Fővárosi Lapok, 1864. április (1. évfolyam, 75-99. szám)
1864-04-08 / 80. szám
80-ik sz. Pénteken április 8. Kiadó-hivatal: Pesty barátok tere .7. sz. Első évfolyam 1864. Előfizetési dij: Félévre.....................8 frt. Negyedévre ... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Reáliskola-utca 6-dik szám, 1-ső emelet. Hirdetési dij: Hasábos petitsor . . 4 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . 30 kr UJ ÉVNEGYEDES előfizetés A „FŐVÁROSI LAPOK”-ra. E lap jövőre is a nevesebb írók közreműködése mellett s mindennap fog megjelenni, koronként képekkel. Előfizetési dij, ápril. 1-től június végéig, vagyis, évnegyedre, helyben úgy mint vidékre, mindennapi küldés mellett 4 ft. A „Fővárosi Lapok“ kiadóhivatala. (Barátok tere, 7. sz.) AKIK AZ ASZTAL VÉGÉN ÜLNEK. (Rajz.) Balázs Sándortól. (Vége.) A becsmester mit sem felel, de fülig pirul, hanem tréfával akarván elütni a dolgot, mosolyogni igyekszik, mi azonban sehogy sem sikerül. Zsófia azonban nem tud magán ennyire uralkodni s fére fordul, hogy néhány könyet szétmorzsolhasson. Szívós úr mindebből mit sem vesz észre, vagy legalább úgy tesz, mintha mit sem venne észre. — Na ha nem nem tesz semmit, majd helyre hozzuk a mulasztást frisseséggel. Azért hát kedves sógor úr csak szaporán a pincébe, mert mint tetszik tudni a pezsgőnek halni kell, ma pedig pezsgőzünk ám a ki lelke van ! A legény már mindent tud, a sógor urnak nem lesz egyéb dolga mint felügyelni. — Nem teszi le ezt a mantillát sógor asszony ? Bizony kimelegszik a fánk sütésben. Hanem aztán a mi igaz, igaz, Pest városában olyan fánkot mint a sógor aszszony csak kettő sem süt. És a szegény embereknek, a nélkül, hogy a hosszú tikkasztó út után csak legalább üléssel megkínálták volna őket, ugyancsak fürgösködni kellett ám. Gergely a pincébe sietett, Zsófia pedig a konyhába, ahol unokatestvérétől szintén szemrehányásokkal fogadtatott állítólagos késedelmezése miatt, így ni! köszönöm kedves sógor. Ez aztán pezsgő, a pápa ő szentsége asztalára is fel lehetne rakni. Gencsi gróf e méltósága ajándéka, a ki directe Párizsból hozatja. De nini, mi jut eszembe ? A biz igaz, elfelelejtettem, de hát csoda-e ? Nincs szivar a háznál, mert tetszik tudni én nem füstölöm magamat. De a sógor úr úgy tetszik pipás?Nem? Azt gondoltam- Hanem azért megteszi ugye ? Megteszi ugye s elszalad Medechez huszonöt darab legfainabb szivarért ! Pénzt nem adok rá, mert nem tudom az árát, hanem csak írja fel, majd beszólok hozzá a napokban. Kocsimon küldeném a sógort, de nem lehet, a vendégek után kell futkosnia, s a legénynek pedig ezer a dolga! Ejnye, ejnye! csak hamarább eszembe jutott volna! Úgy úgy sógor úr csak siessen és ha a boltja már zárva találna lenni, akkor kérem szaladjon fel a lakására. Nincs messze, a szomszéd házban van a harmadik emeleten. Csak kérem kedves sógor úr siessen és járjon hamar. A becsmester megígéri és elrohan. Medec boltja a Szivósháztól épen félmértföldnyire esik, és a szegény embernek ugyan csak sietnie kell, ha még a levesre vissza akar érkezni. Pedig akar, nagyon szereti a levest és tudja, hogy e napon rendesen májas gombócot szoktak főzni. De a sietség a rekkenő hőségben és szűk frakkban nehezen megy, az ember hamar fárad és közel van a megfővéshez. Íme már is alig győzi homlokának verejtékét törölgetni, hanem azért folyvást megállapodás és pihenés nélkül üget. Akárhány frakkert elhagy s általában akármely közönséges ügető lóval versenyezhetne. Végre megérkezik, de későn érkezik: a bolt zárva van. Felrohan a szomszéd ház harmadik emeletére, de a gazda nincs otthon. Várjon kissé vagy jöjjön később. Inkább vár, s kimerülten székre ereszkedik az előszobában. Rendkívüli forrósága van, s úgy érzi magát szűk frakkjában mintha valamely szűk kádban meleg fürdőben ülne, Ő mint szeretne egy pohár friss vizet kérni. Nem mer , eszében van, hogy a múlt esztendőben is tüdőgyuladása volt. Végre mintegy félóra után megérkezik a gazda, s egy segédet küld a boltba, ki a kívánt szivarokat morogva átadja az izzó becsmesternek, ki sietve elrohan vele s most már nem csak üget hanem olykor vágtat is. Helyre akarja hozni a félórai mulasztást, s azon van, hogy megérkezzék mielőtt a májas gombóc egészen kihűlne tányérán. Ez a vágy uj erőt kölcsönöz izmainak s újból vágtatni kezd. És igy egy negyed három órakor szerencsésen megérkezik. A társaságot már asztalnál találja, s ő is szépen nesztelen lépésekkel oda sompolyog némán meghajtja magát, mit azonban senki sem vesz észre s elfoglalja helyét Zsófia mellett az asztal végén. Ez az ő rendes helyük, itt szoktak ülni minden esztendőben. Még jókor érkezett, tányérán a leves még párolog. De ő maga szintén párolog, s a hőség és fáradtság miatt annyira ki van merülve, hogy minden kedve és étvágya elment az ebédtől. A gombóclevest bármily illatosan párolog is, érintetlenül hagyja s még csak nem is bánkódik, midőn a tele tányért elviszik előle, hanem csak fuj, sóhajtozik és fuldokló hőségében igazságtalanná lesz és elátkozza még azt is, a ki a frakkot feltalálta. Szegény életpárjának nem sokkal van jobban dolga ; a konyha tüzeit is felforralta. Arca izzó színű mint a szén, mely fánkjait megpirította. Ő is minden egyébre gondol csak az evésre nem, s általában férjével együtt igen szerencsétlennek érzi magát. Némán, hallgatagon ülnek egymás mellett, s gondosan kerülik egymás tekintetét. Gazdag fél, hogy neje szemrehányást olvasna ki szemeiből, Zsófia pedig bűnös volta öntudatában nem mer férje szeme közé nézni. A társaság eközben vigan van; az étkes tálak szaporán váltják egymást s a palackok még szaporábban ürülnek. Átalában kitűnik, hogy a jog és törvény tekintélyei jól tudnak enni, inni. Már a pezsgőre s a toasztokra is rákerült a sor. A „bájos“ háziasszony már két szóvirág bokrétát kapott, s Kappan tanácsos úr nevének megfelelő hangon, épen most magasztalja a házigazdát, aki oly bámulásra méltólag egyesíti magában a jogi tekintély méltóságát, az emberbaráti szív gyöngédségével. Ezen „szikrázó“ ötlet zajos éljenzéssel és koccintásokkal üdvözöltetik. Ezután a házigazda köszönti fel vendégeit, s általában az éljenzés és koccintás egymást éri. Csak a becsmesterrel és feleségével nem koccint senki. Nem is tudják, hogy jelen vannak s még a háziasszony sem veszi észre, hogy még mit sem érintettek meg. Egyetlen egyszer koccintott a becsmesterre legközelebbi szomszédja a legifjabb ülnök, aki először lévén a Szivósháznál, nem volt ismeretes a házi körülmények,) de ez is tapasztalván a köz fel sem vevést szomszédja iránt, többé nem compromittálta magát, s úgy jön mint a többiek. A többiek előtt pedig sem Gazdag Ferenc sem hites társa nem létezik, némely ételből még az inas is elfelejti őket kínálni. Mint két szomorú fűz ülnek az asztal végén egymás mellett, s hangot csak akkor adnak, midőn a közéljenzésbe ők is illendőnek találják habár halkan és szemérmesen belemorogni. Végre azonban Zsófiából kitör a részvét s halkan megszólítja férjét. — Mért nem eszel valamit Gergely ? — Nem lehet fiam, nagyon roszul érzem magamat. — De legalább a fánkból édesem, kitünőleg sikerült és te nagyon szereted. — Nem bánom a kedvedért! De a sors máskép akarta, mert épen midőn a fánk feladására került volna a sor, a beszéd hogy, hogy nem a harmincadiki lengyel forradalomra került s bizonyos számok felett a vendégkoszoru szálai közt vita támadt. — Na hisz mindjárt meglátjuk. Ugyan édes sógor ur menjen csak át a könyvtárba s hozza ki egy pillanatra az 1830-as Nemzeti újságot. A becsmester készséggel elsietett. — Kicsoda ezen ur ? kérdé a legfiatalabb ülnök mintegy igazolásául előbbi tévedésének. — Ez az én szamár sógorom, — mondá nevetve a házigazda, (és még is volt annyi emberség benne, hogy Zsófia végett latinul beszélt.) Valaha kereskedő volt de megbukott és pedig olyan ügyetlenül, hogy semmije sem maradt. E felvilágositás után, mintha valami sikerült ércet mondott volna, hangos nevetésben tört ki. A társaság követte őt, s a visszatérő becsmestert hangos hahoták köszöntötték. — Nos hát hol az újság? — Nem találom, sehol sem találom mondá pironkodva a becsmester. — Ejes sógor úr, bizony ügyesebb embernek néz ki. Hanem hát csak hagyja el, s üljön le ha nem kapja. Pedig ott van a harmadik polcon, bizonyosan tudom. — Bizony nincs az ott, mondá halkan a becsmester helyét elfoglalva, — de már ekkor senki sem hallgatott reá csak a felesége. Hozhatták már most a fánkot meg akármit is a világon, a mi jámbor párunkat e nyilvános megpirítás annyira meghatotta, hogy igazán csak nagy erejébe került mind a kettőnek, hogy kényeiket visszafojtsák. Végre végre egy öröklétnek tetsző idő után az ebéd véget ért, s a társaság fekete kávéja a szomszéd szobába sétált. Ezt a kedvező pillanatot a becsmester és neje felhasználván, gyorsan s észrevétlenül kiillantak a szobából és sietve tovább álltak. A harmadik utcáig egyikük sem szólt egy szót is. Itt azonban Zsófia már nem küzdhette le felindulását, hanem könybelobbadt szemekkel megszólalt : — Bocsánat, bocsánat édes Gergelyem, átlátom hogy hibáztam, bocsánat! —• De csak egy feltét alatt! — mondá komolyan a nemesszivü becsmester — ha soha többé kényszeríteni nem fogsz rá, hogy lábamat e házba betegyem ! — Soha, soha! fuldoklá az asszony, — és azután betértek egy közeli sörházba, mert Gergely azt állította, hogy ha rögtön egy pohár sört nem iszik hát a guta üti meg. Soha! soha! Jámbor emberek, mintha a múlt esztendőben is nem tettetek volna hasonló fogadást és az ezelőttiekben is, és nem mindig megszegtétek volna! — De mond meg csak édesem — kérdé a becsmester a bizalmas sörözés közt élete párjától — mért akarod oly nagyon, hogy mi ezen házhoz járjunk, ahol mindig csak kigunyolnak és megszégyenítnek bennünket? — Lásd édesem — mondá Zsófia cselszövő képpel — nem magunk, hanem a gyermekek miatt. A sógornak nincs gyereke s a legközelebbi atyafiak még is csak mi volnánk! — Na isten csak ettől várj valamit! — mondá a becsmester és haragosan kiürítette poharát. Hanem azért fogadok akármibe, hogy a jövő