Fővárosi Lapok, 1864. április (1. évfolyam, 75-99. szám)
1864-04-08 / 80. szám
esztendőben is megjelennek, hogy helyeiket az asztal végén elfoglalják! Lesz-e eredménye e bámulatos kitartásnak ? Nem valószinű, de nem lehetetlen ! Hagyjuk meg szegényeknek legalább a reménységet! EGY IFJÚ SZEGÉNYEN ÉS GAZDAGON. Francia beszélj. Loucestre Emiltől. III. (Folytatás.) Perscof asszonyság azt reménylvén, hogy viszszatéritheti, fogta az albumát s elragadtatta magát egy olasz tájon, melyet megfordítva nézett; de látván, hogy felkiáltásai füstbe mennek, s Launay csak folytatja járkálását, szomszédjának adta a kötetet által, mely köröskörül járva végre miss Morphethhez ért. Noha ő már ismerte, elkezdé forgatni, nem a festményekért ugyan, csakhogy Eduardtól bírjon valamit szem előtt. Átfutván az albumot, népszerűleg egy szikla tanulmányrajznál állapodott meg. Burns úr mellette állván, szemével követte a lapozgatásban , meglátszott lepetve ezen utóbbi rajz látása által: — Ah Inglas! kiáltott. Launay néhány lépésnyire lévén tőle, ideges rángatódzással fordult meg. — Ki mondta azt önnek, uram ? kérdő keserűen ? — A név alá van írva, mond Fanny gyengéden. — Az tévedés; ez nem Inglas, én nem is ismerem Inglast. Visszavévén albumát, a mutatott rajzolást vizsgálta : — Ez egy nevetséges rajz, Sweizban harcoltam, téve hozzá, s haragosan összetépé a lapot. Burns úr, minden mozdulatát meglepetve kisérte. Azt vélhetné az ember, hogy ez esemény, egy titkos emléket költött fel benne. Kérdezni akarta Launayt, azután erről letérve, ábrándozva eltávozott. Két nap múlt el anélkül, hogy a szerelmesekelyzetén változtatott volna. Eduard kevélységében megsértve, miss Fanny részéről várta a kezdeményezést, hogy visszavegye a régi szokást. A fiatal leány maga részéről visszaállitni akarni látszott a volt bizalmat, s mintegy akarata ellenére hajolni, egy kénytelen szükségnek, mely visszatartá. Világos jön, hogy egy titok csúszott a két fiatal közé, mely őket elválasztva tartá; mert valamint egy közösen biit titokgyűrűként kapcsol össze örökre két szívet, külön leírva egy falat képez, melyet maga a szerelem sem bír lerontani. Miss Morpheth és Launay helyzete is sok időre így húzódott volna el, hogy ha egy véletlen nem jött volna segítségükre. Egy estre Eduard a hegyek közöl fáradtan és leverve érkezvén meg, a nagy terembe ment, s egy ablakra könyökölt. Az éj lepleivel kezdé a völgyet eltakarni, s a fiatal ember tekintete a fekete erdő csúcsán, mely a nyugvó nap végső sugaraiban fürdött, cél nélkül bolygott, midőn egy jól ismert hang fölrázta ábrándjából. Hirtelen visszafordult, s a terem másik végén miss Fannyt és Burns urat véve észre. A fiatal lány ült, s kezében egy levelet tartott, melyet nagy felindulással látszott olvasni. Kipirult arcán könyek peregtek alá, s szakgatott felkiáltások törtek ki minduntalan kebléből. Ennek látása Eduárdra kimondhatlan hatást ten. Felejtve a történteket, miss Fanny felé közeledett, s nevén szólitá. Burns úr tekintete megállttá; azonban a fiatal leány látván mozdulatát, megérté s kezét nyújtá. Launay magánkívül ragadta meg a nyújtott kezet, s megcsókolá. Azután megemlékezvén Burns úr jelenlétéről, elpirult, s kevés zavarodással meghajtván magát, mondá: — Bocsánat miss Morpheth, de látván felindulását, nem bírtam parancsolni hajlamomnak; félek, hogy valami kellemetlen dolog érte. — Se nem uram, feleltem ez rezgő hangon, e tévében semmi szomorító nincs , örömömben sírok. S Burns arra tekintve, mintha mondatának helyeslését akarná szeméből kiolvasni. — Nemde ez jó levél barátom ? Az angol mosolyogva bólintott igent. Egy percnyi csend jön, mialatt a két szerelmes, zavarodottan s szemlesütve áll. Társuk érezvén, hogy ily körülmények közt az ő jelenléte kegyetlenség, jóakaró tekintetet vetvén reájuk, és visszavevén miss Morppeth kezéből a levelet, eltávozott, Launayt barátságosan köszöntve. A naint egyedül maradtak, közös érzettől indíttatva a szerelmesek egymásnak nyújták kezöket, és Eduard a fiatal leány mellé ült. — Végre mondámet. Oh! mily régen nem láttam már önt mellettem ? — Miért nem szólított Fanny, én csak egy intést vártam. — Hát tehettem-e! Istenem. — Ki gátolta benne. — Ah ne kérdezzen, ne kérdezzen tőlem semmit. Engedjen ma egészen örömömnek élni. Nem elég-e engem boldognak látnia ? — Még könyek ragyognak mosolyán. — Nem akarom azokat letörölni Eduard, azok igen édes könyek szeretem arcomon érezni őket. .. szeretném mindig ott tartani. Félek, hogy örömöm vele szárad el. — Ők igyekezzék, hogy ez ne történjék. Ne haragudjunk többé egymásra; érzem, hogy így nem élhetnék. — Hát én élhetnék? — Miért volt tehát nem kerülni az összeütközést, s ezen apró civódást, melytől csak a szív keseredik el? Fanny tudja, mennyire szeretem, akarja-e kezét örökre így az enyémben hagyni ? A fiatal leány piros jön, és reszketett. Bágyadt szemeit Eduárdra emelé , azután arcát annak vállain takarta el. — Ön jól tudja, hogy én akarnám, mond halkan. — Nos, hát miért hátráltatják szerencsénket ? — Tudja-e ha szabad vagyok, ha azon egyének, kik sorsom fölött határoznak, nem szőnék a legnagyravágyóbb terveket, melyről előbb le kell mondatni őket? — Ez hát az akadály, mely minket elválaszt ? Önnek nemes s talán gazdag családja gyűlöli a nagyon is alantias egyesülést. Nem azt mondtam Eduárd. Inkább semmit sem mondtam volna. Az égre kérem, ne kívánja, hogy beszéljek. Látja, hogy nem vagyok magamnál... Oh! könyörgök, ne kérdezzen többet. (Folyt. köv.) A megőrült zongora. A párisi Conservatorium évkönyveiből. Gúnyrajz, Berlioz Hector után. (E.) A conservatorium vizsgái megkezdődtek. Auber úr a legbajosabb részen legelőbb akarván túlesni, a zongoraosztály tanítványaival kezdte meg a munkát. A versenyzők végig hallgatásával megbízott Jury, szilárd és tántoríthatlan bátorságú férfiakból állott, mert midőn megtudták, hogy a pályázók harmincegyen vannak (18 nő és 13 férfi) és így a próbadarabul választott Mendelssohn G-moll con■ certet félbeszakítás nélkül egymásután harmincegyszer keilend keresztül hallaniok, akkor sem mutatkozott rajtuk semmi jele a borzadásnak, ijedtségnek vagy bármily más lelki felindulásnak. Erard úr szíves volt egyik gyönyörű zongoráját, melyet épen bevégzett, és a londoni kiállításra szándékozott küldeni, a vizsgára kölcsönözni. E zongora hangja bájoló volt, csak azon kis bajban szenvedt, hogy billentyűi nehezen jártak, — de hisz Erard ur ez okból kölcsönözte oda. Erard ur okos ember, s jelenleg így okoskodott: ha ama harmincegy pályázó végig játsza zongorámon a hangversenyművet, lehetetlen, hogy annak billentyűi könnyebben ne járjanak. A mily rövid, egyszerű és helyes volt e gondolkodás, és oly iszonyúan csalódott szegény Erard, ki nem is gyanította, hogy még az nap mily szomorúság fogja őt érni. De ki is ítélhette meg előre, mily gyászos következése lehet annak, ha egy és ugyanazon hangversenymű, egy és ugyanazon zongorán harmincegyszer ismételtetik, minden félbeszakítás nélkül, egy ugyanazon napon. Hallgassák meg kérem e gyászos esemény történetét , úgy mint azt nekem a conservatorium egy növendéke, ki a vizsgánál jelen volt, elbeszélte: „A vizsga délelőtti 10 órakor kezdődött. Az első tanítvány, ki föllépett, a hangszert igen keménynek találta, úgy, hogy meglehetősen kellett erőlködni, — Így járt a második is. — A harmadik már könnyebben bánt vele, szintúgy a negyedik és ötödik is. A hatodik mit mondott, nem tudom, mert azon percben midőn kilépett, elküldték egy üveg „Eau de Cologne“-ért, egy pályabíró számára, ki roszul lett. Midőn visszajöttem a hetedik és elvégezte, s hallottam őt, a mind mondá: „ez a zongora épen nem jár keményen a mint állítják, sőt én minden tekintetben kitűnőnek és minden kifogáson fölül állónak találom." A tizedik vagy tizenkettedik pályázó hasonló véleményben volt; az utolsók azt is mondák: „nem csak hogy nem keményen, de ellenkezőleg nagyon is gyöngén jár." Két órakor d. u. (a vizsga 10-kor kezdődött) Mademoiselle Hermance Lévi következett, mint 26 ik pályázó. E kisasszony gyűlöli a keményen járó zongorákat ; semminek sem örült tehát jobban, mint midőn az előtte vizsgát tett növendék így panaszkodott: „Ez a zongora oly könnyen jár, hogy alig lehet hozzá nyúlni mindjárt szól.“ A kisasszony oly szépen és könnyen is eljátszotta rajta a darabot, hogy az első díjat elnyerte. Midőn a 29-dik tanítvány megkezdette előadását ismét elküldték, és pedig orvosért, mert egy másik pályabírónak a vér a fejébe szállt. Gutaütéstől féltek, eret kellett rajta vágni. — Jaj, az ily zongoravizsga nem tréfadolog ám! Ép jókor érkezett meg az orvos , különben késő lett volna. Midőn visszajöttem, a 29-dik, a kis Planté, épen elvégezte. Halványan és reszketve tért vissza társaihoz mondván: „nem tudom, mi lelte azt a zongorát, a billentyűk egészen maguktól mozognak, az ember azt hinné, hogy van valaki benne, aki mozgatja őket; én nagyon félek!“ — Gyáva! mondá az utánna következő Cohen (a 30-dik szám) csak hadd jöjjek a sorba én , majd megmutatom ! Cohen leül és a nélkül, hogy a billentyűket nézné, gyönyörűen eljátsza a concertet, de azon percben midőn fölkel, ime a zongora egészen magától újra elkezdi a concertet ! A szegény fiatalember, ki eddig ugyancsak bátran viselte magát, most szökésben keresett menekülést, a zongora pedig, melynek hangja pillanatról pillanatra erősbödött, folyton folytatta munkáját a scálákat, trillákat, harpeggiókat, a legnagyobb bravoure-ral játszotta. A közönséget, mely a zongora előtt nem látott többé senkit sem, a hangokat pedig mindig erösbülve hallotta, rémülés fogta el. Az egész teremben szétfutottak. Az egyik nevetett, a másik meghökkent, mindenki félt én, há múlt. A pályabirák egyike, ki hátul ült a birák páholyában, és a színpadot nem láthatta, azt hívén, hogy Cohen újra elkezdte. Elkiáltotta tehát magát: „Elég! Elég! Ugyan hagyja el már. Adjon helyet a 31-iknek.“ Ezen út, nem akarván megnyugodni, kénytelenek voltunk a színpadról oda kiáltani: „Uram nem Cohen játszik, hanem a zongora megszokva Mendelssohn koncertjét, azt most a maga módja és felfogása szerint adja elő, tessék lejönni és meggyőződni.“ «Vagy úgy, — felelte a pályabíró. De hisz ez illetlen dolog, ez nem megy így, küldjenek Erard úrért hamar! Talán még jókor jön, hogy e borzasztó hangszert észre hozza.“ Elhívtuk Erard urat. Míg oda voltunk, a zongora a Concertet elvégezte, és ismét újra kezdte, anélkül, hogy csak egy percnyi szünetet is tett volna, és pedig folyvást erőben növekedő hangon. Az ember meg mert volna rá esküdni, hogy nem egy, de tucat zongorát hall egyszerre, tremolók, skálák, tíz hangú akkordok, megkettőzések, nagy pedál, szóval hangzápor. Végre megérkezett Erard úr, de bármit tesz is, a zongora nem tér észre; mesterét, alkotóját nem ismeri. Szentelt vizet hozat, megfecskendi, nem használ; jele, hogy boszorkaság nincs a dologban, hanem a mi történik csak a 30-szori ismétlés gyászos következése. Kiveszik a billentyűzetet, mivel még mindig mozog, ledobják az ablakon, ott a dühös Erard darabokra vágja. — De ez a bajt csak nagyította, mert most már az egyes darabok, mindenik külön külön, kezdett a concertmű ütemében mozogni, táncolni és ugrálni; lábaink közé, a falnak, mindenfelé , míg végre valaki, hogy valahára véget vessen e botránynak, az egész mozgó, táncoló, vonagló tömeget összeszedte és a tűzbe dobta. Szegény Erard! ily szép hangszert ily módon elveszteni!!! De mit tehetett egyebet? Más mód, ama szörnyetegtől megszabadulni, nem volt! Ez a következése, ha ugyanazon Concertművet, ugyanazon zongorán egy nap harmincszor ismételik. Jegyezzétek meg, s okuljatok rajta! 352