kerestünk, Petneházy Absolont, és természetes és törvényes utódait valósággal feltaláltam. — Nagyon szép, nagyon dicséretes. Tehát ezen irományok mind engem illetnek? — Az elsőtől az utolsóig nagyságod kizárólagos sajátja. Bizton hiszem, hogy ezen okmányok mától fogva Petneháza családi archívumának legféltettebb kincseit képezendik. — Igen le vagyok kötelezve. Kérem az árjegyzéket. — Tessék. — Ám aláírom. Tisztartóm mindenórán kész lesz a követelést kifizetni. De még egyszer kérdem: nem tarthat-e kívülem valaki jogot ezen irományokhoz, mik asztalomon hevernek ? PÁLFFY ALBERT. (Folytatása köv.)