Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)
1868-02-27 / 48. szám
48-dik sz. Csütörtök, február 27. Előfizetési díj: Félévre....................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................5 kr. .. .. Bélyegdíj mindenig-IRODALMI NAPIKÖZLONY. tatáskor .... 30 kr. BIRI KISASSZONY. — Elbeszélés. — Irta Beöthy Zsolt. (Vége.) A szobában levő többi személy nem igen érdemel hosszasabb emlegetést. (Ezzel nem azt akarom mondani, mintha az elsoroltak valami nagyon érdemelnének.) A konziliáriusné két hórihorgas kisaszszonya közt egy alacsony tiszteletbeli aljegyző törekszik magát bámulatra méltó kitartással kétfelé osztani. A töpörödött vén asszony kis kövér unokáját irgalomból vagy nagyanyai szigorú parancs következtében, a testvére — írnok a falusi jegyzőnél — mulattatja. A papné leánya — egy fiatal, rózsás arcú, szelíd kék szemű, szép szőke hajú gyermek — mellett Géza foglalt helyet, fejét folytonos igyekezettel akarván visszatartani a bánatos lekonyulástól (melyre nagyon hajlandónak látszott) csak keveset, és ritkán szólva a kis leányhoz, ki minden szavát élénk figyelemmel hallgatta. Végezetre (no hála istennek !) a kályha körüli sarkot a négy falusi cigány foglalta el, kiknek elseje haragosan szoritgatta térdéhez a hegedűt és átkozta a szakadozó húr csinálóját. — Kisasszony, ez a csárdás az enyém lesz! mondá egész bízvást a kompossessor, ki azt képzelte, hogy az ő sarkantyúja a világ kereke, mely nélkül az nem foroghatna. — Bocsánatot kérek a tekintetes úrtól, szólt a tót deák, de már előbb az én alázatos könyörgésem hallgattatott meg. — Hohó pajtások, nem oda Buda ! Hát én mit vétettem ? rikoltozott az esküdtcsöpp. — És mi ? beszélt a két tökfilkó, mi is esedezünk. A dragonyos főhadnagy nem szólt, hanem győzelmének biztos reményében igen érzékeny pillantásokat vetett Biri kisasszonyra. Hasonlóképen a a tógahagyott, kinek minden tekintetéből olvasható volt: világló angyalom, én rám vessed szemeidnek napját, a ki te éretted a püspöki süvegről avagy a bibornoki kalapról mondottam vala le. Biri kisasszony azonban, ki eddig föl-fölkacagva játszott legyezőjével, szemeinek napját sem a tógahagyottra, sem a tökfilkókra, sem a főhadnagyra, sem a kompossessorra, sem az esküdtcsöppre, sem a tiszteletbeli aljegyzőre (ki a hórihorgos kisasszonyok mellől ide kiáltott, hogy ha Biri kisaszszony parancsolja, ő három felé is el tudja darabolni magát!) nem vetette, hanem azt mondotta nekik: — A ki elkapja és ide hozza a legyezőmet, azzal táncolok. Az udvarlók egyik része a száját tátotta föl e szavakra, másik része a szemeit méregette, harmadik része épen a fülét hegyezte, a tökfilkók már neki is guggoltak, Biri kisasszony meg a kis csont legyezőt odadobta Gézának. Az összetört jószág épen a megijedt kis papleány lábaihoz esett. Mikor a fiatal ember, ki az ottani társalgás folyamából nem sokat hallott, a legyezőt átnyújtotta Biri kisasszonynak, ki ezt mosolygó főhajtással fogadta, az e körül ácsorgó udvarlóknak részben szájuk tátva, részben szemük meredten, részben fülök helyett orruk megnyúltan maradt. Mindezen tünemények még fokozottabb mértékben mutatkoztak rajtok, mikor a szerencsés ifjú ember hidegen meghajtva magát, visszaindult előbbi helyére. — Megálljon ! szólt utána Biri kisasszony. — Parancsol valamit ? kérdé visszafordulva Géza. — Nem tudja, mit ígértem annak, aki a legyezőt ide hozza ? Hogy legközelebb vele táncolok. — Bocsánat, kisasszony, de nekem tiltva van a tánc Biri kisasszony ezen átalános bámulatot gerjesztő szavakra félre fordult, ajkait fölbiggyesztette és a szakadozott húr dacára nem sokára rárántott csárdás alatt nem táncolt senkivel. A hórihorgas konziliárius kisasszonyok szivét e körülmény fölött határtalan öröm töltötte el, mert a goromba kompossessor hozzájuk szegődött, s igy, nem feledkezvén meg róluk a tiszteletbeli aljegyző sem, mind a kettőjüknek akadt táncosa. A tót deák alázatos esedezéssel járult a pamlagyánkos kis kövér unokájához, kitől kegyes mosolylyal fogadtatott. (Az Írnok nagyot lélegzett.) Az esküdtcsöpp a papleány előtt hajlongott, de — bár rendületlen kitartással állt ott, és nem akart tágítani, — kosarat kapott. — Miért nem ment el táncolni, Róza kisaszszony ? — kérdé Géza a kis szőke leánytól. Róza kisasszony lesütötte nefelejcs szemeit, arca elpirult, nem tudott mit felelni, és ha nem látják, bizonyosan sírva fakad. Folyt a tánc. Biri kisasszony egy kis ideig durcáskodott, azután egy nagyot kacagott, és az ablakhoz támaszkodó főhadnagynak a tökfilkókon keresztül oda szólt, hogy üljön melléje a pamlagra. A tökfilkók, meg a tógahagyott elábrándoztak, és alig valószínű, hogy hallották volna, mit beszélnek. A tót deák azonban ravaszul folyvást odapislogott, és azon a környéken táncoltatta a kis kövér lányt, ha tán valamit hallana. Nagyon mély és bensőségteli beszélgetésbe lehettek elmerülve, egyszer meg is fogták egymás kezét, és nem egyhamar bocsátották el. De lehet, hogy csak fogadtak, mert az épen akkor is ott táncoló tót deák alázatosan ajánlotta, hogy majd ő elvágja. Géza nem sokat vigyázott oda. Sokkal jobban elfoglalta őt az az ártatlan, tiszta, gyermeki szív ott mellette, mintsem hogy mindezt észrevette volna. Az ég nehéz perceinkben néha küld ilyen angyalokat. (Ezt Géza mondta nekem, mikor az eseményt elbeszélte.) Folyt a vigasság sötétig. A hórihorgas kisaszszonyok, a kis kövér leány, a kompossessor, a tót deák, az esküdtcsöpp táncoltak, fecsegtek, ostobáskodtak. A tökfilkók, a tógahagyott és a dragonyos főhadnagy vártak Biri kisasszonyra, akiről senki se tudta, hova tűnt. Különben voltak efféle szeszélyei, nem igen aggódtak miatta. Géza szépen elbúcsúzott a papkisasszonytól, és kiment nyergeltetni. Mielőtt eltávozott volna, föl akarta keresni Biri kisasszonyt is, hogy jó éjszakát kívánjon neki. Járkált összevissza kertben, s régi és új ábrándok forogtak fejében. Nem hiába járkált. Megtalálta, akit keresett, egy padon, a vékony képű, nagy orrú, pápaszemes káplán keblére borulva, házán. A kastélyból pálinkagyár lett, melyből hogy milyen pompás ital kerül, talán az írnok úr tudja legjobban. Felesége szidja a kastélyt, gyárt, pálinkát és mindent, s azt hallom, alapos oka van rá, mert férje víg órái sok keserűséget hoznak szegény fejére, így végrő barátom, s én semminemű megindultságot nem vettem észre szavai közben. — Hát a kis papleány ? — kérdeztem tovább. — Azt elvettem volna, ha olyan marad, amilyen volt. De abból is csak olyan lett, mint a többi. III. Epilog. — Géza te,szólitam meg egy alkalommal barátomat, amint együtt ültünk megint szobámban egy sötétes estén, mint egykor a szép, verőfényes napokban, ha nem fájna, kérdenék tőled valamit. Géza nagyot nyújtózott a széken, egyet ásított, és érdektelen arccal nézett rám. — Nos ? — Mi lett Biri kisasszonyból? Te bizonyosan tudod. — Oh barátom, az szép história, de nagyon rövid és közönséges. A pénzük elfogyott, gazdaságuk idegen kézre került, — természetes, hogy imádói is megfogytak. Csak egy maradt hozzá hűséges. Az, aki ott hagyta értte a püspöksüveget. Még a jobb időkben megkérte ötször, és mind az ötször kosarat kapott. Mikor a kastély előtt is megütötték a dobot, akkor megkérte hatodszor is, s e rendithetlen kitartását győzelem koronázta. Most Írnak benn Malom NEJÉT ÉS HIVATALÁT VESZTÉ! Paul Adilen beszélye. (Folytatás.) — Tizenhat éves volt 1828-ban, — számitá magában Dániel, — s most 1837-ben vagyunk. Tizenhat és kilenc, az huszonöt . . . Sokkal ifjabbnak hittem volna. — Achmet-Ben-Muley-Ali képét ... — ismétlé Laura. — Ön emlékezhetik arra? — Tökéletesen, asszonyom; bámulatos arckép volt az. Achmet-Ben-Muley-Ali. — Az, mely a nagy kör balján volt. — A bejárástól jobbra, a körteremben. — Ha kimentünk, balra esett . . . még most is látni vélem. Dániel soha sem hallott beszélni ez arcképről, de azt hive, jó lesz bámulni azt. Az ismeretlen nő háromnegyedben fordult felé, és mintegy gondolatiba mélyedést, s vizsgálni látszék, hogy minő mérvben hiszékeny ez ifjú. — Boldogan éltünk, — folytatá a nő, — ez aranyos középszerűségben, melyről, gondolom, Horacius is oly szépen beszél, s melynek eredeti virágai és kellemei szokásainkban teljes fényt képeznek. Ekként, uram, mindig többre becsültem egy rizsszemet a hófehér asztalkendőn s japáni edényben, mint Cambaceres és Brillat Savarin étlapját. — Határozottan a kegyed véleményén vagyok, asszonyom, s az a nézetem e rizsszem tekintetében. — Tudtam előre ! íme, ez az , miben a nők fensőbbsége jelentkezik : ők majdnem semmiből élnek. — Aztán meg Félix kalácsából és a marquis süteményeiből. — Mind kevés az! . . . Míg a férfiak . . . De ha ön nem hordát fel kövér orsóhalat és malacot egy tányéron , miként Trimalcyon ebédjeinél szokás, annak oka egyedül az, mert vendéglőseik még nem ismerik e divatot. — Ah! asszonyom, mily rágalom! Méltoztassék csak meglátogatni leghíresebb vendéglőinket, és látni fogja kegyed, hogy egy művelt férfiú ebédje vaj, három retek, egy szárdinia, egy ujjnyi bor és fogpiszkálóból áll. — Tehát tizenhat éves valék, uram, — folytatá Laura, — s a társaságunkat képező férfiak között még kit sem különböztettem meg, midőn egy reggel anyám műtermemben fölkeresett. Épen Ahmet-Ben-Muley-Ali szakállit festem, melylyel nem voltam megelégedve . . . — Laura, — mondá anyám,— nem vetted észre, hogy neked Rocambelle udvarol ? — Nem, anyám. — Nem marad ki egyetlen estélyünkről sem, kabátját nem gombolja nyakig, mint azelőtt tévé, s tegnapelőtt is a whist játéknál háromszor feledé el följegyezni nyereményeit. — Tehát így szoktak udvarolni, anyám ? — Igen, leányom; ez a komoly emberek sajátsága. Minőnek találod őt?