Fővárosi Lapok 1868. május (101-126. szám)
1868-05-20 / 117. szám
Akadémiai tárcák. (Máj. 18.) (A szobor körül. — Ipolyi emlékbeszéde. — Egy pár nagy szónok emléke. — Lonovics politikai pályája. — Találkozása Széchenyivel. — Egy értekezés, mely elmaradt. — Folyó ügyek.) (B. Zs.) Szokatlan és érdekes képet mutatott hétfőn délután az akadémia ülésterme. A felolvasó asztal mögött Lonovics József mellszobra emelkedett, s mereven nézett maga elé, mintha azon csodálkoznék, hogy ilyen sok ember van e székeken. Valóban, már szinte megszoktuk e helyen nem is keresni számos hallgatót s enyi elevenséget. Egynéhány rendes látogatója szokott lenni csupán ez üléseknek, kik hétfőn délutánonkint ide menekülnek a tanári szék, törvénykönyvek, pörös akták és az orvosi rendelvények gondjai elöl, szép csöndesen leülnek helyeikre, és várják a csengetyűszót. Nem így most. Tarka és sűrű csoportokban láttuk együtt a katholikus klérus számos előkelő tagját, a hétszemélyes és királyi táblák több ismert bíráját és a szokatlan számmal megjelent akadémikusokat. Mikor Kubinyi Ágoston, az akadémiának e cím nélküli harmad elnöke megnyitotta az ülést, nem mint egyébkor: tagokat kerestünk a székek között, hanem azt néztük, van-e még el nem foglalt hely ? E kiváló érdekeltség azt az emlékbeszédet illette, melyet Ipolyi Arnold a tavaly elhunyt kalocsai érsek és a hétszemélyes tábla volt főpapja , Lonovics József fölött tartott. Jól átgondolt és művészi szerkezetű, mindenütt jellemző vonásokat adó, mély tanulmánynyal készült de aprólékos részletek . - ben túlságosan bő, ékesen, de nem egészen elfogulatlanul irt beszéd volt ez, mely hősének fényoldalait gyakran, s nem ritkán ismételve emlegette, mig ellenesei irányában nem maradt mindig igazságos. Két óra hosszat tartott. Lonovics József Miskolcon 1793 január 31-kén született. Egyszerű , polgári család szülötte volt, mely fiaiban valóságos „levita családdá“ lett, két gyermeke szánván magát az egyházi pályára. Egerben végezve a theológiát, Lonovics egyházmegyei kormányhivatalokat viselt, mígnem megkapta a várkonyi plébániát. Nem sokkal ezután történt első nevezetesebb föllépése, mely szónoki hírét megalapította. 1826-ban meghalt Borsod megye főispánja, Klobusiczky József, a magyar tengerpart egykori kormányzója. Ennek lett e Tacitusává. A borsodi rendek ugyanis gyászisteni tisztelettel ülték meg főispánjuk emlékét, mely alkalommal ő tarta a gyászbeszédet. Mély és erős volt a hatás, melyet az alig egy éves lelkész szavai a hallgatóságra gyakoroltak. „A halotti beszéd Bossuet-vel kezdődik és végződik, mondja egy francia író elég lelkesen, de nem igazán. Nekünk is voltak halotti szónokaink, nyelvünk legelső emlékének készítőjétől szakadatlan sorozatban. Lonovics új irányt indított e nemben. Kölcseyt még akkor kevesen ismerték, Toldy később lépett föl. Zord ízlés, rögös nyelv, csapongó dagály, üres hízelgés és elcsépelt közhelyek voltak az akkor tartatni szokott beszédek főbb jellemvonásai. S a politikai szónoklat ? Emlegette sokat a „vérrel szerzett“ hazát, a múlt fényét és dicsőségét, ékeskedett semmit nem mondó nagy szavakban, és amenyire lehetett, sötétnél sötétebb felhőkbe burkolta a jövőt. Ilyenek voltak a szónoki állapotok Lonovics fölléptekor. Ő nem követte ez ideális irányt, ő gyakorlati tért keresett lábai alá. XIV. Lajos kora nagy szónokainak teljes ismeretével lépett föl, s oly szónoki tűzzel festette Klobusiczkyben az embert és hazafit, a kormányzót és főispánt, hogy hallgatóit, kik közül Ipolyi az akkori ellenzék egyik nevezetes tagját: Ragályi Tamást, a Vayakat és Borsod híres főjegyzőjét , Palóczy Lászlót említette, egészen elragadó. Másnap a megye gyűlése e beszéd kinyomatását és szétosztását határozta el. Klobusiczky utóda a főispánságban gróf Reviczky Ádám lett, ki fölismervén Lonovics szép tehetségeit, nem sokára egri kanonokká neveztető ki. Mint a káptalan követe, részt vett az 1832-diki országgyűlésen. Itt tartotta „szűz beszédét“ a vallási sérelmek fölterjesztése ügyében. Jelen volt már ez országgyűlésen a múnak és korunknak minden szónoki nagysága. Hallgatták szavait: felsőbüki Nagy Pál, Kölcsey Ferenc, ki naplójában magasztalólag emlékezik meg róla, a tüzes barsi Balogh János, Beöthy Ödön, Gruzmics Izidor, s a szónak nagy mestere, az akkor elsőben absentis legátusképen megjelent Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós, Széchenyi István, s a későbbi kor két kitűnő szónoka, a fiatal Dessewffy Aurél s „az iskola padjáról odaállott“ báró Eötvös József. Valóban elhomályosító háttér ! De beszéde azért, bár a legjelesebb szónokok ellenesei valának, nagy feltűnést okozott, s Lonovicsot az országgyűlés nevezetesebb tagjai közzé emelte. Utóbb Csanádi püspök, s ennélfogva a főrendi ház tagja lett. Itteni szereplése, 1839-től 1848-ig, képezi szónoki és törvényhozói szereplésének fénykorát. Barátja volt mindig a józan haladás és reformnak , de lépteit mindenkor bölcs mérséklet vezette. 1466 – már árván, nem is ösmerte szüleit, voltak fi- és nővérei, de ezek közt ő volt a legfiatalabb. Nővérei férjhez mentek, fivérei megházasodtak, ő pedig egy közel rokon gyámsága alá ütött, kire őt atyja, mint kedves maradékot, még halála előtt bízta. E rokon magas hivatalban s nagy tiszteletben álló ember volt, s ép azon városban lakott, hol én és Brankó iskolába jártunk; látván pedig e fiúnak élénk, nyílt jelemét, azon reményben vala, hogy majdan embert fog belőle faragni. Brankó azonban, s gyámja olyanok lévén egymás irányában, mint a fejsze s a fa, semmit sem érhetett el vele a gyám, semmiben és semmikép. Pedig ő sajátságos ember volt. Szigorú a mértéken túl, de szerencsés. Fényűzést semmiben sem tűrt, s bár nagy tekintélyben állott, mégis csak egyszerűen ruházkodott, keztyűt vagy frakkot soha sem viselt. Alárendelt hivatalnokai, kik hajukat a fodrász által fésültették vagy nadrágjukon talpalét viseltek, ő előtte nem nagy becsben álltak. — Ami a házi életet illeti, ez nála spártai modorban folyt. Soha télben fűtött szobában nem hált, s Brankónak is, amíg csak nála lakott, a befagyott ablak mellett kellett aludnia. Ilyformán bizoszorult helyzetben látta most magát. Volt ugyan tisztességes évi jövedelme, de mégis neki kellett otthon az asztalt terítenie, ép úgy, mint nekem, a gyámoltalannak. Este, ha még alig alkonyodott, s ő nem volt otthon, olyankor aztán rút mulatság várt rá. Járt a testgyakorolába, s azivodába, kellett ép úgy a bukfenceléshez, mint a kardforgatáshoz értenie, mig otthon meg sokszor a pincében hordókat emelgetnie. E bánásmód fölött mindenki csodálkozott, s pedig anyival inkább, mert a gyám tehetős ember, s Brankó is oly vagyonnak birtokában volt, melyből kényelmesen megélhetett volna. A legkegyetlenebb hidegben keztyű nélkül s könnyű dolmányban kellett járnia, mely a gyám köpenyéből készült, mig fején ilyenkor is nyári sipkát hordott. Ágya is ilyen volt, szalmazsák volt a derekalj, feje bőrvánkosan feküdt, s pokróccal kellett takaróznia. Reggelit s ozsonnát nem kapott, csupán ebédet s vacsorát. Soha egy krajcárt nem látott, hanem minden tárgyat, melyre szüksége volt, a kezébe adtak neki. Ha pedig gyámját valaki kérdőre vonta, miért bánik vele ily szigorúan, ez rendesen így felelt : „Testestül lelkestől becsületes embert akarok belőle nevelni; pénz és vagyon nem teszi az embert boldoggá s ha ezt elveszti, mivé lesz majd az, a ki semmi egyébhez nem folyamodhatik ? Ha lelke őszinte és tiszta, teste pedig minden viszontagsághoz szokva van, akkor majd az élet zivatarjait könynyen veszi, előbb vagy utóbb megtalálja a biztos kikötőt. Aki testileg edzetlen és gyönge, annak jobb volna, ha nem is élne, mert ép úgy a testi, mint a szellemi létben mindig gyöngébb s kevesebbet ér a többinél.“ Ezek voltak tehát az ő elvei. ” Brankónak pedig sokszor ilyféle tanácsokat adott: „Soha se légy haszonvágyó, soha se légy hízelgő, tányérnyaló , inkább adj te, semmint hogy te légy az, a kinek más ad; kegyelmet senkitől ne kérj, de még el se fogadj, ha érdemes akarsz lenni arra, hogy ember vagy. Ne légy rágalmazó, tégy jót, a menyit tehetsz, s ha egyszer majd szilárdan állasz, senkinek se engedd, hogy rajtad lábbal tiporjon.“ — Ilyen volt az én Brankó barátom élete, melyet társainak nem volt okuk irigyleni. Mi, kik őt ismertük, nyakra-főre oldtuk meg a kereket, ha gyámját valahol az utcán csak messziről is megpillantottuk. — Csupán abban egyben irigylettük dolgát Brankónak, hogy gyámja számtalan könyvet tartván, olvasmánynak nem volt szűkében. Most pedig tegyük Brankót félre, s nézzük, hogy folyt az én életem. Otthon igen szófogadó voltam. Leginkább szerettem pedig szavát fogadni a szakácsnőnek. Ő valóságos asszonyság volt, s oly szépen öltözködött, mint akármelyik téasasszony; nem hiányzott sem a kalap, sem a fátyol. Ő gazdasszonynak nevezte magát, én azonban tekintetes asszonynak címeztem, s volt aztán ennivaló elég. Böskét Liza kisasszonynak hívtam, amiért ez is, ha gombom leszakadt, vagy ruhám rongyos volt, azonnal fölvarrta vagy megfoltozta. — Tatomir, Velimir és Laura rokonok lévén, természetesen jobb dolguk volt, mint nekem. Egymás közt azonban sokat civakodtak, s ez rám nézve volt mindig a legnagyobb baj, mert mindenik a maga részére akart csalni, magam pedig nem tudtam kihez álljak. Ha valamelyikük a kamrából valamit elcsent, Bözske ténsasszony azonnal engem hitt elő, valljam meg, ki volt a bűnös, s ha ezt kézre nem szolgáltattam, úgy engem tartott a tolvajnak, s volt aztán koplalás. Másrészt meg társaimat sem szerettem elárulni, mert nagyon egyetértettünk, s igy semleges lábon álltam valamenyiük irányában, de hasznot minden oldalról húztam. Mindeniknek kedvére iparkodtam lenni, s igy nekem békét hagytak, de egymás közt minduntalan volt viszályuk, s ilyenkor aztán egyik a másikat Rözske ténsasszony előtt mindig elárulta. — Ha azonban én kerültem a büntető törvényszék elé, akkor Tatomir mindent magára válalt, s én bűnbocsánatot nyertem. A mi a konyhát s igy gyomrom ügyeit illette: e tekintetben hála istennek panaszra nem volt okom; de ruházat dolgában igen roszul állottam. A mi kis gúnyám volt, már szakadozni kezdett s anyám, nővérem, nem gondoskodtak rólam. — Itt lett volna az ideje, hogy egy kis pénzecskét gyűjtsek magamnak, de mikép. A házi úrtól soha semmit sem kaptam, hisz úgyis elég volt, amit amúgy jót tett velem. Egyszer-másszor a szakácsnőtől kaptam pár krajcárt, ha például a piacról valamit hazahoztam neki. Legjobban jártam azonban, ha káposztát kellett tipornom, mert ezért mindig egy ezüst tizes volt jutalmam , de mit használt mindez, mikor oly falánk voltam, hogy a piacon végig menvén, ha valami ennivalót láttam, rögtön egész pénzemet oda adtam értte. Sokáig gondolkodtam a felett: mi módon lehetne valamit megtakarítanom ? Végre a következő terven állapodtam meg. Veszek — s ezt mindjárt meg is tettem — kis takarékpénztári cserépből, melynek tetején hosszas keskeny nyílás van. E pénztárba vetek majd minden krajcárt, mely a kezembe kerül, mindaddig, mig telve nem lesz, ekkor pedig eltöröm s kiveszek belőle 2 forintot. De majd ki teszi el e pénztárt ? Én ? — megpróbáltam, hanem nyugtom nem volt tőle, s ha csak egy garas lakott is benne, addig piszkáltam a késsel, mig szépen ki nem csúszott a tenyeremre. Később ez eljárásomat megbánván, Böskének gondja alá adtam pénztáramat s nem bántottam többé. Ha egy-két krajcár valahonnét csöppent, rögtön bele tettem; csak az volt a baj, hogy nagyon lassan gyarapodott. Csak több meg több krajcárra tudnék szert tenni! ez volt egyedüli óhajtásom. Tatomirnak igen sok selyembogara volt, s ő mindanyiszor adott belőlük egyet, valahányszor szederlevelet hoztam számukra s helyüket megtisztogattam. Tisztogatás közben minden nap dermedt is találkozott, s én ezeket félre rakván, egy-egy élőt is csúsztattam közéjük magam számára. Akkorában a tanulók a selyembogarat váltó krajcárjával fizettek, sőt a nagyobbakért, melyek már nemsokára selymet eresztettek, két krajcárt is adtak. Én a magamért szépen osztályoztam, hol egy, hol két krajcárért s a vörösöket holmi úri fiúknak garasért is adogattam. S igy aztán már volt pénz. De kellett is, mert a csizmám talpa, dacára az ötven vasszegnek, mely benne volt, fölmondta a szolgálatot. Bárminő jövedelmemnek felét a pénztárba tettem ; másik felét azonban magamnál tartottam, hogy vele egyéb módon is üzérkedhessem. Pár krajcárral elmentem játszani, beálltam a gyermekek közé, kik pénzért gombosdit játszottak, s igy ma egy-két garast, holnap is egy két garast nyervén, volt jövedelmem . Fele ennek mindig a pénztárba ment, másik felét további játékra takarítottam meg, s így egyrészt selyembogaraimból, másrészt játékból anyit csak összegyűjtöttem, hogy legalább csizmával magamat egyelőre elláthattam. Egyébiránt már meglehetősen állottam, mert 5 forintom volt a pénztárban. De mennyi vesződségbe került, míg ezt elő tudtam teremteni ! (Folyt. köv.)