Fővárosi Lapok, 1864. április (1. évfolyam, 75-99. szám)

1864-04-08 / 80. szám

80-ik sz. Pénteken április 8. K­iadó-h­ivatal: Pesty barátok­ tere .7. sz. Első évfolyam 1864. Előfizetési dij: Félévre.....................8 frt. Negyedévre ... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindenn­ap, ko­­ronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Reáliskola-utca 6-dik szám, 1-ső emelet. Hirdetési dij: Hasábos petitsor . . 4 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor . . . 30 kr UJ ÉVNEG­YEDES előfizetés A „FŐVÁROSI LAPOK”-ra. E lap jövőre is a nevesebb írók közreműködése mellett s mindennap fog megjelenni, koronként ké­pekkel. Előfizetési dij, ápril. 1-től június végéig, vagy­is, évnegyedre, helyben úgy mint vidékre, mindenna­pi küldés mellett 4 ft. A „Fővárosi Lapok“ kiadóhivatala. (Barátok tere, 7. sz.) A­KIK AZ ASZTAL VÉGÉN ÜLNEK. (Rajz.) Balázs Sándortól. (Vége.) A becsmester mit sem felel, de fülig pirul, ha­nem tréfával akarván elütni a dolgot, mosolyogni igyekszik, mi azonban sehogy sem sikerül. Zsófia azonban nem tud magán ennyire uralkodni s fére for­dul, hogy néhány könyet szétmorzsolhasson. Szívós úr mindebből mit sem vesz észre, vagy legalább úgy tesz, mintha mit sem venne észre. — Na ha nem nem tesz semmit, majd helyre hoz­zuk a mulasztást frisseséggel. Azért hát kedves só­gor úr csak szaporán a pincébe, mert mint tetszik tudni a pezsgőnek halni kell, ma pedig pezsgőzünk ám a ki lelke van ! A legény már mindent tud, a só­gor urnak nem lesz egyéb dolga mint felügyelni. — Nem teszi le ezt a­ mantillát sógor asszony ? Bizony kimelegszik a fánk sütésben. Hanem aztán a mi igaz, igaz, Pest városában olyan fánkot mint a sógor asz­­szony csak kettő sem süt. És a szegény embereknek, a nélkül, hogy a hosszú tikkasztó út után csak legalább üléssel meg­kínálták volna őket, ugyancsak fürgösködni kellett ám. Gergely a pincébe sietett, Zsófia pedig a kony­­hába, a­hol unoka­testvérétől szintén szemrehányá­sokkal fogadtatott állítólagos késedelmezése miatt, így ni! köszönöm kedves sógor. Ez aztán pezs­gő, a pápa ő szentsége asztalára is fel lehetne rakni. Gencsi gróf e méltósága ajándéka, a ki directe Párizs­­ból hozatja. De ni­ni, mi jut eszembe ? A biz igaz, el­­felelejtettem, de hát csoda-e ? Nincs szivar a háznál, mert tetszik tudni én nem füstölöm magamat. De a sógor úr úgy tetszik pipás?Nem? Azt gondoltam- Hanem azért megteszi ugy­e ? Megteszi ugy­e s el­szalad Medechez huszonöt darab legfainabb szivar­ért ! Pénzt nem adok rá, mert nem tudom az árát, ha­­­nem csak írja fel, majd beszólok hozzá a napokban. Kocsimon küldeném a sógort, de nem lehet, a vendé­gek után kell futkosnia, s a legénynek pedig ezer a dolga! Ejnye, ejnye! csak hamarább eszembe jutott volna! Úgy úgy sógor úr csak siessen és ha a boltja már zárva találna lenni, akkor kérem szaladjon fel a lakására. Nincs messze, a szomszéd házban van a harmadik emeleten. Csak kérem kedves sógor úr siessen és járjon hamar. A becsmester megígéri és el­rohan. Medec boltja a Szivósháztól épen félmértföld­­nyire esik, és a szegény embernek ugyan csak siet­nie kell, ha még a levesre vissza akar érkezni. Pedig akar, nagyon szereti a levest és tudja, hogy e napon rendesen májas gombócot szoktak főzni. De a sietség a rekkenő hőségben és szűk frakkban nehezen megy, az ember hamar fárad és közel van a megfővéshez. Íme már is alig győzi homlokának verejtékét töröl­­getni, hanem azért folyvást megállapodás és pihenés nélkül üget. Akár­hány frakkert elhagy s általában akármely közönséges ügető lóval versenyezhetne. Végre megérkezik, de későn érkezik: a bolt zárva van. Felrohan a szomszéd ház harmadik emeletére, de a gazda nincs otthon. Várjon kissé vagy jöjjön később. Inkább vár, s kimerülten székre ereszkedik az előszobában. Rendkívüli forrósága van, s úgy érzi magát szűk frakkjában mintha valamely szűk kád­ban meleg fürdőben ülne, Ő mint szeretne egy pohár friss vizet kérni. Nem mer , eszében van, hogy a múlt esztendőben is tüdőgyuladása volt. Végre mintegy félóra után megérkezik a gazda, s egy segédet küld a boltba, ki a kívánt szivarokat morogva átadja az izzó becsmesternek, ki sietve el­rohan vele s most már nem csak üget hanem olykor vágtat is. Helyre akarja hozni a félórai mulasztást, s azon van, hogy megérkezzék mielőtt a májas gombóc egészen kihűlne tányérán. Ez a vágy uj erőt kölcsö­nöz izmainak s újból vágtatni kezd. És igy egy ne­gyed három órakor szerencsésen megérkezik. A társaságot már asztalnál találja, s ő is szépen nesztelen lépésekkel oda sompolyog némán meghajt­ja magát, mit azonban senki sem vesz észre s elfoglal­ja helyét Zsófia mellett az asztal végén. Ez az ő ren­des helyük, itt szoktak ülni minden esztendőben. Még jókor érkezett, tányérán a leves még párolog. De ő maga szintén párolog, s a hőség és fáradtság miatt annyira ki van merülve, hogy minden kedve és ét­vágya elment az ebédtől. A gombóclevest bár­mily illatosan párolog is, érintetlenül hagyja s még csak nem is bánkódik, midőn a tele tányért elviszik előle, hanem csak fuj, sóhajtozik és fuldokló hőségében igazságtalanná lesz és elátkozza még azt is, a ki a frakkot feltalálta. Szegény életpárjának nem sokkal van jobban dolga ; a konyha tüze­it is felforralta. Arca izzó színű mint a szén, mely fánkjait megpirította. Ő is minden egyébre gondol csak az evésre nem, s általában fér­jével együtt igen szerencsétlennek érzi magát. Né­mán, hallgatagon ülnek egymás mellett, s gondosan kerülik egymás tekintetét. Gazdag fél, hogy neje szemrehányást olvasna ki szemeiből, Zsófia pedig bű­nös volta öntudatában nem mer férje szeme közé nézni. A társaság eközben vigan van; az étkes tálak szaporán váltják egymást s a palackok még szapo­rábban ürülnek. Átalában kitűnik, hogy a jog és tör­vény tekintélyei jól tudnak enni, inni. Már a pezsgő­re s a toasztokra is rákerült a sor. A „bájos“ házi­asszony már két szóvirág bokrétát kapott, s Kappan tanácsos úr nevének megfelelő hangon, épen most ma­gasztalja a házigazdát, a­ki oly bámulásra méltólag egyesíti magában a jogi tekintély méltóságát, az em­berbaráti szív gyöngédségével. Ezen „szikrázó“ ötlet zajos éljenzéssel és koccintásokkal üdvözöltetik. Ezu­tán a házi­gazda köszönti fel vendégeit, s általában az éljenzés és koccintás egymást éri. Csak a becsmesterrel és feleségével nem koccint senki. Nem is tudják, hogy jelen vannak s még a há­zi­asszony sem veszi észre, hogy még mit sem érin­tettek meg. Egyetlen egyszer koccintott a becsmes­terre legközelebbi szomszédja a legifjabb ülnök, aki először lévén a Szivósháznál, nem volt ismeretes a házi körülmények,­­) de ez is tapasztalván a köz fel sem vevést szomszédja iránt, többé nem compro­­mittálta magát, s úgy jön mint a többiek. A többiek előtt pedig sem Gazdag Ferenc sem hites társa nem létezik, némely ételből még az inas is elfelejti őket kínálni. Mint két szomorú fűz ülnek az asztal végén egymás mellett, s hangot csak akkor adnak, midőn a köz­éljenzésbe ők is illendőnek találják habár hal­kan és szemérmesen belemorogni. Végre azonban Zsófiából kitör a részvét s hal­kan megszólítja férjét. — Mért nem eszel valamit Gergely ? — Nem lehet fiam, nagyon roszul érzem ma­gamat. — De legalább a fánkból édesem, kitünőleg sikerült és te nagyon szereted. — Nem bánom a kedvedért! De a sors máskép akarta, mert épen midőn a fánk feladására került volna a sor, a beszéd hogy, hogy nem­ a harmincadiki lengyel forradalomra ke­rült s bizonyos számok felett a vendégkoszoru szálai közt vita támadt. — Na hisz mindjárt meglátjuk. Ugyan édes só­gor ur menjen csak át a könyvtárba s hozza ki egy pillanatra az 1830-as Nemzeti újságot. A becsmester készséggel elsietett. — Kicsoda ezen ur ? kérdé a legfiatalabb ülnök mintegy igazolásául előbbi tévedésének. — Ez az én szamár sógorom, — mondá nevetve a házigazda, (és még is volt annyi emberség benne, hogy Zsófia végett latinul beszélt.) Valaha kereskedő volt de megbukott és pedig olyan ügyetlenül, hogy semmije sem maradt. E felvilágositás után, mintha valami sikerült ércet mondott volna, hangos nevetés­ben tört ki. A társaság követte őt, s a visszatérő becsmestert hangos hahoták köszöntötték. — Nos hát hol az újság? — Nem találom, sehol sem találom mondá pi­ronkodva a becsmester. — Ej­es sógor úr, bizony ügyesebb embernek néz ki. Hanem hát csak hagyja el, s üljön le ha nem kapja. Pedig ott van a harmadik polcon, bizonyosan tudom. — Bizony nincs az ott, mondá halkan a becs­mester helyét elfoglalva, — de már ekkor senki sem hallgatott reá csak a felesége. Hozhatták már most a fánkot meg akármit is a világon, a mi jámbor párunkat e nyilvános megpirí­­tás annyira meghatotta, hogy igazán csak nagy ere­jébe került mind a kettőnek, hogy kényeiket vissza­fojtsák. Végre végre egy öröklétnek tetsző idő után az ebéd véget ért, s a társaság fekete kávéja a szomszéd szobába sétált. Ezt a kedvező pillanatot a becsmester és neje felhasználván, gyorsan s észrevétlenül kiillan­tak a szobából és sietve tovább álltak. A harmadik utcáig egyikük sem szólt egy szót is. Itt azonban Zsófia már nem küzdhette le felindu­lását, hanem könybelobbadt szemekkel megszólalt : — Bocsánat, bocsánat édes Gergelyem, átlátom hogy hibáztam, bocsánat! —• De csak egy feltét alatt! — mondá komo­lyan a nemesszivü becsmester — ha soha többé kény­szeríteni nem fogsz rá, hogy lábamat e házba bete­gyem ! — Soha, soha! fuldoklá az asszony, — és azu­tán betértek egy közeli sörházba, mert Gergely azt állította, hogy ha rögtön egy pohár sört nem iszik hát a guta üti meg. Soha! soha! Jámbor emberek, mintha a múlt esztendőben is nem tettetek volna hasonló fogadást és az ezelőttiekben is, és nem mindig megszegtétek volna! — De mond meg csak édesem — kérdé a becs­mester a bizalmas sörözés közt élete párjától — mért akarod oly nagyon, hogy mi ezen házhoz járjunk, a­hol mindig csak kigunyolnak és megszégyenítnek bennünket? — Lásd édesem — mondá Zsófia cselszövő kép­pel — nem magunk, hanem a gyermekek miatt. A sógornak nincs gyereke s a legközelebbi atyafiak még is csak mi volnánk! — Na isten csak ettől várj valamit! — mondá a becsmester és haragosan kiürítette poharát. Hanem azért fogadok akármibe, hogy a jövő

Next