Fővárosi Lapok, 1866. augusztus (3. évfolyam, 174-198. szám)
1866-08-01 / 174. szám
EGRESSY GÁBOR meghalt.1 Jul. 30 dikán éjjel 3/ 12-re. (VK.) A tegnapelőtti előadás egyik legszomorúbb lapja a nemzeti, színház évkönyveinek, s gyászemlék mindazoknak, akik jelen voltak. „Brankovics Györgyöt“, Obernyik Károly drámáját adták, melyet Egressy játéka tett nevezetessé. Ő mindig nagy előszeretettel játszó e szerepet, noha anyi erőt kíván, mint az egész Leare, még pedig körülbelül egy felvonásba öszpontosítva. Mióta 1864 jún. 20-dikán Egressyt (mint Bolinbrocke-ot) szélhűden érte a színpadon, a dráma barátai mindig féltek e szereptől. Ő maga is többeknek mondta: érzi, hogy egyszer Brankovicsban fog vége lenni! „Hát miért játsza, ha ily előérzete van,“ — figyelmezteték barátai. „Mert szeretnék a színpadon halni meg, nem beteg ágyon, vénségtől összeesve; mert nem tudok a színpad és szerepeim nélkül ellenni; mert a színészet egyedüli hiúságom!“ Ezeket felelte. S amitől a közönség félt, s a mire ő vágyott, — fájdalom — tegnapelőtt este megtörtént. Még egész nap vidor, jó kedvű volt. Midőn az a nagy jelenés következett, melyben a szemük világától megfosztott fiúkat egymás után vezetik a fájdalmában kétségbeesett apa elé, kimenet még azt mondta a színfalak közt: „Hála istennek, jól érzem magamat!“ . Először bevezetett fiával, (melyet épen saját fia, E. Árpád ábrázolt,) még egész erővel végző szerepét. De midőn a másodikat vezetékhez Lendvainé asszony volt ) az indulatok e rohamos fokozódásánál, egyszerre kiszáradni érzé torkát s cukrot kért, majd azt mondá : „Roszúl vagyok !“ Ezt az első zártszéksorokban is halták. S abban a percben a szomorújáték szomorú valódisággá vált. Egressy összeomlott, Lendvayné, fölnyitván szemét, elsikoltotta magát, a függönyt hirtelen leereszték, a közönség megijedve ugrott felülhelyeiről, s a megdöbbenés és részvét érzetével oszott szét, vagy tolongott a színház melléképületéhez. Valóban úgy esett el, mint vitéz harcos — a küzdtéren. Az az egyetlen perc felindulása ölte meg. Ő folyvást nagyon érzé szerepeit, s még egy hó előtt utasó munkájából : „A színészet könyvéből“ felolvasást tartott a Kisfaludy-társaság gyűlésében,s magából indulva ki, azt állítá, hogy aki nem sír és nevet szivéből a színpadon, az nem játszik lélekkel. A beteget azonnal lakására szállítók, s jeles orvosok, mint dr. Kovács Endre, dr. Tormay sat. mindent elkövettek fölelevenítésére. Hasztalan. Nem tudott egy szót sem beszélni, csak hörgött, s harmadfél órai küzdés után háromnegyed 1- re kilehelé lelkét, mely erős és tiszta volt, mint a nemes érc. Vele a nagy színi nemzedék utósó férfitagja száll sírba, s halálának hite Magyarország minden kisebb nagyobb helyén élénk fölindulást fog előidézni. Az ő élete egy nagy tanulság. Tanulsága annak, hogy a szorgalom, erély és műveltség a művészi pályán is mint fölemelhet még oly egyéneket is, kik nem valami,,gazdagon részesültek a természet adományaiban. Ő a legutósó sorból vált ki, hogy később sok ideig Magyarország első drámai művésze legyen. Amenyire a jelen alkalom gyásza engedi, vázlatosan megemlítjük életének néhány fontosabb adatát. 1808-ban született Borsod megyében, Lászlófalván, hol atyja református lelkész volt. Őt magát is a lelkészi pályára szánták, de miskolci deák-korában megkedvelvén a színészetet, 1826 jan. havában színész lett, s először Rozsnyón lépett föl, mint Angelo szolga, Gombosnak „Szent a törvény, szent az esküvés“ című szomorújátékában, Jánosi (Kakas) vándor társulatánál. Kilenc évig (1826—1835) különböző vándortársulatnál sok helyen játszott, de tehetségéhez nem kötöttek nagy reményeket. Ekkép nemcsak színész volt, hanem szinlaposztó, súgó, világitó, ballettáncos, szintestő, magánénekes. Átment a szinészeti nyomor iskoláján, de a mely csak edzé lelkét, „Istent érzett szivkében.“ Kolozsvárról jött Budára 1835-ben, a híres budai játékszínhez, melyet akkoriban Fáy András és Döbrentei igazgattak. Érzé itt, hogy sokat kell tanulnia, s 1837-ben Bécsbe gyalogolt, s ott három hónapig nézte a karzatról a várszínház művészeit, támogatva nagybátyja: Patay tanár s akkor bécsi lakostól. 1838-ban megint a várszínház körül tölté szabadság idejét. A nemzeti színház megnyitásánál közreműködött. 1843-ban egész Párisig utazott, küzdve sok szükséggel, de lelkesítve célja által. Ekkor már jól ismerte Shakspearet, szorgalmas tanultványok folytán nagyon kifejlődött, versenyezni kezdett L e nd vayval, ez isten kegyelméből való nagy hős szerelmes azinészszel, koszorúkat kapott, s neve a színház megnyitásától kezdve folyvást kapott egy-egy új sugarat a dicsőség napjából. Ő valóban lépésenként küzdte fel magát, s lassan nőtt, mint a fák, de annál erősebb is lett, mígnem a vihar kidöntő. A negyvenes években feledhetlen versenyt idézett elő a szinpadon és irodalomban. Mind jobban meghonosító Shakspearet, s nagy alakjait megismerteté vidéken is. Petőfi egyik legjobb barátja volt, ki lelkesülten zengte róla: „Születtél volna boldogabb hazában, Hol érdemeknek kedvezőbb az ég . Dicsőségednek fényes ragyogása Egy félvilágra elsugárzanék.“ De ekkor, pályája tetőpontján, az 1848-diki mozgalmak árja őt is elragadta kedves szinpadjától. Szónokolt, buzdított s egy szabad csapat tisztje lett. 1849 junius havában még kétszer lépett föl Pesten, utószor mint Givry gróf „Lignerolles Luizá“-ban, s aztán nem sokára Törökországba vándorolt, hol tizenhárom hónapig kettős honvágy kinzás a haza és a színpad után. E szomorú esztendejének történetét oly őszintén irta meg „Törökországi naplójában,a melyért ama lázas időkben sokan nehezteltek reá. De amint 1850 septemberében visszatért, átalános óhajtás jön, újra megnyerni őt a színpadnak. De 1854 ig csak rendező (mégpedig operai) lehetett. Gróf Festetich Leó egyszer még ez állásából is elmozdító. Öt évi viszontagságos szünidő után 1854 május 10-dikén láttuk újra, mint „Leare királyt.“ Még jelesebb volt, mint öt év előtt. De hat föllépés után egy egész évet vidéki vendégszereplésekkel lehetett csak töltenie. Végre 1855-ben Ráday grófé jön az érdem, hogy e jeles színészt újra visszaszerzé a magyar drámának, melynek utósó percéig dísze és büszkesége volt. Ő nemcsak a színpadon, hanem tollal is szolgálta pályáját. Mióta 1837 ben a „Honművész“-be írni kezdett, számtalan dramaturgiai értekezést, szenvedélyes polémiát írt többféle közlönyben. Vitázott a különböző korszakok ítészeivel, Bajzával és Erdélyivel és úgy, mint utóbb Gyulaival és Gregussal. Izmodora szenvedélyes, de velős volt. Egy ideig színészeti lapot is szerkesztett, s hosszas tanulmányainak eredményét legközelebb adta ki „A színészet könyvében.“ Nagy műveltséggel birván, úgy szólva, a szini tudományok képviselője volt az irodalomban és Kisfaludy-társaságban. Mint képezdei tanár is , másfél év óta igen buzgó és erélyes. Midőn először érte szélhüdés a szinpadon (jun. 20. 1864.,) akkor már elvesztettnek tartották a művészetre nézve. De orvosainak (különösen Kovács Endrének) gyógysegélye és saját bámulatos erélye újra visszaadták erejét. Megint játszó „Hamletet“, „Learet“, „Bánki bánt,“ „Brankovicsot“ s több más kedvenc szerepét. Lehetlen volt visszatartani a színpadtól legutósó percéig. Pedig maga is érze, hogy a régi erő fogy testéből. Megkérte egy pár barátját, hogy ha meghal, temetésére hívják meg Dobos János ceglédi lelkészt, akit nagyon szeretett, és szerezzék meg Svastics gyászindulószerű egyik magyarját. Mindent elkövetnek most, hogy e kívánságait teljesíthessék. Meg kell említenünk, hogy Egressy Gábor egész pályáján folyvást megérzé a kapott koszorúkat, hogy egykor azt tegyék koporsójába forgács helyett. És most azt teszik. Ma délután fogják temetni a Kerepesi úton 14. s7. a. fekvő (a Rókus-kórházzal szemközti) lakásáról, s koporsóját a pesti lakosság s a dráma barátai a legmélyebb részvéttel fogják körül seregleni. A háznál Török Pál superintendens, a színház előtt Dobos János, ez ékes ajkú lelkész, a sírnál — mint hallottuk — Szigligeti fognak emlékbeszédet tartani fölötte. A nemzeti színház e gyásza az egész országé. Ma este e gyász miatt a nemzeti színpadon nem lesz előadás. Fővárosi hírek. * A közúti vaspálya (ez a hivatalos neve a lóvonatú vasútnak) tegnapelőtt délután nyílt meg. Mindössze öt kocsi indult, — három nyitott, kettő zárt — d. u. 4 órakor a váci út elejéről, s 37 perc alatt künn voltak az újpesti indóházban, mely igen tágas és díszes. Étterme, bálterme, szép festésű falai és karzatai egészen meglepték a vendégutasokat, kik az újpesti lányoktól csinos bokrétákat is kaptak, az indóházi vendéglőstől elég jó ételeket és italokat, egy népzenetársulattól pedig nem a legszebben játszott dalokat. A visszautazás hat órakor történt s 35 perc alatt értek be a szénatérre. E megnyitó kirándulást Homán Ernő és Jelinek vezeték. Részt vettek benne a városi hatóság több tagja — élükön az alpolgármesterrel, — sok úri nő, szép leány, részvényesek, polgárok és egy egész kocsi hirapíró. Az utósó kocsiban népzenészek indulókat és csárdásokat játszottak. Átalános vidámság uralkodott a kocsikban, vidámság a fölött, hogy Pest ime évről évre mint emelkedik és világvárosiasodik. E vállalat, mely Új Pestnek nagy jövőt igér, mint halljuk, mindössze 80,000 ftba került. Nem sok, ha tekintetbe veszszük a hosszú vonalat, a kocsik díszét, a szolgaszemélyzet csinos fölszerelését és az újpesti indóház pompás helyiségét. Kocsi — mint tudjuk — 12 van. Ebből nyolc — mely Új-Pestre jár — zárt kocsi, két osztályra különözve, tetején ülésekkel, (20, 15 és 10 kr. menetdíjjal,) belül egészen elegáns fehér posztójú kanapék, mind szolid és szép munka. A négy nyitott kocsi, szilárd ernyezettel, Pest utcáin közlekedik, fekete bőr ülései vannak, s egy személy 10 krajcárt fizet rajta. Az egész fölszerelésen látszik, hogy ez magyar vállalat. A feliratok s a szolgálati személyzet egyenruhái mind magyarosak. A vezetnökök sötétkék atillát, a kocsisok szürkét kék sinórral viselnek. A síp folyvást hangzik, nehogy menet közben a kocsik vagy gyalogjárók a vasútra menve, kárt szenvedjenek. Ezúttal a széles útvonalak hosszában mindenütt nagyon sokan nézték ez első kiránduló kocsizást, s úton útfélen, s a házak ablakaiból is köszöntgeték a kocsitetők vendégeit. Az utcagyerekek pedig egész nagy zajjal versenyt futottak utánuk. Átalában látszott az öröm, melyet Pest éreze jelentékeny gyarapodásán. Ma már az egész pálya átadatik a közforgalomnak, s remélhető, hogy e vonal nem sokára mellékágakat is ereszt a városligetbe, az Orczy-kertbe, s talán később Budára és a zugligetbe is. Adjon isten jobb jövőt e vállalatnak is, mint az egész magyar hazának. * Felekiné Munkácsi Flóra aszszony az emsi fürdőből visszajövet Manheimban oly súlyosan megbetegült,hogy édesanyját táviratilag hívták ápolására. Azonban ma már állapotáról kedvezőbb hirt hallánk. Egyúttal egy jó hirt is kívánunk ide jegyezni,t. i. hogy a Prielle Kornélia asszony betegségéről szállongott hírek egészen alaptalanok. * Az akadémiában hétfőn volt a szünidő előtti utosó ülés. Igen érdekes volt. Szilágyi Sándor „Rozsnyai Dávidról“, e kétszáz év előtt élt erdélyi történetíróról olvasott föl életrajzot. Rómer Fs. és Henszhaan Imre a régiségtudomány és műemlékekre vonatkozólag tettek előterjesztéseket. Holnap az egész ülés tüzetes leírását közölni fogjuk. * A budai dalárda múlt vasárnapi dalestélye a lövöldében igen jól sikerült.E jeles dalárda mindig és mindenütt kitesz magáért. A közreműködött Carina k. a., Knahl Adél asszony, s Stocker úr is, sok tapsban részesültek. A tiszta jövedelem ezúttal — mint halljuk — meghaladja a száz forintot. Ez a sebesülteké lesz. * A nemzeti színházon tegnap reggel 9 órakor még nem lengett a gyászlobogó, Egressy halálát hirdetni. Később azonban kitűzték. E tekintetben példát vehetnek az akadémiától, hol amint egy-egy jeles tag halálhírét veszik, azonnal kitűzik a fekete zászlót. * Lónyai Menyhértről rejtelmes hangsúlyozással írták, hogy Bécsbe hivatott. Most kiderül, hogy a haili fürdőbe ment. Különben a ki idegen most Bécsben jár, könnyen eshetik abba a gyanúba, hogy vagy kém, vagy miniszterjelölt. * R ud 0 11 koronaherceg szombaton meglátogatta — kíséretével együtt — a nemzeti múzeum termeit, s az igazgatóságnál egy emlékkönyvbe be is írta nevét. Ez alkalommal minden múzeumi szolga egy-egy arany ajándékot kapott. * Besz és Wratislaw tábornagyok Budáról Bécsbe utaztak vissza. * Tornyai Schoszberger Zsigmond 1000 ftot adott a sebesültek javára. *Korányi Frigyest, e jeles képzettségű orvostudort, a pesti egyetem gyakorlati orvostanszakának nyilvános rendes tanárává nevezték ki. *A katonai mozgás még folyvást tarkítja utcáinkat. Tegnapelőtt délután is a kerepesi út — nemzeti színházunk előtt — egy kis tábor képét tünteté föl. A fegyverek gúlába voltak rakva, körültek egész bornyúhalmazok, s egy oldalt magyar bakkancsosok — mind fiatal, sugár legények — más oldalt tollas kalapú vadászok, kik — egész meglepetésünkre — egytől egyig mind magyarul beszéltek. Eddig a vadászok rendesen olaszok és tyroliak voltak, de most már magyar is van köztük egész csapatokban. Mind útra készült. Amint hallottuk, valamenyien föl Bécs felé mennek. Miután a béke megkötését a naponkint érkező hírek után mindenki bizonyosnak tartja, e csapatmozgalmak többé nem igen izgatják a kedélyeket. * A „H U n g a r ia“ szerint: Császárné Ő Felségét az angol udvar meghívta, hogy a háború ideje alatt Londonban lakjék, de a Császárné megköszönve e meghívást, Budán maradt. * A gőzhajó-közlekedés Pest ésBécs közt — mint halljuk — rövid idő alatt a rendes * 703 —