Fővárosi Lapok, 1864. január (1. évfolyam, 1-25. szám)
1864-01-12 / 8. szám
PETŐFI SÁNDOR ÉLETRAJZA. (Folytatás.) Jókai en miniatűr olajba festette barátja arcképét; Orlai emlékverset irt számára ; Petőfi viszont könyekre fakasztotta őket érzékeny szavalatával s a búcsú órájában fölfogadták egymásnak hogy csak mint nevezetes emberek fognak még egyszer összetalálkozni. Aztán nyakába vette Petőfi a világot, hol tárt karokkal (bár üres marokkal) fogadta első szerelme — a szinpad. Pápáról — hol az ottmaradhatás ügyében minden terve dugába dőlt — Székesfehérvárnak tartott s Borostyán név alatt fájdalom- és örömteli szívvel állott be Szabó József ott mulató „derék“ színésztársaságába. Örömmel, mert azon pálya küszöbén tudta magát, melyért élt balt, fájdalommal, mert érezte hogy e lépés villámcsapás lesz szülőire. De őt szent lelkesedés és forró szenvedély vezércsillaga vonta a színpadra, melynek tündérfénye mellett a mindennapi élet legbecsesebb képei is elvesztek vagy elhalaványodtak s habár eleinte igen parányi lénynek nézte ott magát, erősen remélte hogy egykor nem lesz utolsó ; hitte hogy az ég segédkeze lesz azzal, ki oly magas eltökéléssel, annyit áldozva lépett a kendőzött arcú istennő oltárához. Pedig a szini pálya csak töviseit tenné Petőfi számára; a rózsákat másnak osztogatta. Egy-egy megszökött vagy meghasonlott szabólegény, kinek nyalka termete volt; iszákos naplopók, kiket dörgő hanggal áldott meg a természet; bonvivant boltoslegények, akik magokat a szini pályára adva, szerettek magukból bolondot csinálni hogy a közönséget megröhögtessék ; gólyalábu, nyalka borbélylegények, kiket szép embereknek tartottak a kisvárosi teniaszszonyok: ezek és ilyenek kaptak tapsot — koszorút, quantum satis . Petőfit, a gondolkodó, a művészetekben élő, szenvedélygazdag színészt nem vette észre senki. Szerény alakja, kevéssé színpadi arca, korlátolt hangterjedelme — mind rész ajánlólevél volt számára. Otthonu H a mere készült és C ov ina tit- ava gyinpadnn -volt dégeket jelentett be. Ha nagy szerepet adott, az a vefély volt a Falusi lakodalomban, az öreg apa a Velencei hölgyben, a notárius, a Szökött katonában vagy Lear királyban a bohóc. Ő mindezeket tagadhatlanul saját fölfogással játszta, de mihaszna, ha nem volt bömbölő hangja, mely tapsot rázzon ki a karzatokból ! Hogy pedig a taps nem áll valami nehezen a vidéki közönségnél, azt mindenki tudja, aki kisvárosi szinielőadásokat látott. Mindegy , Petőfinek mégis négy egész hónap kellett míg a közönség figyelmét— saját kitétele szerint — párszor meg tudta nyerni és egy-két kitapsoltatásra szert tenni. Hanem ő avval nagyon meg volt elégedve. „Négy hónapos színésznek elég“— írja Bajzához küldött szerény hangú levelében. Különben a feljebb említett másodrendű szerepekhez is bajosan tudott jutni; alig vihette ki, hogy Kecskeméten, 1843. márc. 14-i jutalomjátékául „Lear“-t választhassa és abban az udvari bolondot személyesíthesse. „Mert — úgymond — mennyi az ármány a színészetnél! Gyakran jajdulok föl: isteni művészet, mert ördögök papjaid!“ Ebből látszik, mily komolyan vette a színészetet. Az apró szerepek is nagyon fájtak neki; ami másnak nem kellett, azt mind az ő nyakába rótták. Ilyenkor aztán megtette azt a furcsa boszuállást s a legkomolyabb darabban olyan komikus néma személyt csinált magából, hogy az egész közönség kacagta, és egyszer, midőn valami gyűlöletes semmiséget kellett játszania, tréfából a lovagköntös mellé kard helyett egy roppant bunkósbotot dugott s a mint a darab hőse neki fordult, kiáltva : húzz kardot te gyáva! stb. ő kihúzta a bunkósbotot ?s olyan kacajt gerjesztett vele, hogy maga a súgó is belesült szerepébe. Ezért aztán megbüntették öt forintig, amit azonban az igazgató elengedett neki.*) A társulat dolga Kecskeméten nem igen jól folyt. Petőfire társai különben sem sokat tartottak, így akkori élete fényesnek épen nem nevezhető. Volt neki huszonnyolc forint p r o p o r t iója. Legtöbbször azt mondták neki a hónap végén : nemhogy ő kapna valamit, de még ő fizet vissza. Ezt nevezték proportiónak. Bajzát említettük fennebb. Petőfi, színészszé szegődése után nemsokára, 1842 karácsonyán Fehérvárról fölrándult Pestre, verseinek fonalánál fogva szert tenni hő vágyai tárgyára, Bajza és Vörösmarty ismeretségére — kinek Petőfi művei legelőször tűntek szembe, de ő e név alatt valami régibb szót vélt rejteni. Ettől fogva már állandólag a Petőfi nevet használta életben és irodalomban; közben néhány népdalt adott ki Pönögei Kis Pál név alatt — közte azt a szép verset: „Hortobágyi korcsmárosné angyalom !“— Érintett látogatása alkalmával is először mint Pönögei Kis Pál jelent meg Vörösmartynál, ma* „Tarka élet“ irta Jókai Mór. Pest MDCCCLVIII. gát Petőfi megbízottja gyanánt mutatva be, kitől költeményeket is hozott az Athenaeumnak. Látván azután hogy neve nem hangzik roszul a nagyrabecsült körökben, megnevezte magát s fél napot töltött az általa régtől fogva tisztelt, szeretett két férfi körében. Távozásakor Vörösmarty, versei dijául néhány forintot nyomott markába, a mi neki akkor nagyon jól esett. Ez ismeretség és méltánylat által buzdíttatva, azontúl kétszeres buzgalommal feküdt Apollo szolgálatának; versei az Athenaeum és Honderű ,majd a Regélő hasábjain is, sűrűbben kezdték követni egymást s neve naponkint ismertebbé vált a magyar közönség előtt. Csak a színészvilágban nem tudott elismerésre verekedni. Társai nem hitték hogy ő az a Petőfi, kinek a Athenaeumban versei jelentek meg; azokat más Petőfi írja, a ki itt és ott lakik — evvel bántogatták. Ilyenkor aztán a keserűségig dühös volt, de haragját nem mutatta, noha sérelmét mind Bajzához, mind Szeberényihez irt leveleiben elpanaszolja. Bajzának írja: „Szinésztársaim kételkednek, hogy én volnék az a Petőfi, kinek az Athenaeumban versei jőnek. Kételkedjenek, keveset törődöm rajt, nem nekik írok.“ Szeberényinek : „Szinésztársaim is olvasták az Athenaeumban Petőfi verseit, de ők nem hiszikk, hogy én vagyok az. Egyébiránt nem sokat törődöm velük, kik többnyire asini ad lyram.“ Ekkor már egészen kezdte beleélni magát a költészet világába ; a verselésről való lemondási szándékait,illetőleg a Szentírást idézte: „nem tudják mit beszélnek“ — s nagyon örvendett midőn barátja azt írta, hogy „A borozó“ (Petrovics név alatt megjelent első verse) szerzőjét az aláírás nélkül is kitalálta volna. Mennyi igazság feküdt ez állításban, nem tudom, de bizonyos hogy már e kis versen más szín, más hang ömlik el mint a mi eddigi lantosköltészetünkben divatozott. Kecskeméten Petőfi múzsája meglehetős termékeny volt; számos verset küldött az Athenaeum és Honderű számára, ez utóbbiakat is Bajza kezéhez küldte oly ismételt kérés mellett, hogy megválogatásukban a legnagyobb szigorral járjon el, mert üres munkával fárasztani a közönséget nem akarná. Petrichevics Horváth Lázár választásában nem volt bizodalma. „Ha egy sem érdemes — mondá — maradjon mind homályban. Inkább semmi, mint rész.“ ZILAHY KÁROLY. (Folyt. köv.) GRÓF SZÉCHENYI ÖDÖN LAKODALMA. cs Magyarország legnagyobb és legszebb temploma, mely mintha roppant folyamunkból emelné ég felé magas kupoláját, nem volt még színhelye oly fényes ünnepélynek, mint tegnapelőtt, midőn Magyarország bíboros főpapja Széchenyi Ödön gróf és Almay Irma urhölgy szívfrigyére adta az egyház áldását. A nászmenet mint említik, szombaton délben indult meg, részben az örömszülök, részben a vendégek házaiból; még beesteledés előtt el voltak helyezve a vendégek a hercegprímásnál és a kanonokok lakóiban. Vasárnap kora reggel a gőzhajóállomás fölhúzatta minden ünnepi lobogóját az esztergomi basilika dombján levő árbocokra, mintegy jeléül a hálás emlékezetnek a vőlegény atyja iránt, kinek a magyar gőzhajózás lételét köszöni. A basilika fölszentelése óta nem gyűjtött magába annyi népet, a szomszéd falvak lakóiból is tömegesen érkeztek az egyházmegye székvárosába , hogy a legnagyobb magyar fia örömünnepének szemtanúi legyenek. Fél tizenegy felé a tágas sekrestyében gyűlt egybe a násznép, honnét pontban 11 órakor megindult az ünnepélyes nászmenet a sanctuariumba. Almay József és Festetich Gyula gróf mint rendező verérek nyitották meg a menetet; ezeket követték párosan a násztisztséget viselők és rokonok a szorosabb atyafiság aránya szerint következőleg: Lopresti Lajos b. Wenkheim József gróffal, Zsigray Fülöp gróf Révay bárónővel, Révay Simon b. Lopresti bárónővel , Kempelen Győző Lipthay Antal báróval, Almássy Ede Lipthay bárónővel; következett a vőlegény Széchenyi Ödön gr. Révay Sarolta és Lopresti Ilona báróhölgyektől vezetve, utánok a vőlegény násznagyjai Festetich Leo és Károlyi György grófok; ezek után ment a menyasszony Almay Irma urhölgy, Károlyi Gyula gr. és Széchenyi Béla gr. vöfélek által vezetve; utánok az örömszülök: Almay Rudolf és Almay Etel bárónő. A szorosabb menetet bezárták az arabásznagyjai Almásy Vince és Ürményi József. Ezután az esztergomi káptalan több tagja s a vendégek hosszú sora következett. A teljes segédlettel megérkezett bibornok hercegprímás csendes misét mondott, melyet a tulajdonképi esküvő követett. Gyönyörű látvány volt e fényes násznép; minden szemből megelégedés sugárzott, hogy két egymásnak élő lélek, két egymásért epedő szív elérték vágyaik célját. A vőlegény és ara veres bársony imazsámolyon térdeltek, ugyanily karszékek állottak mögöttük. A kanonokok székeit a főoltártól jobbra a férfiak, balra a hölgyek foglalták el. A hősök, ha feltámadnak e napon, nem látnak semmi idegent, akár szívben, akár öltözetben, mi elkedvetlenítné őket. Az arának nehéz fehér selyem ruháját gazdag brüsszeli csipkefodrok díszítették; arafátyolát és kötényét szintén Brüsszelben szőtték; hattyúprémes fehér mentése emelte megjelenésének méltóságát; hosszú uszályát két szolgálattevő úr vitte; hajában a narancsvirágkoszorút mesterileg készitett gyémántesőkor tartotta; kezén három gazdagon egyszerű karperec; mindegyik kedves alkalmi ajándék. Az elsőt a vőlegény adta; a gyémántok lángja és szilárdsága szerelme hevét és tartósságát tolmácsolja. A másodikat Széchenyi Béla gr. hozta a szabad Albionból; a gyémántkor rajta jelképe a megkötött rokoni frigy végnélküliségének. A harmadik legszebb és a leggyöngédebb eszmét jelképezi; ezt Széchenyi István özvegye küldte fia által keblére zárandó leányának; a széles arany kör tetején nagy gyémánt csillag; a másik részen apró gyémántokból e szó : „vezéreljen.“ A koszoruhölgyek egészen egyenlőn az ifjúság rózsaszínébe öltözve fehér diszítménynyel, hattyúprémes fehér selyem mentékkel, mintha két angyalkát képviseltek volna az oltár zsámolyánál. Révay bárónő királyszin ruháját ősi arany szövet takarta, melyhez a nyeszprémes gránátszin mente s az arany főkötő legjobban illettek. Loprési bárónő galambszin ruhájához jól illett a sötét bársony mente. Liptay bárónő világos galambszin ruháját brüsseli csipke emelte; a sötétkék bársonymente fenséget kölcsönzött e királynői alaknak s a gyönyörű archoz a virágos ezüst főkötő olyan szépen illett. Az örömanya szintén nehéz galambszin ruhában volt, violaszin bársony mentével. A vőlegény aranynyal hímzett sárga csizmát viselt, veres nadrágot, fehér atilát és búzavirágszín bársony palástot, mindent gazdag arany diszitéssel; kalpagján a fehér sólyomszárny a magasra törekvést jelképezte. A többi főurakon egytől egyig a leggazdagabb és legizlésteljesebb magyar diszöltönyt láttuk ; fényben leginkább kitűnt Almássy Vince, Károlyi Gyula gr. Lipthay Antal b. és Széchenyi Béla grófé. Esküvő után a hercegprímás szivreható szavakkal figyelmeztette az összekelteket a rájok adott szentség horderejére, a házas felek szent kötelességeire s az ezt követett ünnepélyes főpásztori áldás után be volt fejezve az egyházi ünnepély. Ezalatt annyira megtelt a roppant belterjű basilica emberekkel, hogy a bibornok szolgái alig tudtak utat nyitni a főajtóig a templom egész hajóján keresztül, mely utat választotta most a nászmenet az előbbeni rendben. 30