Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)

1864-01-15 / 11. szám

11-ik sz. Pénteken jan. 15. Első évfolyam 1864. Kiadó-hivatal: 1Pest, barátok­ tere T. sz. Előfizetési dij: Félévre...................8 írt. Negyedévre ... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap, ko­­ronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Reáliskola-utca 6-dik szám 1-ső emelet. Hirdetési dij : Hasábos petitsor . . 4 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor ... 30 kr. EMTE lap 1864-diki január 1-től kezdve ily alakban jelen meg, az ünnep utáni napokat kivéve, napon­kint. Előfizetés: félévre helyben úgy, mint vidékre 8 ft; évnegyedre: 4 ft, E­ri­­­c­h Gusztáv, kiadó (Barátok tere, 7. sz.). EMLÉKLAPUL, EGY ALFÖLDI GAZDÁNAK, 1863 augusztusában. Ha szép reményid száraz kútfejében Egy enyhítő balzsam csep sem fakad; És égető ínséged gyötrelmében Kölcsön-nyomor vigasztalást ha ad : Fordulj be hozzám! s tündér szép vidéken, Mely ontá az arany kalászokat — Tekintsd meg gonddal ápolt gazdaságom S gondolj végig a perzselt pusztaságon! Nem azt fogom mutatni, mim nincs nékem ; Fokoznám sok hitvány kárörömét. Sem a sok meddő munkát, mikben égtem, Mik lantverő kezemet feltörék. Vagy a döbbentő borulást a népen, Mig a bitangság arcán gyönyör ég . . . Nem én ! az aggodalmak szomja árja, Megtikkadt kebled, nálam, át nem járja. A ránk hajló „Bükk“ árnyas erdejébe' Holott még, a föld­dermesztő aszály A buzgó forrás méhét el nem érve, Kristály habokban csörgedez az ár . . . S völgyére még, a földnek szép reménye, Az ég tündöklő harmatja leszáll; Hol az üdítő lombok sátorában Elandalitó hangú száz madár van: Merengve viszlek át egy jobb világba, És valóságot mutatok neked, Melyen szivem — e hegytetőkre járva — "Győzelmet ült elméletem felett S a rám boruló fáknak enyhe ága A mosolygóktól híven elfedett. Egy képet látsz itt, min az emberélet Gúny — és szégyennel fordul szembe véled. Im: a fűvesztett rónák szép gulyája Mely itt a lombért már gebeszkedik — A legnagyobb, közöttük, sorra járva, Hol társai azt föl nem érhetik ; Fejét emelve, által fekszik rája, Hogy fölérhessék, lenyomja nekik........! S mig itt e halk fuvalmu dalt lezengem, Egy mély sóhaj kel át az erdőcsenden. TÓTH ENDRE: A NYOLCVANÉVES FÉRJ HÁTRAHAGYOTT LEVELE. (Novella. — Folytatás.) Az ifjú átvette a levelet s húgának kívánsága szerint felolvasta: „Petneháza, aug. 30. 1851. Vigasztaló angyalom! „Ugy­e sokkal hamarabb beköszöntött az óra, melyben e levelemet feltörnöd kell ? A midőn eskü­vőre vezettelek, a nyolcvan éves vén ember már erő­sen hallá kastélyának kapuin a halált kopogtatni. Te, mint tizenöt éves gyermek, nem érthetted, minő ál­dozatot hozasz. Magad nem tudnád megmondani, szeszélyből, könnyelműségből, vagy gyermeki éret­lenségből, mint a vidék legszebb virága, bizalmasan hajtod fejedet az elkorhadt vén törzshez. Midőn én e sorokat írom, te menyasszonyi ruhádba öltözve foly­­tatod játékodat, téged bámulni jött barátnéid körében. „Elborzadtam, mert éreztem, hogy vétket köve­tek el az öntudatlanul cselekvő angyali ártatlanság ellen. Szívem azonban már meg volt átalkodva. El­határoztam, hogy éltedet lekötő esküdet elfogadom és sajátommá teszem. Olyan voltam, mint a szívtelen vén uzsorás, a­ki a könnyelmű ifjak adóslevelét rakja zsebre, fizetést követel s lelkiismeretét azzal altatja el, hogy nem cselekedett törvénytelenül, nem követett el erőszakot; a gondatlan adós lássa, ha sa­ját akaratából elvisel­hetlen föltételek terhe alá ve­tette magát. „Néhány perc még, és eskü szavad hozzám ke­rül zálogba, elvárom, hogy szeress, ápolj, vigasztalj és értem lemondj a föld minden öröméről. „A nyolcvan éves férj feleségül vett téged, de nem éltének még hátra levő rövid ide­jére, hanem az örökké­valóságra.Kimond­­hatlan szeretetem a sír szélén nem érhet véget, ezen el nem enyészhető szerződést a jövő életre kötöttem veled, a­hol bizonyosan találkozni fognak mindazok a­kik e földön egymást igazán szerették. „Egyúttal értesü­lek, hogy ugyan-e nap reggelén végrendeletemet is megírtam, s annak megőrzését, legjobb rokonom, Ábrahám öcsém hű kezére bíztam. „Egyedüli és kizárólagos örököse vagy minden vagyonomnak. Élj békéval s élvezd a föld javait, ma­gad úgy, mint rokonaid, kikről nem fogsz megfeled­kezni. „Végrendeletemet úgy írtam, a­mint legjobb meggyőződésem sugallotta. Megtörténhetik , hogy ezen okirat, a mostani viszonyok között, a mos­tani törvények értelmében, érvénytelennek nyil­­váníttatik. Azért írok ma egyenesen hozzád, kinek szívét ismerem; e sorok, rád nézve, bizton hiszem, több erővel birondnak, mint ama pecsétes oklevél kiállítva a törvény által követelt formaságokkal: „Mindent, a­mivel a földön bírtam, rád hagyok, de csak addig, migha maradsz nevem­hez. Ha azt hiszed, szerződésünk csak a sír széléig tartott, akkor is légy boldog, s ne csalatkozzál uj szövetségedben; de elvárom tőled, hogy a szóbetű értelmében mindenről lemondj, a mi csak általam és az én nevem által jutott birtokodba. Ez hozzád intézett végrendeletem; a másikat a nyilvánosat, melyet aláírtam, s a melyet a tanuk pecséteikkel erősitenek meg, azonnal átadom az idő szeszélyének, a véletlennek, a romlásnak, s az em­berek jó vagy rosz akaratának, e levelet pedig Er­­zsikémhez intézem, a kiben nem lehet csalatkoznom! „Erzsikémhez szólok, a ki úgy szeretett engem, mint legjobb bátyát, a ki bizalommal simult mellem­re, a ki megígérte, hogy nem fog feledni! ” „Élj boldogul, szépséges angyalom, a kit fele­ségül vettem, s a kit házamnál úgy fektettem le ágyam­ba, mint az anya szokta a karján elaludt gyermeket a bölcsőbe letenni. „A viszontlátásig Erzsikém­­ama boldog házá­ban, a hol nincs korkülönbség s a­hol az egymást szerető sziveket az ö­r­ö­k i­f­j­u­s­á­g ajándéka vár­ja.“— Petneházy Boldizsár. .. Egyszerre oly csendes, zajtalan és elhagyatott lett a petneházi régibb kastély, mely eddig a vidám vendég­sereg élettől pezsgő tanyája volt. Erzsike el­költözött, Eszter néni követé , a vendégek elszé­­ledtek. , Csak hárman maradtak helyükön. Az ifjú, kit szava lekötött; Szamosházy, a ki azt gondolta, hogy a nagy fát nem lehet egy fejszecsapásra ledönteni; végre az archeológus, a ki tudós buvárlatainak fényes jutalmát várta. Néhány nap esemény nélkül múlt el; a szomszéd kastélyból csak annyi szivárgott át, hogy az új lakók senkit sem fogadnak el. Az éjszaki szelek fagyos le­helete kora dért hozott a vidékre, s elperzselé a kert virágait; ily rövid idő alatt a természet és az embe­rek egyiránt megváltoztak. A kapu ugyan ősi szokás szerint most is egész nap zárva állott, de a jegenyefák tetejét ellepő csókasereget, többé senki sem riaszta fel; innentől a mindennapos vendég csak úgy kerülé a házat, mint a szállást kereső utas. Elvégre levél érkezett, jelentvén nagy győzelem­mel, hogy Ábrahám ur ő nagysága közeledik. Min­denkit külön üdvözölt iratában. Sorai bizonyiták, hogy Petneházát ma is azon állapotban képzelte, mint a­hogy elhagyta. És másnap alkonyat táján csakugyan megérke­zett. Fogadására a cselédek rohantak össze. Az öreg úr szét­néz; szeme Erzsikét keresi; csodálja, hogy kedves leánykája nem fut elébe; észreveszi, hogy a hölgyek által lakott szobák redőnyei be vannak zár­va; kérdést tesz s elrettenve hallja, hogy az öreg kisasszony s a fiatal özvegy végkép a szomszéd kas­télyba költöztek! Rosz sejtelmek között rázza meg fejét, és kiszáll a kocsiból.­E­közben, mint a kolostor egyes celláiból elővánszorog a három megmaradt vendég, ü­dvözlik az érkezőt, de mintha ismerősök sem volnának, egy­másra nem is tekintenek. — Mi történhetett itt ? Szobájába siet, a­hova álmos cseléd hoz gyer­tyákat. Parancsolja, hogy a kandallóba tüzet gyújt­sanak , pipájához nyúl, rá­tölt az útközben valahol ajándékba kapott finom magyar dohányból, de ebbe sem találja kedvét. Az egyik gyertyát kezébe veszi, körül jár minden szobát, de sehol egy lelket sem talál. Az ebédlőben mindössze négy személyre van felterítve, a társalgó teremben a zongora lezárva, és zöld posztóval beterítve, világos bizonyságul, hogy senki sincs itt, a­kinek eszébe jutna megérinteni a billentyűket. Egyszerre oly idegen lett saját ősi hajlékában, íme­ gondolá magában, ilyen lesz Petneháza, ha meg­haltam ! A szokatlan csend megdöbbentő lelkét: hol vannak a­kik ki és bejárva csapkodták az ajtókat, nevettek, tréfálóztak, kergetőztek, pajtáskodtak, és dorbézoltak ? Visszatérve szobájába, három szótalan kisérte­­tet, Gábort, Szamosházyt és az archeológust ta­láld ott. A tudós férfi hóna alatt hosszúra hajtott iróniá­kat tartott, fejét lekonyitá, és nagy alázatosságában parancsra várni látszott. — Nos — kérdé tőle a házigazda — , hozott-e nekünk sok jó újságot? — Hizelgek magamnak, hogy nagyságod telje­sen meg lesz velem elégedve ? — Annál jobb. Remélem, készen van ön árjegy­zékével is, a­hova beírta, hány napot töltött az én ügyemben, hova ment, hova utazott, minő rendes és rendkívüli költségei akadtak. — Minden azonkép van, a mint nagyságod pa­rancsolni méltóztatott. Ím a jegyzék; ezen halmaz ivek pedig, mind eredeti és csalhatlan oklevél, mely napnál fényesebben bebizonyítja, hogy emberi erőt felülmúló munkám után, a­kit kerestünk, Petneházy Absolont, és természetes és törvényes utódait való­sággal feltaláltam. — Nagyon szép, nagyon dicséretes. Tehát ezen irományok mind engem illetnek? — Az elsőtől az utolsóig nagyságod kizárólagos sajátja. Bizton hiszem, hogy ezen okmányok mától fogva Petneháza családi archívumának legféltettebb kincseit képezendik. — Igen le vagyok kötelezve. Kérem az árjegy­zéket. — Tessék. — Ám aláírom. Tisztartóm minden­­órán kész lesz a követelést kifizetni. De még egyszer kérdem: nem tarthat-e kívülem valaki jogot ezen irományok­hoz, mik asztalomon hevernek ? PÁLFFY ALBERT. (Folytatása köv.)

Next