Fővárosi Lapok 1868. április (76-100. szám)
1868-04-08 / 82. szám
82-dik sz. Szerda, április 8. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Félévre...................8 frt. Negyedévre . . . . 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Előfizetési díj:FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasók figyelmébe. Az összegek Emich Gusztáv kiadó úrhoz intézendők. Évnegyedre 4 frt, félévre 8 ft. Álom. Álmaimban sokszor újra ifjú, szép, boldog vagyok ; Égi adomány az élet, Az emberek jók, nagyok. Paradicsom a föld újra, És mi benne egy család ; — Isten újra áld és büntet, Int, vigasztal, megbocsát. S mig a szerelem reménynyel, Édes vágygyal boldogít: Addig fölfelé mutatva, Menyországról szól a hit. Újra él kedves halottam, Szép honát már fölfelé . Hisz az egész élet csak egy Rózsás út az ég felé. Menyi virág itt a földön, S fenn mily sok csillag ragyog ! Föld és ég közt tétovázva Mondhatlan boldog vagyok. S a mint épen hálás könynyel Tekintek az ég felé, Köztem és az ég között egy Rémitő kép tűnt elé. Rám mered kihalt szemével Fagylalóan, hidegen ; Olyan rémes , ismerős és Mégis olyan idegen. S mig ő néz , a virág hervad, Elsárgul a falevél, A csillagok mind lehullnak, S ő hozzám lép, s igy beszól: „Tenger csöppje, mit a szélvész Vak dühében fölkapott! Harmat, ha virág kelyhébe — Sár, —• ha porba hullatott! ' S hogy mi voltál, sár vagy harmat, Perc múltával egy neked ; Tenger mélye, végtelenje Újra elnyel, eltemet. Porról vagy virágkehelyről Egy emléked sem marad ; Álom nélkül alszol, mig egy Másik szélvész fölragad.“ Szól, és néz kihalt szemével Fagylalóan, hidegen; Olyan rémes , ismerős és Mégis olyan idegen. Följaj dúlva, fölzokogva Álmaimból ébredek, És a rémben iszonyodva Énmagamra ismerek. Atala. AZ ÉRDEM JELEK. (Eredeti beszély.) P. Szathmáry Károlytól. (Folytatás.) Most az lett rögeszmémmé, hogy bármi áron oly magasra küzdjem magamat, hogy Klárisz előtt az ő fogalmai szerint is mint egyenlő rangú jelenhessek meg, s megmutassam, hogy nincs pálya, melyen akarat és tetterő állásra ne juttasson; és akkor, — ez volt az utógondolat, — megbeszáljam magam kedvem és belátásom szerint, közönyöm vagy megvetésem által. Ütegem Olaszországba rendeltetett, de még az útban meghallom, hogy Klárisz csakugyan Schwarzburg gyalogőrnagy nejévé jön. Ez azonban nem változtat tervemen. E napokban megnyertem közelebbről benyújtott kérelmemet, melyben a tüzérséghez áthelyezésemet kívántam. Tiszteim ajánlatára, mint főágyús lettem áttéve. A kapitány, ki balsorsomat ismeré, nagy rokonszenvvel viseltetik irántam; önmaga oktat, s egész kézi könyvtárát kezem alá bocsátá. Én pedig tanulok, mint a tűz, — azért az egy diadalmas pillanatért Kláriszszal szemben. Nevetni fogtok, — de mindegy. A szívnek remény kell, remény mind a sírig. * * * Ma nyertem meg tisztté kineveztetési okmányomat. Volt kapitányomnak, most már őrnagyomnak köszönhetem, ki saját magammal iratá meg ajánlatomat, melyet ő még több dicsérettel toldva, saját aláírása alatt fölterjesztett. Most tehát tiszti bojt csüng oldalamon. Gondolkozóba estem, ne köszönjek-é le; ne hagyjam-é el a hadsereget, melyet helyzete és rendszerénél fogva, gyermekségem óta idegen érzelemmel kell tekintenem? Töprengtem, nem lenne reményem, mint magyarnak, s mi több, mint volt honvédnek, magasabb, vágyamnak megfelelő állásra vergődhetni ? De rögeszmém győzött. Utójára is, a mit tegyek otthon, hova szegény édesanyám halála óta semmi sem vont többé ? Aztán háború kitöréséről beszélnek, s ott én nem leszek egyéb, mint nagyravágyó katona. Maradok és megküzdök a sorsom útjába vetődött akadályokkal.* * * Hurráh! Indulunk a csatatérre. Egy derék 12 fontos üteget adtak kezem alá. Gondom lesz rá, hogy t e szép fényes csatakígyónak nevet szerezzek a francia-osztrák harc történetében! Most a középen álló eszmék eltűntek. 1809-re és Győrre gondolok, hol a francia megpirító a magyar hadi dicsőséget. Szegény nagyatyám is ott volt a futók között. Tekints le jó öreg a magasból , unokád meg fog beszúlni! VII. Ma nagy napunk volt, melyet e névvel jegyez föl a történelem: Magenta. Az előcsatározások alatt ezredemből több tiszt esvén el, ez ütközetben már mint százados szerepeltem, s egy egész tartalék telep volt kezemre bízva. Oly megtiszteltetés, melyet azon bizalmatlanság mellett, mely magyar nemzetiségű tisztek iránt nyilvánult, csakis úgy lehetett megérteni, hogy több alkalommal meggyőződést szereztem elöljáróimban az iránt, hogy a magyar hadi dicsőségre és saját hitelemre többet adok, mint nemzetem közelebbi gyászos emlékeire. Ismeretes az olvasó előtt, mily makacs volt mindkét fél harca a magentai ütközetben. Francia részről maga a császár is jelen volt, mi a francia sereget bámulatos erőfeszítésre sarkaló, bár számra nézve, miután a francia tartalék idejében meg nem érkezett, mi voltuk nagy előnyben. Estére kelve, mégis nekünk kell elhagynunk a csatatért; a francia gyalogság mozgékonysága és hősi bátorságával a mi jóval gyöngébb és semmi közszellemmel nem biró gyalogságunk a versenyt ki nem álló; némelyik ezred mintha nem is akart volna küzdeni, vagy mintha erővel akarta volna magát elfogatni. " Ennek eredménye volt, hogy az eleinte rendszeres visszavonulása vége felé vadfutássá változott, melyet a francia könnyű lovasság és tüzérség percről percre fokozott. Azon emelkedésről, melyen az én hatalmas telepem állott, ez egész napon keveset szerepelve, jól láthatom e visszavonulás panorámáját; előttem bontakoztak ki s előttem rebbentek szét a megfutamított gyalogság ezrei. A fenlapály alatt kisded folyam s ezen híd volt, melyen a futó tömegeknek okvetlenül össze kellett szorulniok. E válságos percekben lovagolt hozzám S. . . altábornagy, a hadsereg jobb szárnyának vezére, s ez időben az osztrák sereg legjelesebb dandárnoka. — Kapitány úr — mondá, — önnek azon kell lenni, hogy a mieink után rohanó ellenséges lovasságot és tüzérséget még a hídon túl lehetőleg zavarba hozza. Azért igyekezzék ágyúi lövéseit a legnagyobb emelékkel állítani be. — Altábornagy úr, — mondom, — a perc válságát én értem és érzem. De a legmagasabb emelékű lövegek is keveset tehetnek ily távolból. Én jobbat gondoltam. — S mi az ? — kérdé figyelemmel az altábornagy. — Mielőtt a csapatok zöme a hídhoz érne, ágyúimmal átrohanok rajta, s a hídontúli kisebb magaslaton állást véve, az űző ellenséget kartácsözönnel fogadom. — Hm, Hm. Ön elvesztheti magát és ágyúit. — Meglehet, de a mai vesztés után néhány ágyúval több vagy kevesebb úgy sem számit. Késni nincs idő, én indulok ! Küldjön utánam altábornagy úr, ha lehet, bármily csekély lovasságot. S ágyúim élére vágtatva, kiáltám: — Figyelj ! . . . Golyóra kartácsot! . .. . Mozdonyra föl! S a jövő pillanatban mint fergeteg rohant le 12 ágyúm a magaslatról, kardommal nyitok utat nekik a futók között. Tíz perc múlva a hatalmas csatakigyók a hídontúli magaslaton állottak. Egy lovas-chasseur ezred volt az első üldöző, mely gyalogezredeinket épen sarkon követé, s oldalállásomat a magaslaton a győzelem hevében észre sem vette. Bevártam 2—300 lépésig, s ekkor oly kartácszáport onték rá, mely azonnal megállásra s következő percben visszavonulásra kényszerité. Ez fölmenté gyalogságunkat az üldözéstől, s egy óranegyedi működésünk az egész üldözést megállitó A csata be volt fejezve. Az utósó gyalogzászlóalj őrnagya sietett kézszoritásomra. — Barátom! nélküled el vagyunk veszve ! Hálával fogok említést tenni ágyúidról jelentésemben, s jövőre barátságodat kérem. Én Schwarzburg őrnagy vagyok! Tehát az 8 férjét mentettem meg! * * * Midőn ágyúimmal a hídon át visszavonultam, S. altábornagy még mindig az előbbi magaslaton állott, s közelébe érve, elém lovagolt, karjait ölelésre tárva ki. — Barátom! — kiáltó, — derék, igen derék tett volt. Nem fogom elfeledni bejelentését. S. altábornagy meg is tartá szavát. A solferinói ütközet után, hol Schwarzburg őrnagy fejét egy ágyúgolyó széthordá, nevemet az őrnagygyá kinevezettek sorában találtam. Később a Terézia-rend kis keresztjét ünnepélyesen függesztő S. altábornagy mellemre. (Folyt. köv.)