Fővárosi Lapok, 1864. október (1. évfolyam, 224-249. szám)
1864-10-02 / 225. szám
225-ik sz. Vasárnap, október 2- ig.-. • --------------Első évfolyam 1864 pfív APÓST LAPOK— V/ V AilV/KJl JIXXX VAX. pt*’. Megjelen a* ünnep utáni na- Bélyegdíj minden lapokat kivéve rmndenn ,p. ko- IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. tatáskor ... 30 hr ronkint képekkel. Előfizetési felhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ című, irodalmi napilapra. A folyó félév eleje, mely annyi lapvállalatot megrengetett, reánk nézve kedvezőleg nyílt meg. Lapunkat, mely a legterjedelmesebb s legtöbbször megjelenő irodalmi lap, a közönség folytonos részvéttel kiséri, s mi e részvétnek megfelelni iparkodunk. A közönség látja, hogy mi egész tömegdolgozatot adtunk, folyvást a legismertebb íróktól, hogy a költői rész mellett mindennap közlünk egy vagy két ismeretterjesztő cikket, hogy a tárcai rovat egy lapban sem változatosabb, mint nálunk, s újdonságaink száma naponkint 70—80-ra megy, s hogy irányunk becsületes, hangunk higgadt s rovatainkban minden szépnek, jónak szeretete nyilatkozik. Kérjük a közönséget, hogy részvétével jövőre is támogasson bennünket; mi e részvétet legkevésbé zsákmányoljuk ki, s mig lapunknál három négy író állandó foglalkozást nyer, más felöl is mondhatjuk, hogy írói díjazásokra folyvást jelentékeny öszveget fordítunk s az irói munkálkodást ez által is lehetőleg iparkodunk elősegiteni. Pest, September 15. 1864. Tulajdonos és felelős szerkesztő : Tóth Kálmán. Főmunkatárs: Vadnai Károly. A „Fővárosi lapok“ ezután is egy napilaphoz képest szép kiállításban fog megjelenni s minden nap pontosan szétküldetni. Tekintettel a női közönségre, intézkedtem, hogy a nagy saison divatkép (7—8 alakkal) ezután mindig színezve jelenjen meg a lap mellett, mindig a megnyíló saisonok előtt. Előfizetési dij októbertől december végéig: 4 ft, helyben úgy, mint vidékre. A gyűjtők 8 p. után egy t. példányban részesülnek. Emich Gusztáv, akad. nyomdász, s a „Fővárosi Lapok“ kiadója. Qui bene latuit.... Jól élt, ki jól el birt rejtőzni, a mig KUn lárma vert föl halmot, völgyeket; Korán feküdt, elalvék hajnalig, És akkor édes csókra ébredett. A boldogság, mit szive rejteget: Az éjvirág volt, mely napot kerül, Kelyhét csak a harmatnak nyitja meg, S a fülmisék, az éjnek gyönyörül, Bokrát szivlágyitó dallal veszik körül. Jól élt, ki jól el birt rejtőzni, — hogy Ne lássa senki lángoló sebét, Ne sajnálják, ha elvérzik s lerogy; Barlangos erdőn, hol örök setét’ Boritja igy is büszke életét, Nem üldözvén sértő kíváncsiság — Mert a viszhang sem ismeré nevét - Ott bár sziklára vesse vánkosát, Szelíd fátylát reá vetné a lombos ág! Jól élt, ki jól elbirt rejtőzni! — Mink Ez árnyba meghúzódtunk, kedvesem. Gondunk, bajunk, mosolygó örömünk, Kettőnk között fogyasztjuk csendesen. Nem az ki gond, az élet kedve sem Rejtekhelyünkből, a mély árny közül. Te arcomat, én arcodat lesem, S arcunkra mit egymás nézése szül : Mosoly vagy köny legyen, édes végetlenül! Szász Károly. PÉTERDIÁKBIBLIÁJA Beszély, népmonda alapján. P. Szathmáry Károlytól. I. (Folytatás.) Sehol sem lehetett abban az időben (értem alatta, hogy valami nevezetes személy korához kössem Csokonai Vitéz Mihály fiatal korát) gyakoribb sorsváltozást látni, mint épen a bányahelyeken. Gazdag családok, néhány évi folytonos részvényekbe fektetés s a kincsáldás meg nem jelenése miatt koldusbotra jutottak, míg mások szerencsés időben, vagy helyen tett vállalkozás által felemelkedtek. Legékesebben szóló példa volt ez utóbbira nézve, épen Sárréty uram, ki jó kedvében gyakran maga is elbeszélte a diáknak, hogy mint helybeli szegény fiatal jegyzőre, mikép hagyott egy nagynénje pár reménytelen bányarészvényt s miképen történt, hogy isten kincsei tárházát egyszerre annyira elárasztotta a korábban meddő bánya felett, hogy pár év alatt magát vagyonosnak s egy évtized alatt a város egyik legtehetősebb polgárának tarthatta. Nem csoda tehát, hogy a mi különben értelmes Péterünknek is rögeszméjévé vált, hogy neki bányarészvényei által kell gazdagsághoz s ez által anyja s önmaga boldogitásához, helyesebben szólva Róza kezéhez jutni. Ugyan kérlek kedves olvasó ne kárhoztasd őt ezért. Tedd csak szivedre kezedet s kérdezd meg magadtól, ha nem voltak-e ábrándos reményeid, melyeknek még ennyi alapjuk sem volt a valódi életben? És végre is az emberi szív annyira hajló a reményre, hogy számításait még a síron is túl viszi, s midőn annyiszor csalódott e földön, hiszi, hogy lesz egy jobb lét, mely e keserű csalódásokért kárpótlást fog adni túl a síron! II. Péter diák remélt. Talán esztelenül, talán kinevetésre méltóan, de mégis reméli. S hogy a férfiú álmain senki ne nevessen, a büszke szív, melyet a szegény palást alatt oly ritkán keresnek, épen úgy elfedte azt, mint elnyögi majd a csalódást, senkivel nem közölve istenen kivül, mig végre a seb oly mély lesz, hogy forró vágyát csak a hideg föld enyhitheti. Volt e reménynek e belső hajlamokon kivül egy külső szitogatója is: Onody Bertalan, Péternek egy 'kori iskolatársa, ki Patakról Selmecre ment iskolázni, s innen F. Bányára jött, épen oly segélytelenül, mint Péter, szerencsét kisérteni. Azon bányánál, melyben Péter is részvényes vala, épen Bertalan volt a művezető s birt azon tehetséggel, hogy érdekforrásait ne hagyja elcsügígedni. Bertalannak erős és és ki tudja talán alapos meggyőződése is volt, hogy a bánya, bármily szegény le-gyen is jelenben, egy kis befektetés után gazdagon fog fizetni. És senkinek nem bizonyitgatá ezt szívesebben, mint Péter diáknak, — talán mert senki sem is hallgatá barátja biztatásait szívesebben, mint ő. Ez a körülmény azonban Péter diák békés tűzhelyét egy kissé felforgatta. Az öreg Szecsődyné egy idő óta azt tapasztalja, hogy Péter, az ő édes Pétere, egyet mást meg kezd vonni magától. Az előtt minden uj esztendőre kijárta volt az uj reverenda, sőt akár szabadkozott, akár nem, a sötét szövetű uj viganó és kendő sem maradt el egyszer sem. De az 1821-ik esztendő elejére a keszkenő és viganó megvolt ugyan az édesanya számára, de Pé-ter diák a múlt évi reverendát még tökéletesen jónak találta s teljességgel nem véleményezte mással pótlandónak. Lassankint a konyhakiadások is szűkebb körre szorítkoztak. Péter diák kedvenc ételeit is megvonta magától s csupán azon költségeket nem kimélte, melyek édes anyja kényelmére vonatkoztak. Szecsédyné meg nem tudta fogni, hova lesz a pénz a háztól, s nem minden alap nélkül Bertalanra gyanakodott. Egyedül ő lehetett a csatorna, melyen a kis ház gazdagsága kifelé árad. Azért bizonyos ellenszenvvel fogadta a Bertalan ur mind gyakoribb látogatásait, melyek eddig derült kedélyű fia homlokára is mind több több felleget idéztek. * Majd még ezen megszorítások sem törték be Bertalan ur asztárótni gyomrát, hanem Péter diáknak egyet mást el kellett idegenítenie a háztól. Most fehérnemű, majd bútordarabok tűntek el , úgy, hogy Péter diák szobája, az egykor csinosan berendezett menhely, lassan kint „sivatag jön és puszta“ alig birván az élet legközönségesebb szükségeihez megkívántató kellékekkel. A jó anya végre nem tűrhette a dolgot tovább, s midőn egy szép reggelen észrevette, hogy fia megboldogult édesatyjától való egyetlen örökét, egy ezüstös kardot csempész a már meglehetősen kopott reverenda alá, határozottan és elszántan az ajtó elébe lépett, felkiáltva : — Megállj! Hova megysz ? Hova viszed azt a drága kardot? Péter diák meg volt ütődve. E fellépés váratlan volt előtte. Elhalványult s egy ideig nem tudott a kérdésre választ adni. E zavar kihozta a jó anyát szigorú szerepéből; fia nyakába borult és elkezdett keservesen sírni, csak szaggatott hangon tudott itt ott egy egy szó kitörni ajkain. — Ne haragudjál édes jó fiam . . . Hisz minden a tied, te tartasz engemet is ... de hiában, nem tűrhetem, hogy lassan kint koldusbotra juttasd magadat, hogy napról napra szegényesebben élj és koplalj . . . Vagy legalább mondd meg, mire fordítod ezt a sok pénzt, hadd nélkülözzek, szenvedjek én is veled ! Péter diák annyira meg jön hatva, hogy nem állhatott tovább; leült arra az egyetlen szalmaszékre, mely még a sok közül megmaradt, és fejét kezeire hajtva, elkezdett beszélni. — Már édes jó anyám, én ebbe belementem s nem tudok többé kikászolódni. Az egész szerencsepróba, azonban Bertalan biztat, hogy még csak 20— 30 évet kell művelni, s a bánya megnyílik. — Tudtam, tudtam, hogy Bertalan ! — mondja Szecsődyné szomorúan. Nem hiába, féltem énk tőle. A verkesek nagy része már visszavonult, mert látta, hogy lassanként mindenök cupacba*) fog menni. — Bertalant ne gyanúsítsa édesanyám, mondja komolyan Péter diák, én ismerem őt, s tudom, hogy becsületes ember. Ő maga is részvényes s a bánya neki igen sokban áll, ami keveset összeszerzett, s a mit fáradságáért adtunk neki, utolsó postáráig oda költötte. — És bele fog veszni minden, mint a tied, — mondja Szecsődyné szomorúan. — Az meglehet. Az egész isten dolga. A verkesek mind hozzánk hasonló szegény emberek s már csak öten hatan vagyunk, kik a cupacot fizetjük. Még egy kisérletet teszünk, s ha már annyit belefektettünk, megkísértjük, hátha isten fordít egyet a dolgon. (Folyt, köv.) * így nevezik közönségesen,midőn a bányarészvények a helyett hogy jövedelmeznének, reá fizetést igényeinkké-Cíny