Fővárosi Lapok, 1864. március (1. évfolyam, 49-74. szám)

1864-03-01 / 49. szám

SZÖRNYETEG VOLT-E NERÓ?­­ Történelmi vázlat. (A Cornhill Magazine után.) (Folyt.) Britannicus hirtelen halállal múlt ki. Ez oly tény a mely sokkal ismeretesebb, hogy sem a scepticismus­­ hozzá férne. Hogy meggyilkoltatott, az csak követ-­­­keztetés és pedig olyan, a­mely — mint azonnal látni : fogjuk — hitelre nem méltó. Hogy ezt gyanították, sőt hitték, hogy halálát méreg okozta és hogy Nérót terhelte e mérgezés gyanúja, ezek szintén köztudo­mású tények; de a sejtelmek nem változtathatják­­ tényekké azt, a mi csak merő következtetés, nem te-­­ hetik — a mint e történészek hiszik a véd alapossá­gát oly kétségbevonhatlanná és köztudomásúvá, a­minő a vád maga. Senkit sem ítélnek el puszta gya­núra, kivévén ha a gyanút számos terhelő adat erősíti. De a történelem ítélőszéke előtt a vád gyakran a bi­­í­zonyítvány súlyával bír. Minden olvasónak észre kellett vennie, hogy­­ mily roppant sok költött dolgot vegyítenek a törté­netírók elbeszéléseik közé és pedig oly dolgokat, a­­­melyek épen úgy a képzelőtehetségből erednek mint bármely regény jelenetei; körülményesen leírnak ta­lálkozásokat, elmondanak egész hosszú párbeszéde­ket, a­­melyekben a szereplők borzasztó bűnöket ter­veznek és iszonyú felleplezéseket tesznek, de azért az elbeszélő soha se vállal kezességet a mondottak hitelességéért, és soha se tudatja velünk, hogy ki volt jelen az ily találkozásoknál, ki másolta le a párbe­szédeket, vagy ki fedezett fel az író előtt ily fontos titkokat. Tudjuk, hogy összeesküvők és bűnösök néha bevallják és még gyakrabban elárulják bűntár­saikat; ha az ilyen vallomás vagy elárulás kinyomoz­­tathatik, bebizonyított tény gyanánt szerepel. De oly találkozás feltevése, a­melynél egy tisztán csak kép­zelt társalgás folyik, a szó szoros értelmében nem egyéb mint költött dolog, ámbár mindenki elhiszi róla, hogy „történelem.“ Lehet hogy Néró és bűntár­sai elárulák gonosz szándékaikat, lehet hogy beval­lották bűneiket halálos ágyukon, vagy a kíspad iszo­nyai közt, de miután senki sem állítja, hogy ez csak­ugyan történt, kérdeznünk kell : mikép jutottak a történetírók oly tények tudomására, a­melyek, már a dolog természeténél fogva is, szükségképen gondosan eltitkoltattak ? Oly párbeszédeket, a­melyeket a re­gény vagy drámaíró képzelmének szüleményei gya­nánt nyújt, a történetíró komoly tényekül kíván te­kintetni. E hiba oly mélyen gyökerezik a történet­írásban, hogy alig van szó a ki tudná, hogy pusztán költött dolgokat ir akkor, midőn megmagyaráz egy eseményt az által, hogy elképzeli, kik lehettek annak főszerepvivői és mik lehettek ezeknek indo­kaik. Törvényszék előtt az ily eljárás gyermekesnek tartatnék. Magán­körben, ha valamely jóbarát jelleme is bele lenne szőve az ügybe, azonnal és közméltat­­lankodással utasíttatnék vissza. De a költött dolgok, a­melyeket a törvényszék elvetne és bármely magán társaság visszautasítana, habozás nélkül elfogadtat­nak, mihelyt e névvel „történelem“ vannak feléke­­sítve. Ennyit a történészek hitelességéről átalában. Most áttérünk Tacitus, Sweetonius és Dio Cassius mél­tatására, midőn Néró bűneit elbeszélik, és legelőbb is a tudományra hivatkozunk. A mérgezés nagy szere­pet játszik minden régi évkönyvben és természetesen találkozunk vele a Nero ellen felhozott vádakban is. A régi írók tudatlansága kiment oly állításokat, a­me­lyek napjainkban menthetetlenek lennének, de az ő hiszékenységükkel nem lehet menteni a mienket; ne­künk egyszerre be kellett látnunk, hogy az, a­mit ők hittek, merőben hihetetlen. A középkorban, midőn valamely járvány pusztított, rendesen azt hitték, hogy a zsidók megmérgezték a forrásokat. Ha egy király, vagy egyéb kitűnő egyén hirtelen és valamely szem­beötlő ok nélkül meghalt, természetesen a mérgezés gyanújának kellett megfejteni az eseményt. Mi már nem hirtelenkedünk annyira az efféle vádakkal, nem azért, mintha a mérgezés ritkább tünemény lenne, ha­nem mert a közönség felvilágosodottabbá lett.És mégis — sajátságos dolog .— felvilágosodottságunk csak ritkán hajlandó megvizsgálni a múltat és mi szó nél­­kül tűrünk, történeti személyeket illetőleg oly állítá­sokat, a­melyek egykorúakra vonatkozólag csak ne­vetést, vagy megvetést keltenének. Nincs ma physio­­log, a­ki mosoly nélkül hallgatná végig, ha ezt mon­daná neki valaki, hogy III. Napóleon ellenmérgek által védelmezi magát a megmérgeztetéstől; ez épen annyi volna, mint az amuletek erejében hinni. De még a physiologok is hallgatag megjegyzéssel olvas­nak hasonló állításokat a történelemben; e passivitást pedig e hiszékenységnek azon lethargiája idézi elő bennük, a­mely mint említik, mindig elfogja őket, valahányszor az elmúlt idők eseményeiről hallanak beszélni, így például, hogy csupán egy esetet idéz­zünk, korunk legelső toxologjának­ Van Hasselt tu­dományos értekezésében a mérgekről idézve van azon haszontalanság a­mit Tacitus és Suetonius írt Zocusta felöl és nem találunk egy megjegyzésre sem, a­mely kimutatná, hogy amit e két történész beszél merőben hihetetlen és ellentétben áll minden tudományos isme­­­­rettel. Ha időnk engedné, összegyűjtenénk néhányat­­ a történelemben felemlített legnevezetesebb mérge­­­zési esetek közöl és magukból a körülményesen elbe­szélt részletekből bebizonyítanánk, hogy valamennyi­­ koholmány. És ily könnyen lehet kimutatni, hogy­­ azon regék, a­melyek szerint Caligula és Cleopatra­­ értékes igaz gyöngyöket olvasztottak fel borban, me­­e­rében valótlanok, miután tudva levő dolog, hogy a gyöngyöket nem lehet borban felolvasztani.­­ De ezúttal csak Britannicus megmérgezésével­­ van dolgunk. Az eset kétszeresen érdekes. Egyike ez a „legköztudomásúabb“ gyilkosságoknak, és úgy hi­szem, a mai napig senki sem találkozott, a­ki kétség­be vonta volna, mióta, Tacitus és Suetonius körülmé­nyesen leírták a részleteket. Eddig ritkán mondták­­ ki a józan észszel és a tudománynyal ellenkezőbb ] ítéletet. Néró, mint állítják, kellemes hangja végett­­ gyűlölte Britannicust és félt tőle, mint lehető trónkö­­­­vetelőtől.Ezek képzelt indokok, lássuk most működé­seiket. A zsarnok —■ mint a történészek állítják — ] képtelen lévén valamely váddal fellépni ellene (a­mi­­ az összeesküvések ama korszakában nagyon különös­­ tünemény) titokban elhatároz, hogy meggyilkolja - őt; ezen titkos elhatározás tudomásukra jutott az el­­­­beszélőknek, hanem mi módon? ezt nem említik.­­ Véghez vitele Julius Pelliora, egy praetorianus had- ] osztály tribunjára bízatott, a ki épen akkor fogva­­ tartotta a bűnei miatt híres — malta s c e­­­e­rum­­ fa ma Locustát. E gonosz asszonynak megparancsol­­­ ták, hogy készítsen mérget, a melyet be is adtak­ j Britannicusnak; de a gyilkos szer nagyon lassan haj­­­tott és Néró maga elé hivatta Locustát, megverte őt , és esküdött hogy ellenmérget adott Britannicusnak. ] Erre Locusta a császár szemei előtt és saját szobájá­­­­ban egy halálos mérget készitett s azonnal próbát is­­ tettek vele egy malacon, a melynek rögtöni kimun­­­lása meggyőzte Nérót, hogy most már birtokában van az, a mit kívánt. 195 (Folyt. köv.) PÁRISI LEVELEK, Paris, febr. 25. Épen most térek vissza Albion szabad földéről,hol néhány napig mulattam csak; a köd hajtott vissza, mely az utóbbi napokban oly sürü volt, hogy a kanalat sem látták szemeim, melylyel a levest számhoz vittem. A királynő elmebetegségein és Walesi­­g teljes józanságán kívül ama pharaói hasonlatnál jelenleg nem a dán-német háború foglalkoztatja az angolokat, hanem a panto­mime-színház, hol a gyap­­júlordok hazájának legnagyobb urait igazán csúffá teszik. A Puisch carricaturái itt rendesen szinpadra kerülnek s nem egy nemes lordja a bel- vagy külügyi hivatalnak, ha szinteg mosolyog is, bensőjé­ben sírva sir az ilyen mulatság után. A legmagasabb aristocratia szűkkeblű tagjai ezekben a pantomimák­­ban állandó szereplők; csudálom, hogy Széche­nyi Béla gróf nem ajánlotta ennek utánzását ame­rikai utazása leírásában. Visszatérve a világ fővárosába, a Hotel grandba szálltam, melyben 24 fehér süveges szakács főzi mindennap csak a levest s a szobapincérek száma nem kevesebb 300-nál; hol aztán egy nagyon piciny kenyérfalatnak 60 centimes az ára. Itt minden embernek homlokára van írva és há­tához varva, hogy a grand Nation fia, kimondhatlan megvetéssel beszélnek a dánokról, mert megszaladtak s egy idő óta a nem bátor embereket, kikből azonban nagyon kicsiny szám létezik a grand Nationban, d­á­­noknak hívják. No­ha nem azért a burkusokat sem nagyon szeretik, legtöbb rokonszenv uralkodik a né­met Nationalverein és Fortschrittpartei iránt, mert ezek segítségével megszülethetőknek vélik a Rajna­­szövetséget. Beszéltem Nadarral, a híres léghajóssal, ki, mi­után a levegő útja nem vezette célhoz, ismét egyszerű fényképész lett, mi azelőtt volt; az ambitio nem hagy­ja nyugodni, nemsokára ismét a felhőkbe akar emel­kedni s megígérte, hogy minket is meglátogat a Duna partjain; paprikás hússal csalogattam, hozzátévén, hogy várakozzék egy kevéssé, különben inségleves­­nél aligha kap egyebet. Tegnap a színházban megmutatták Lina báró, menyasszony leányát; jó parthie, a vőlegény, a­ki nem Castri gróf, mint a lapok írták, hanem gróf Kes­­ter, 50 millió francocskát kap vele. Ma szép látványom volt. Midőn a Hotel grand­­beli lakásom ablakán kinéztem, csinos kocsit látok előállani; a bakon nevetségesen grotesz francia inas világoskék magyarféle öltözetben fehér sujtással, kalpagján fehér tollal és kardosan, roppantul kipödört bajuszszal. Kíváncsian vártam, melyik főméltóságú özönvíz előtti ó-conservativ hazánkfia száll ki a ko­csiból, hát mit látnak szemeim: egyik pesti utólago­san megmagyarosodott honfitársunk s egy szőke fia­tal ember bújtak elő roppant grandezzóval, kék bár­­­sony mentékkel, veres nadrágban, diszkarddal, rop­­­­pantul megsujtásozva aranynyal. Ha csak föltűnni akartak, ezt elérték. A franciák nagyon meg vannak elégedve, hogy a négy olaszt, kik a császárt meg akarták ölni, nem halálra ítélték ; azt mondják, ilyen szelid ítélet csak Franciaországban lehetséges. A francia lapok sokat írnak s az előkelő salo­­nokban sokat beszélnek a pesti bazárról, különösen az 1000 forintos csók nagyon érdekesnek tetszik. A nők a szép grófnőt irigylik, a férfiak a lovagot. Én az utóbbiakkal tartok. Egész Páris azt beszéli, hogy a Lessepsféle la­komán Napóleon herceg által mondott beszéd legjob­ban tetszett a­­ császárnak. —P—­ ­ FŐVÁROSI HÍREK. * (A szűkölködök javára Bécsben) adott hangver­seny fényes sikerrel ment véghez. A császárnő ö Felségén kívül többen voltak jelen a császári család­ból, úgy a miniszterek közöl is. Holnapi lapunkban bővebben. * (A főrangyak hangversenyét) illetőleg örömmel registráljuk, hogy a közönség a tisztelt műkedvelők nemes törekvését érdem szerint méltányolván, oly tömeges részvétet mutatott, miszerint a jegyek mind, de mind elfogytak, sőt azonfölül is számtalanok je­lentkezvén — úgy halljuk — a lelkes rendezők azon fáradoznak, hogy a közreműködőket egy második kedden délután öt órakor tartandó hangversenyre nyerjék meg. Vajha e ter­vet siker koronázná. Meg vagyunk győződve, hogy a múzeumi díszterem másodízben is szorongásig tel­nék meg. A rendes árakon felül magánadakozások is történtek. A lelkes b. Orcy Andor úr, kinek a jegyek elárusítása körül tanúsított finom és fáradhatlan eljá­rása­ nyilvános constatkrozást érdemel, szíves volt megígérni, hogy az adakozók névsorát, nemkülönben a hangverseny pénzbeli eredményét lapunkban köz­zétenni képesíteni fog bennünket. * (A Nemz. Színháznál) behozott üdvös refor­mok egyike az, hogy a zenekart a párisi diapason hangalapjára helyezték. Az első generális próba teg­nap a legszebb sikerrel történt meg, de az orgona és physharmi­onika öszhangosítása még hátralévőn: közönségünk valószínűleg csak a jövő héten fog ítél­ketni ez átalakítás értéke felett. A majd három­ezer frtra rúgó költségek nem a pénztárból vétettek, ha­nem Radnótsáy úr eredményes buzgólkodásának kö­szönhetők.­­ * (A képzőművésztársulat) sorsjegyei kezelése ellen múlt számunkban szót emeltünk egy hanyagság folytán, melyet vidéki előfizetőink egyikének (ki sors­jegyet rendelt) volt alkalma tapasztalni. Most e tárgy­ban felvilágosítást nyertünk; a hanyagságot szolga­személy követte el, ki a megbízásban körén és fölha­talmazásán kívül járt el. T. előfizetőnk Cs. úr elégté­telt fog kapni. — A sorsjegyek ezutáni megnyugtató kezeléséről az egyleti titkár, mai lapunk újdonságai végén nyilatkozik. * (A böjt második vasárnapja) tegnap volt és pe­dig hangverseny nélkül. A külföldi művészek, kik máskor böjti időben seregesen lepték el főváro­sunkat, most úgy látszik, nem m­enek Magyarország­ba jönni az Ínség miatt. Van hát az Ínségnek is jó oldala. * (A „Komló“-ban) tehát a „ Volksängerek“ mű­ködése megalapultnak tekinthető. Vasárnap is ott volt Lasky és Binder; azon az emelvényen énekel­nek, mely fölött roppant nagy képen a hét magyar vezér látható, a mint a véresküt hajtják végre; no ezt még Binder úr is viszásnak találta s megkérte a Herr Almost, hogy ne antreibolja a pincsét s ügyesen hoz­zá tette : mert hiszi a mi szivét illeti, az forrón ver a Herr Almos utódaiért sat. És a Komlóban, mely hó­napok óta üresen ásitozott, most már nem lehet he­lyet kapni. A szegény cigányok pedig játszanak a sörkocsmákban; fölfordult állapotok! — itt ezelőtt a stingerek dúdoltak s ők muzsikáltak amottan. * (A pesti zsidó ifjúság) közelebb táncvigalmat rendez, melynek jövedelme felében az alföldi szüköl­­ködőknek, felében a bibliai pénzalapra lesz szánva, * (A Duna jege) hir szerint Ercsinél összetorlódván megállóit. Ennek folytán Szumrák ur, Pest város főmérnöke, pár nap előtt egy városi bizottsággal együtt a helyszínére­­utazott, hogy a dolog mibenlé­téről meggyőződjék, s ha szükséges, a netaláni ve­szély elhárítására a szükséges intézkedések megté­tethessenek. * (Moróc István úr.) az orsz. magy. gazdasági egyesület titkár­a, a hamburgi nemzetközi gazdasági kiállítás körül szerzett érdemeiért arany érdemke­resztet kapott császár ő Felségétől. * (Biztosító-társulati fusio.) Mint biztos forrásból értesülünk, a már engedélyezett pozsonyi „Hungária“ s a Weisz B. úr által tervezett biztosító-társulat közt fusio lesz. A „Hungária“ részvényeire nem kerültek aláírók, a tervezett uj társulat pedig, miután az ala­■ pitók közöl többen visszaléptek, az alakulás rendkí­vüli nehézségeire akadt, így egyesülve gondolják a ■ versenyt megkezdhetni.­­ * (A „Hemianstädter Zigu) ellen egy merőben­­ hamis hir terjesztése miatt, az érd. kir. fökormány­*

Next