Fővárosi Lapok, 1866. augusztus (3. évfolyam, 174-198. szám)

1866-08-01 / 174. szám

­ EGRESSY GÁBOR meghalt.1 Jul. 30 dikán éjjel 3/­ 12-re. (VK.) A tegnapelőtti előadás egyik legszomorúbb lapja a nemzeti, színház évkönyveinek, s gyászemlék mindazoknak, a­kik jelen voltak. „Brankovics Györgyöt“, Obernyik Károly drá­máját adták, melyet Egressy játéka tett nevezetessé. Ő mindig nagy előszeretettel játszó e szerepet, noha anyi erőt kíván, mint az egész Leare, még pedig kö­rülbelül egy felvonásba öszpontosítva. Mióta 1864 jún. 20-dikán Egressyt (mint Bolin­­brocke-ot) szélhűden érte a színpadon, a dráma bará­tai mindig féltek e szereptől. Ő maga is többeknek mondta: érzi, hogy egyszer Brankovicsban fog vége lenni! „Hát miért játsza, ha ily előérzete van,“ — figyelmezteték barátai. „Mert szeretnék a színpadon halni meg, nem beteg ágyon, vénségtől összeesve; mert nem tudok a színpad és szerepeim nélkül el­lenni; mert a színészet egyedüli hiúságom!“ Ezeket felelte. S a­mitől a közönség félt, s a mire ő vágyott, — fájdalom — tegnapelőtt este megtörtént. Még egész nap vidor, jó kedvű volt. Midőn az a nagy jelenés következett, melyben a szemük világától megfosztott fiúkat egymás után vezetik a fájdalmában kétségbe­esett apa elé, kimenet még azt mondta a színfalak közt: „Hála istennek, jól érzem magamat!“ . Először bevezetett fiával, (melyet épen saját fia, E. Árpád ábrázolt,) még egész erővel végző szerepét. De midőn a másodikat vezetékhez Lendvainé asszony volt ) az indulatok e rohamos fokozódásánál, egy­szerre kiszáradni érzé torkát s cukrot kért, majd azt mondá : „Roszúl vagyok !“ Ezt az első zártszékso­rokban is halták. S abban a percben a szomorújáték szomorú valódisággá vált. Egressy összeomlott, Lend­­vayné, fölnyitván szemét, elsikoltotta magát, a füg­gönyt hirtelen leereszték, a közönség megijedve ugrott fel­ülhelyeiről, s a megdöbbenés és részvét érzetével oszott szét, vagy tolongott a színház mellék­épületéhez. Valóban úgy esett el, mint vitéz harcos — a küzdtéren. Az az egyetlen perc felindulása ölte meg. Ő folyvást nagyon érzé szerepeit, s még egy hó előtt utasó munkájából : „A színészet könyvéből“ felolva­sást tartott a Kisfaludy-társaság gyűlésében,s magából indulva ki, azt állítá, hogy a­ki nem sír és nevet szi­véből a színpadon, az nem játszik lélekkel. A beteget azonnal lakására szállítók, s jeles or­vosok, mint dr. Kovács Endre, dr. Tormay sat. mindent elkövettek fölelevenítésére. Hasztalan. Nem tudott egy szót sem beszélni, csak hörgött, s harmadfél órai küzdés után háromnegyed 1- re kilehelé lelkét, mely erős és tiszta volt, mint a ne­mes érc. Vele a nagy színi nemzedék utósó férfitagja száll sírba, s halálának hite Magyarország minden kisebb nagyobb helyén élénk fölindulást fog elő­idézni. Az ő élete egy nagy tanulság. Tanulsága annak, hogy a szorgalom, erély és műveltség a művészi pá­lyán is mint fölemelhet még oly egyéneket is, kik nem valami,,gazdagon részesültek a természet ado­mányaiban. Ő a legutósó sorból vált ki, hogy később sok ideig Magyarország első drámai művésze legyen. A­menyire a jelen alkalom gyásza engedi, váz­latosan megemlítjük életének néhány fontosabb ada­tát. 1808-ban született Borsod megyében, Lászlófal­­ván, hol atyja református lelkész volt. Őt magát is a lelkészi pályára szánták, de miskolci deák-korában megkedvelvén a színészetet, 1826 jan. havában szí­nész lett, s először Rozsnyón lépett föl, mint Angelo szolga, Gombosnak „Szent a törvény, szent az eskü­vés“ című szomorújátékában, Jánosi (Kakas) vándor társulatánál. Kilenc évig (1826—1835) különböző vándor­társulatnál sok helyen játszott, de tehetségéhez nem kötöttek nagy reményeket. Ekkép nemcsak színész volt, hanem szinlaposztó, súgó, világitó, ballettáncos, szintestő, magánénekes. Átment a szinészeti nyomor iskoláján, de a mely csak edzé lelkét, „Istent érzett szivkében.“ Kolozsvárról jött Budára 1835-ben, a híres budai játékszínhez, melyet akkoriban Fáy András és Döb­­rentei igazgattak. Érzé itt, hogy sokat kell tanulnia, s 1837-ben Bécsbe gyalogolt, s ott három hónapig nézte a karzatról a várszínház művészeit, támogatva nagybátyja: Patay tanár s akkor bécsi lakostól. 1838-ban megint a várszínház körül tölté szabadság idejét. A nemzeti színház megnyitásánál közremű­ködött. 1843-ban egész Párisig utazott, küzdve sok szük­séggel, de lelkesítve célja által. Ekkor már jól ismer­te Shakspearet, szorgalmas tanultványok folytán na­gyon kifejlődött, versenyezni kezdett L e n­d v­a­y­­v­a­l, ez isten kegyelméből való nagy hős szerelmes azinészszel, koszorúkat kapott, s neve a színház meg­nyitásától kezdve folyvást kapott egy-egy új sugarat a dicsőség napjából. Ő valóban lépésenként küzdte fel magát, s lassan nőtt, mint a fák, de annál erősebb is lett, mígnem a vihar kidöntő. A negyvenes években feledhetlen versenyt idé­zett elő a szinpadon és irodalomban. Mind jobban meghonosító Shakspearet, s nagy alakjait megismer­teté vidéken is. Petőfi egyik legjobb­ barátja volt, ki lelkesülten zengte róla: „Születtél volna boldogabb hazában, Hol érdemeknek kedvezőbb az ég . Dicsőségednek fényes ragyogása Egy félvilágra elsugárzanék.“ De ekkor, pályája tetőpontján, az 1848-diki mozgalmak árja őt is elragadta kedves szinpadjától. Szónokolt, buzdított s egy szabad csapat tisztje lett. 1849 junius havában még kétszer lépett föl Pesten, utószor mint Givry gróf „Lignerolles Luizá“-ban, s aztán nem sokára Törökországba vándorolt, hol tizen­három hónapig kettős honvágy kinzás a haza és a színpad után. E szomorú esztendejének történetét oly őszintén irta meg „Törökországi naplójában,a melyért ama lázas időkben sokan nehezteltek reá. De a­mint 1850 septemberében visszatért, áta­­lános óhajtás jön, újra megnyerni őt a színpadnak. De 1854 ig csak rendező (mégpedig operai) lehetett. Gróf Festetich Leó egyszer még ez állásából is el­mozdító. Öt évi viszontagságos szünidő után 1854 május 10-dikén láttuk újra, mint „Leare királyt.“ Még je­lesebb volt, mint öt év előtt. De hat föllépés után egy egész évet vidéki vendégszereplésekkel lehetett csak töltenie. Végre 1855-ben Ráday grófé jön az érdem, hogy e jeles színészt újra visszaszerzé a magyar drá­mának, melynek utósó percéig dísze és büszkesége volt. Ő nemcsak a színpadon, hanem tollal is szol­gálta pályáját. Mióta 1837 ben a „Honművész“-be írni kezdett, számtalan dramaturgiai értekezést, szen­vedélyes polémiát írt többféle közlönyben. Vitázott a különböző korszakok ítészeivel, Bajzával és Erdé­lyivel és úgy, mint utóbb Gyulaival és Gregussal. Izmodora szenvedélyes, de velős volt. Egy ideig szí­nészeti lapot is szerkesztett, s hosszas tanulmányai­­nak eredményét legközelebb adta ki „A színészet könyvében.“ Nagy műveltséggel birván, úgy szólva, a szini tudományok képviselője volt az irodalomban és Kis­­faludy-társaságban. Mint képezdei tanár is , másfél év óta igen buzgó és erélyes. Midőn először érte szélhüdés a szinpadon (jun. 20. 1864.,) akkor már elvesztettnek tartották a mű­vészetre nézve. De orvosainak (különösen Kovács Endrének) gyógysegélye és saját bámulatos erélye újra visszaadták erejét. Megint játszó „Hamletet“, „Learet“, „Bánki bánt,“ „Brankovicsot“ s több más kedvenc szerepét. Lehetlen volt visszatartani a színpadtól legutósó percéig. Pedig maga is érze, hogy a régi erő fogy testéből. Megkérte egy pár barátját, hogy ha meghal, temetésére hívják meg Dobos János ceglédi lelkészt, a­kit nagyon szeretett, és szerezzék meg Svastics gyászindulószerű egyik magyarját. Mindent elkövetnek most, hogy e kívánságait telje­síthessék. Meg kell említenünk, hogy Egressy G­á­bor egész pályáján folyvást megérzé a kapott koszorú­kat, hogy egykor azt tegyék koporsójába forgács he­lyett. És most azt teszik. Ma délután fogják temetni a Kerepesi úton 14. s7. a. fekvő (a Rókus-kórházzal szemközti) lakásáról, s koporsóját a pesti lakosság s a dráma barátai a leg­mélyebb részvéttel fogják körül seregleni. A háznál Török Pál superintendens, a színház előtt Dobos János, ez ékes ajkú lelkész, a sírnál — mint hal­lottuk — Szigligeti fognak emlékbeszédet tartani fölötte. A nemzeti színház e gyásza az egész országé. Ma este e gyász miatt a nemzeti színpadon nem lesz előadás. Fővárosi hírek. * A közúti vaspálya (ez a hiva­talos neve a lóvonatú vasútnak) tegnapelőtt délután nyílt meg. Mindössze öt kocsi indult, — három nyi­tott, kettő zárt — d. u. 4 órakor a váci út elejéről, s 37 perc alatt künn voltak az újpesti indóházban, mely igen tágas és díszes. Étterme, bálterme, szép festésű falai és karzatai egészen meglepték a vendég­utaso­kat, kik az újpesti lányoktól csinos bokrétákat is kaptak, az indóházi vendéglőstől elég jó ételeket és italokat, egy népzenetársulattól pedig nem a legszeb­ben játszott dalokat. A visszautazás hat órakor tör­tént s 35 perc alatt értek be a szénatérre. E megnyitó kirándulást H­o­m­­­á­n Ernő és Jelinek ve­zeték. Részt vettek benne a városi hatóság több tagja — élükön az alpolgármesterrel, — sok úri nő, szép leány, részvényesek, polgárok és egy egész kocsi hir­­apíró. Az utósó kocsiban népzenészek indulókat és csárdásokat játszottak. Átalános vidámság uralkodott a kocsikban, vidámság a fölött, hogy Pest ime évről évre mint emelkedik és világvárosiasodik. E vállalat, mely Új Pestnek nagy jövőt igér, mint halljuk, mind­össze 80,000 ftba került. Nem sok, ha tekintetbe vesz­­szük a hosszú vonalat, a kocsik díszét, a szolgasze­mélyzet csinos fölszerelését és az újpesti indóház pompás helyiségét. Kocsi — mint tudjuk — 12 van. Ebből nyolc — mely Új-Pestre jár — zárt kocsi, két osztályra különözve, tetején ülésekkel, (20, 15 és 10 kr. menetdíjjal,) belül egészen elegáns fehér posztójú kanapék, mind szolid és szép munka. A négy nyitott kocsi, szilárd ernyezettel, Pest utcáin közlekedik, fekete bőr ülései vannak, s egy személy 10 krajcárt fizet rajta. Az egész fölszerelésen látszik, hogy ez magyar vállalat. A feliratok s a szolgálati személyzet egyenruhái mind magyarosak. A vezetnökök sötét­kék atillát, a kocsisok szürkét kék sinórral viselnek. A síp folyvást hangzik, nehogy menet közben a ko­csik vagy gyalogjárók a vasútra menve, kárt szen­vedjenek. Ezúttal a széles útvonalak hosszában min­denütt nagyon sokan nézték ez első kiránduló kocsi­zást, s úton útfélen, s a házak ablakaiból is köszönt­­geték a kocsitetők vendégeit. Az utca­gyerekek pe­­dig egész nagy zajjal versenyt futottak utánuk. Áta­­lában látszott az öröm, melyet Pest éreze jelentékeny gyarapodásán. Ma már az egész pálya átadatik a köz­forgalomnak, s remélhető, hogy e vonal nem sokára mellékágakat is ereszt a városligetbe, az Orczy-kert­­be, s talán később Budára és a zugligetbe is. Adjon isten jobb jövőt e vállalatnak is, mint az egész ma­gyar hazának. * Felekiné Munkácsi Flóra asz­­szony az emsi fürdőből visszajövet Manheimban oly súlyosan megbetegült,hogy édes­anyját táviratilag hív­ták ápolására. Azonban ma már állapotáról kedve­zőbb hirt hallánk. Egyúttal egy jó hirt is kívá­nunk ide jegyezni,t. i. hogy a Prielle Korné­lia asszony betegségéről szállongott hírek egészen alaptalanok. * Az akadémiában hétfőn volt a szün­idő előtti utosó ülés. Igen érdekes volt. Szilágyi Sándor „Rozsnyai Dávidról“, e kétszáz év előtt élt erdélyi történetíróról olvasott föl életrajzot. Rómer Fs. és Henszh­aan Imre a régiség­­tudomány és műemlékekre vonatkozólag tettek elő­terjesztéseket. Holnap az egész ülés tüzetes leírását közölni fogjuk. * A budai dalárda múlt vasárnapi dalestélye a lövöldében igen jól sikerült.E jeles dalár­da mindig és mindenütt kitesz magáért. A közremű­ködött Carina k. a., Knahl Adél asszony, s Stocker úr is, sok tapsban részesültek. A tiszta jövedelem ezúttal — mint halljuk — meghaladja a száz forintot. Ez a sebesülteké lesz. * A nemzeti színházon tegnap reg­gel 9 órakor még nem lengett a gyászlobogó, Egressy halálát hirdetni. Később azonban kitűzték. E te­kintetben példát vehetnek az akadémiától, hol a­mint egy-egy jeles tag halálhírét veszik, azonnal ki­tűzik a fekete zászlót. * Lónyai Menyhértről rejtelmes hang­súlyozással írták, hogy Bécsbe hivatott. Most kiderül, hogy a haili fürdőbe ment. Különben a ki idegen most Bécsben jár, könnyen eshetik abba a gyanúba, hogy vagy kém, vagy miniszterjelölt. * R u­d 0 1­1 koronaherceg szombaton meglá­togatta — kíséretével együtt — a nemzeti múzeum termeit, s az igazgatóságnál egy emlékkönyvbe be is írta nevét. Ez alkalommal minden múzeumi szolga egy-egy arany ajándékot kapott. * Besz és Wratislaw tábornagyok Bu­dáról Bécsbe utaztak vissza. * Tornyai Schoszberger Zsigmond 1000 ftot adott a sebesültek javára. *Korányi Frigyest, e jeles képzettségű or­vostudort, a pesti egyetem gyakorlati orvostanszaká­nak nyilvános rendes tanárává nevezték ki. *A katonai mozgás még folyvást tarkítja utcáinkat. Tegnapelőtt délután is a kerepesi út — nemzeti színházunk előtt — egy kis tábor képét tün­­teté föl. A fegyverek gúlába voltak rakva, körültek egész bornyúhalmazok, s egy oldalt magyar bakkan­­csosok — mind fiatal, sugár legények — más oldalt tollas kalapú vadászok, kik — egész meglepetésünk­re — egytől egyig mind magyarul beszéltek. Eddig a vadászok rendesen olaszok és tyroliak voltak, de most már magyar is van köztük egész csapatokban. Mind útra készült. A­mint hallottuk, valamenyien föl Bécs felé mennek. Miután a béke megkötését a naponkint érkező hírek után mindenki bizonyosnak tartja, e csapatmozgalmak többé nem igen izgatják a kedélyeket. * A „H U n g a r i­a“ szerint: Császárné Ő Fel­ségét az angol udvar meghívta, hogy a háború ideje alatt Londonban lakjék, de a Császárné megköszönve e meghívást, Budán maradt. * A gőzhajó-közlekedés Pest és­­Bécs közt — mint halljuk — rövid idő alatt a rendes * 703 —

Next