Fővárosi Lapok, 1864. március (1. évfolyam, 49-74. szám)
1864-03-01 / 49. szám
SZÖRNYETEG VOLT-E NERÓ? Történelmi vázlat. (A Cornhill Magazine után.) (Folyt.) Britannicus hirtelen halállal múlt ki. Ez oly tény a mely sokkal ismeretesebb, hogy sem a scepticismus hozzá férne. Hogy meggyilkoltatott, az csak követ-keztetés és pedig olyan, amely — mint azonnal látni : fogjuk — hitelre nem méltó. Hogy ezt gyanították, sőt hitték, hogy halálát méreg okozta és hogy Nérót terhelte e mérgezés gyanúja, ezek szintén köztudomású tények; de a sejtelmek nem változtathatják tényekké azt, a mi csak merő következtetés, nem te- hetik — a mint e történészek hiszik a véd alaposságát oly kétségbevonhatlanná és köztudomásúvá, aminő a vád maga. Senkit sem ítélnek el puszta gyanúra, kivévén ha a gyanút számos terhelő adat erősíti. De a történelem ítélőszéke előtt a vád gyakran a biízonyítvány súlyával bír. Minden olvasónak észre kellett vennie, hogy mily roppant sok költött dolgot vegyítenek a történetírók elbeszéléseik közé és pedig oly dolgokat, amelyek épen úgy a képzelőtehetségből erednek mint bármely regény jelenetei; körülményesen leírnak találkozásokat, elmondanak egész hosszú párbeszédeket, amelyekben a szereplők borzasztó bűnöket terveznek és iszonyú felleplezéseket tesznek, de azért az elbeszélő soha se vállal kezességet a mondottak hitelességéért, és soha se tudatja velünk, hogy ki volt jelen az ily találkozásoknál, ki másolta le a párbeszédeket, vagy ki fedezett fel az író előtt ily fontos titkokat. Tudjuk, hogy összeesküvők és bűnösök néha bevallják és még gyakrabban elárulják bűntársaikat; ha az ilyen vallomás vagy elárulás kinyomoztathatik, bebizonyított tény gyanánt szerepel. De oly találkozás feltevése, amelynél egy tisztán csak képzelt társalgás folyik, a szó szoros értelmében nem egyéb mint költött dolog, ámbár mindenki elhiszi róla, hogy „történelem.“ Lehet hogy Néró és bűntársai elárulák gonosz szándékaikat, lehet hogy bevallották bűneiket halálos ágyukon, vagy a kíspad iszonyai közt, de miután senki sem állítja, hogy ez csakugyan történt, kérdeznünk kell : mikép jutottak a történetírók oly tények tudomására, amelyek, már a dolog természeténél fogva is, szükségképen gondosan eltitkoltattak ? Oly párbeszédeket, amelyeket a regény vagy drámaíró képzelmének szüleményei gyanánt nyújt, a történetíró komoly tényekül kíván tekintetni. E hiba oly mélyen gyökerezik a történetírásban, hogy alig van szó a ki tudná, hogy pusztán költött dolgokat ir akkor, midőn megmagyaráz egy eseményt az által, hogy elképzeli, kik lehettek annak főszerepvivői és mik lehettek ezeknek indokaik. Törvényszék előtt az ily eljárás gyermekesnek tartatnék. Magánkörben, ha valamely jóbarát jelleme is bele lenne szőve az ügybe, azonnal és közméltatlankodással utasíttatnék vissza. De a költött dolgok, amelyeket a törvényszék elvetne és bármely magán társaság visszautasítana, habozás nélkül elfogadtatnak, mihelyt e névvel „történelem“ vannak felékesítve. Ennyit a történészek hitelességéről átalában. Most áttérünk Tacitus, Sweetonius és Dio Cassius méltatására, midőn Néró bűneit elbeszélik, és legelőbb is a tudományra hivatkozunk. A mérgezés nagy szerepet játszik minden régi évkönyvben és természetesen találkozunk vele a Nero ellen felhozott vádakban is. A régi írók tudatlansága kiment oly állításokat, amelyek napjainkban menthetetlenek lennének, de az ő hiszékenységükkel nem lehet menteni a mienket; nekünk egyszerre be kellett látnunk, hogy az, amit ők hittek, merőben hihetetlen. A középkorban, midőn valamely járvány pusztított, rendesen azt hitték, hogy a zsidók megmérgezték a forrásokat. Ha egy király, vagy egyéb kitűnő egyén hirtelen és valamely szembeötlő ok nélkül meghalt, természetesen a mérgezés gyanújának kellett megfejteni az eseményt. Mi már nem hirtelenkedünk annyira az efféle vádakkal, nem azért, mintha a mérgezés ritkább tünemény lenne, hanem mert a közönség felvilágosodottabbá lett.És mégis — sajátságos dolog .— felvilágosodottságunk csak ritkán hajlandó megvizsgálni a múltat és mi szó nélkül tűrünk, történeti személyeket illetőleg oly állításokat, amelyek egykorúakra vonatkozólag csak nevetést, vagy megvetést keltenének. Nincs ma physiolog, aki mosoly nélkül hallgatná végig, ha ezt mondaná neki valaki, hogy III. Napóleon ellenmérgek által védelmezi magát a megmérgeztetéstől; ez épen annyi volna, mint az amuletek erejében hinni. De még a physiologok is hallgatag megjegyzéssel olvasnak hasonló állításokat a történelemben; e passivitást pedig e hiszékenységnek azon lethargiája idézi elő bennük, amely mint említik, mindig elfogja őket, valahányszor az elmúlt idők eseményeiről hallanak beszélni, így például, hogy csupán egy esetet idézzünk, korunk legelső toxologjának Van Hasselt tudományos értekezésében a mérgekről idézve van azon haszontalanság amit Tacitus és Suetonius írt Zocusta felöl és nem találunk egy megjegyzésre sem, amely kimutatná, hogy amit e két történész beszél merőben hihetetlen és ellentétben áll minden tudományos ismerettel. Ha időnk engedné, összegyűjtenénk néhányat a történelemben felemlített legnevezetesebb mérgezési esetek közöl és magukból a körülményesen elbeszélt részletekből bebizonyítanánk, hogy valamennyi koholmány. És ily könnyen lehet kimutatni, hogy azon regék, amelyek szerint Caligula és Cleopatra értékes igaz gyöngyöket olvasztottak fel borban, meerében valótlanok, miután tudva levő dolog, hogy a gyöngyöket nem lehet borban felolvasztani. De ezúttal csak Britannicus megmérgezésével van dolgunk. Az eset kétszeresen érdekes. Egyike ez a „legköztudomásúabb“ gyilkosságoknak, és úgy hiszem, a mai napig senki sem találkozott, aki kétségbe vonta volna, mióta, Tacitus és Suetonius körülményesen leírták a részleteket. Eddig ritkán mondták ki a józan észszel és a tudománynyal ellenkezőbb ] ítéletet. Néró, mint állítják, kellemes hangja végett gyűlölte Britannicust és félt tőle, mint lehető trónkövetelőtől.Ezek képzelt indokok, lássuk most működéseiket. A zsarnok —■ mint a történészek állítják — ] képtelen lévén valamely váddal fellépni ellene (ami az összeesküvések ama korszakában nagyon különös tünemény) titokban elhatároz, hogy meggyilkolja - őt; ezen titkos elhatározás tudomásukra jutott az elbeszélőknek, hanem mi módon? ezt nem említik. Véghez vitele Julius Pelliora, egy praetorianus had- ] osztály tribunjára bízatott, a ki épen akkor fogva tartotta a bűnei miatt híres — malta s c eerum fa ma Locustát. E gonosz asszonynak megparancsol ták, hogy készítsen mérget, a melyet be is adtak j Britannicusnak; de a gyilkos szer nagyon lassan hajtott és Néró maga elé hivatta Locustát, megverte őt , és esküdött hogy ellenmérget adott Britannicusnak. ] Erre Locusta a császár szemei előtt és saját szobájában egy halálos mérget készitett s azonnal próbát is tettek vele egy malacon, a melynek rögtöni kimunlása meggyőzte Nérót, hogy most már birtokában van az, a mit kívánt. 195 (Folyt. köv.) PÁRISI LEVELEK, Paris, febr. 25. Épen most térek vissza Albion szabad földéről,hol néhány napig mulattam csak; a köd hajtott vissza, mely az utóbbi napokban oly sürü volt, hogy a kanalat sem látták szemeim, melylyel a levest számhoz vittem. A királynő elmebetegségein és Walesig teljes józanságán kívül ama pharaói hasonlatnál jelenleg nem a dán-német háború foglalkoztatja az angolokat, hanem a pantomime-színház, hol a gyapjúlordok hazájának legnagyobb urait igazán csúffá teszik. A Puisch carricaturái itt rendesen szinpadra kerülnek s nem egy nemes lordja a bel- vagy külügyi hivatalnak, ha szinteg mosolyog is, bensőjében sírva sir az ilyen mulatság után. A legmagasabb aristocratia szűkkeblű tagjai ezekben a pantomimákban állandó szereplők; csudálom, hogy Széchenyi Béla gróf nem ajánlotta ennek utánzását amerikai utazása leírásában. Visszatérve a világ fővárosába, a Hotel grandba szálltam, melyben 24 fehér süveges szakács főzi mindennap csak a levest s a szobapincérek száma nem kevesebb 300-nál; hol aztán egy nagyon piciny kenyérfalatnak 60 centimes az ára. Itt minden embernek homlokára van írva és hátához varva, hogy a grand Nation fia, kimondhatlan megvetéssel beszélnek a dánokról, mert megszaladtak s egy idő óta a nem bátor embereket, kikből azonban nagyon kicsiny szám létezik a grand Nationban, dánoknak hívják. Noha nem azért a burkusokat sem nagyon szeretik, legtöbb rokonszenv uralkodik a német Nationalverein és Fortschrittpartei iránt, mert ezek segítségével megszülethetőknek vélik a Rajnaszövetséget. Beszéltem Nadarral, a híres léghajóssal, ki, miután a levegő útja nem vezette célhoz, ismét egyszerű fényképész lett, mi azelőtt volt; az ambitio nem hagyja nyugodni, nemsokára ismét a felhőkbe akar emelkedni s megígérte, hogy minket is meglátogat a Duna partjain; paprikás hússal csalogattam, hozzátévén, hogy várakozzék egy kevéssé, különben inséglevesnél aligha kap egyebet. Tegnap a színházban megmutatták Lina báró, menyasszony leányát; jó parthie, a vőlegény, aki nem Castri gróf, mint a lapok írták, hanem gróf Kester, 50 millió francocskát kap vele. Ma szép látványom volt. Midőn a Hotel grandbeli lakásom ablakán kinéztem, csinos kocsit látok előállani; a bakon nevetségesen grotesz francia inas világoskék magyarféle öltözetben fehér sujtással, kalpagján fehér tollal és kardosan, roppantul kipödört bajuszszal. Kíváncsian vártam, melyik főméltóságú özönvíz előtti ó-conservativ hazánkfia száll ki a kocsiból, hát mit látnak szemeim: egyik pesti utólagosan megmagyarosodott honfitársunk s egy szőke fiatal ember bújtak elő roppant grandezzóval, kék bársony mentékkel, veres nadrágban, diszkarddal, roppantul megsujtásozva aranynyal. Ha csak föltűnni akartak, ezt elérték. A franciák nagyon meg vannak elégedve, hogy a négy olaszt, kik a császárt meg akarták ölni, nem halálra ítélték ; azt mondják, ilyen szelid ítélet csak Franciaországban lehetséges. A francia lapok sokat írnak s az előkelő salonokban sokat beszélnek a pesti bazárról, különösen az 1000 forintos csók nagyon érdekesnek tetszik. A nők a szép grófnőt irigylik, a férfiak a lovagot. Én az utóbbiakkal tartok. Egész Páris azt beszéli, hogy a Lessepsféle lakomán Napóleon herceg által mondott beszéd legjobban tetszett a császárnak. —P— FŐVÁROSI HÍREK. * (A szűkölködök javára Bécsben) adott hangverseny fényes sikerrel ment véghez. A császárnő ö Felségén kívül többen voltak jelen a császári családból, úgy a miniszterek közöl is. Holnapi lapunkban bővebben. * (A főrangyak hangversenyét) illetőleg örömmel registráljuk, hogy a közönség a tisztelt műkedvelők nemes törekvését érdem szerint méltányolván, oly tömeges részvétet mutatott, miszerint a jegyek mind, de mind elfogytak, sőt azonfölül is számtalanok jelentkezvén — úgy halljuk — a lelkes rendezők azon fáradoznak, hogy a közreműködőket egy második kedden délután öt órakor tartandó hangversenyre nyerjék meg. Vajha e tervet siker koronázná. Meg vagyunk győződve, hogy a múzeumi díszterem másodízben is szorongásig telnék meg. A rendes árakon felül magánadakozások is történtek. A lelkes b. Orcy Andor úr, kinek a jegyek elárusítása körül tanúsított finom és fáradhatlan eljárása nyilvános constatkrozást érdemel, szíves volt megígérni, hogy az adakozók névsorát, nemkülönben a hangverseny pénzbeli eredményét lapunkban közzétenni képesíteni fog bennünket. * (A Nemz. Színháznál) behozott üdvös reformok egyike az, hogy a zenekart a párisi diapason hangalapjára helyezték. Az első generális próba tegnap a legszebb sikerrel történt meg, de az orgona és physharmionika öszhangosítása még hátralévőn: közönségünk valószínűleg csak a jövő héten fog ítélketni ez átalakítás értéke felett. A majd háromezer frtra rúgó költségek nem a pénztárból vétettek, hanem Radnótsáy úr eredményes buzgólkodásának köszönhetők. * (A képzőművésztársulat) sorsjegyei kezelése ellen múlt számunkban szót emeltünk egy hanyagság folytán, melyet vidéki előfizetőink egyikének (ki sorsjegyet rendelt) volt alkalma tapasztalni. Most e tárgyban felvilágosítást nyertünk; a hanyagságot szolgaszemély követte el, ki a megbízásban körén és fölhatalmazásán kívül járt el. T. előfizetőnk Cs. úr elégtételt fog kapni. — A sorsjegyek ezutáni megnyugtató kezeléséről az egyleti titkár, mai lapunk újdonságai végén nyilatkozik. * (A böjt második vasárnapja) tegnap volt és pedig hangverseny nélkül. A külföldi művészek, kik máskor böjti időben seregesen lepték el fővárosunkat, most úgy látszik, nem menek Magyarországba jönni az Ínség miatt. Van hát az Ínségnek is jó oldala. * (A „Komló“-ban) tehát a „ Volksängerek“ működése megalapultnak tekinthető. Vasárnap is ott volt Lasky és Binder; azon az emelvényen énekelnek, mely fölött roppant nagy képen a hét magyar vezér látható, a mint a véresküt hajtják végre; no ezt még Binder úr is viszásnak találta s megkérte a Herr Almost, hogy ne antreibolja a pincsét s ügyesen hozzá tette : mert hiszi a mi szivét illeti, az forrón ver a Herr Almos utódaiért sat. És a Komlóban, mely hónapok óta üresen ásitozott, most már nem lehet helyet kapni. A szegény cigányok pedig játszanak a sörkocsmákban; fölfordult állapotok! — itt ezelőtt a stingerek dúdoltak s ők muzsikáltak amottan. * (A pesti zsidó ifjúság) közelebb táncvigalmat rendez, melynek jövedelme felében az alföldi szükölködőknek, felében a bibliai pénzalapra lesz szánva, * (A Duna jege) hir szerint Ercsinél összetorlódván megállóit. Ennek folytán Szumrák ur, Pest város főmérnöke, pár nap előtt egy városi bizottsággal együtt a helyszínéreutazott, hogy a dolog mibenlétéről meggyőződjék, s ha szükséges, a netaláni veszély elhárítására a szükséges intézkedések megtétethessenek. * (Moróc István úr.) az orsz. magy. gazdasági egyesület titkára, a hamburgi nemzetközi gazdasági kiállítás körül szerzett érdemeiért arany érdemkeresztet kapott császár ő Felségétől. * (Biztosító-társulati fusio.) Mint biztos forrásból értesülünk, a már engedélyezett pozsonyi „Hungária“ s a Weisz B. úr által tervezett biztosító-társulat közt fusio lesz. A „Hungária“ részvényeire nem kerültek aláírók, a tervezett uj társulat pedig, miután az ala■ pitók közöl többen visszaléptek, az alakulás rendkívüli nehézségeire akadt, így egyesülve gondolják a ■ versenyt megkezdhetni. * (A „Hemianstädter Zigu) ellen egy merőben hamis hir terjesztése miatt, az érd. kir. fökormány*