Fővárosi Lapok 1868. május (101-126. szám)

1868-05-28 / 123. szám

123-dik sz. Csütörtök, május 28. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. Ötödik évfolyam 1868. Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Előfizetési díj:FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Szerkeszti! Írod? Lipót utca 34. u. 1-ben. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. AZ ELSŐ ARCHEDO (Elbeszélés.) Irta: Limbek Fekete Lujza. (Folytatás.) Iduna — Lorán Imre özvegye — a sors elkényeztetett kegyence volt. Terjedelmes nagy birtokainak gazdag jövedelmét egymaga alig birta elkölteni, pedig fényes öltözékei, ragyogó estélyei, évek óta a közfigyelem és beszéd tárgyait képezték. Szépségének tömjénezett és hódolt a férfi sereg, kik soha sem vettek észre Iduna kedély-világában csak egy parányi borulatot sem. Mindig víg társalgó volt, s magához vonta, majdnem igaz vonzalommal még azon nőket is, kik szellemi szegénységük érzetében kárpótlást csak az irigységben s mendemondákban szoktak keresni és találni. Iduna gyermekes szeretettel vonzódott mindenkihez, ki neki segített, hogy az időt kellemesen 63 mindig vígan tölthesse. Ellenben minden komolyabb dolog figyelme körén túl esett. Nem ismerte közviszonyainkat, nem a társadalom szükségeit, nem még a szív mélyebb érzéseit sem. Ügyvédének meghagyta azonban, hogy évenként mindig bizonyos összeget osztasson ki, de nem azért, mintha a jótékonyság nemesebb értelmén csak egy percig is gondolkozott volna, hanem mert ez adakozás is hiúságához tartozott, amenyiben hitte, hogy erről is tudomása van a világnak. Lapokat tartott, könyveket vett, de Boha sem olvasta, kivéve a híreket és színházi rovatot. Egy szép üres fő volt, noha szive fenekén a jóság magva rejlett. Nagyon gyermeklány volt még, midőn elébb atyját, s pár év múlva anyját is elvesztette. Nevelé- - sét s jószágai kezelését egy távoli rokona vette át, mint törvényes gyámja, ki tapintatosan és lelkiisme- retesen teljesité az árva és jogai iránt való köteles- ségeit, csak egyet felejtett el: a lánynak valódi szív- műveltséget adni. A szalon mára annál inkább megvolt rajta, midőn hajadonná fejlődött. Egy napon a gyám gyöngéden fogta meg a lány keskeny, fehér kezét, szerető csókkal illető homlokkát, s kedves lányának nevezte. Elmondá neki, hogy már tizenhét éves, és elérkezett az idő, midőn tudatol hatja vele megboldogult édesanyjának, és az ő hőóhajtását. Ő ugyanis azt óhajtja, — de korántsem erőszakolja, — hogy Iduna szentelje szive gyöngédb érzelmeit és nyújtsa kezét az ő egyetlen fiának, ki jelenleg már útban van haza felé, oda hagyva a katonai pályát, hol úgyszólván gyermekkorától fogva szolgált. — Ez a vágy, édes gyermekem, — folytatá a gyám, — téged szorosabban hozzánk fűzni, nemcsak az én és fiam óhajtása, hanem szegény elhúnyt édes anyádé is. íme olvasd egykor irt levelét. Az öreg ember magára hagyta növendékét az átnyújtott levéllel, melyet Iduna gyorsan és kipirult arccal bontott föl. A levelet csakugyan anyja írta. Többi közt ez volt benne: „Anyai szívemre sokszor borúlt egy gond : hogy ki fogja boldogítni valaha egyetlen kicsinyemet. Hátha szerencsétlenné teszi valaki. Ekkor előttem állt az ön kis Imréje, kit én mindig oly nagyon szerettem. Egy sejtelem szállt meg : ha lányom valaha megszeretné ezt az ifjúvá nőtt gyermeket, talán bol- dog lenne. Anyiszor gondoltam rá, hogy betegsége-met, e kora halál magvát érezve, némán és magam- ban adtam rájuk a szeretet áldását. Hogy teljesül-e sejtelmem , azt én aligha érem meg !“ Iduna sokáig tartá a nyitott levelet kezében. Nem olvasta már, csak nézte a kedves sorokat. Két köny hullott rá, s egy forró imaszerű csók érinté, azután összehajtá, és nesztelenül közeledett egy kirakathoz, honnan egy feltűnően szép ifjú arcképét vette kezébe, melyet sokáig hosszasan nézett, aztán mosolygott, és gyönyörű fürtös feje helybenhagyólag bólintott. „Ő szebb, — gondolá, — mint midőn évek előtt láttam!“ Nem gondolkozott sokáig, s pár hó múlva meg volt az esküvő, az öröm, a boldogság. Lorán Imre nagyon és igazán szerette nejét, s a nő is azt hitte, hogy szereti férjét. Zavartalan boldogságban telt el egy év. De később vették észre, hogy nem egészen illenek össze. A nő szerette az üres élveket, a világ hiú örömeit, a férfi pedig komoly, érzékeny, zárkózott és bizalmatlan vonásokkal bírt. Vette észre, hogy neje sokkal jobban találja magát mások körében, mint ő vele. Ilyenkor egy nehéz s kimondani soha nem mert gondolata támadt: e nő, ki már egy fiúval ajándékozta meg, sem férjét, sem gyermekét nem szereti úgy, mint a világ örömeit, s az ily nő előbb-utóbb elbotlik. Egy nap Iduna egy barátnőjének menyegzőjére hívták meg őket. A vőlegény ugyanaz a férfi volt, ki egykor Idunának is udvarolt, midőn még leány volt; egy szép, eszes és vidám férfi. Iduna most összehasonlítást tett férje és e vőlegény közt, s irigyleni kezdék barátnőjét. Gondolatait nem tudta elfojtani, s midőn a vőlegény kezet nyújtott neki, egész testében reszketett. Gondolatokba mélyedt, s kellemetlenül hatott rá, midőn férje — e komoly, katonás, zárkózott férfi — megszókta. Iduna érzé, hogy valami rész végzet hozta őt e nászünnepélyre. Soha sem érezte magát ily roszul, s két nap múlva leverten tért vissza férjével, ki látta e változást, de nem tudta magának megmagyarázni. A fiatal nő tépett szívének sebébe vette a képet, mely őt anyira érdekelte most, hogy örökre elveszte. Meglehet, hogy csak egy üres szív szeszélye volt, de elég arra, hogy nyugalmát megzavarja. Iduna menekülni akart e képtől, s minden órában oda ment gyermeke bölcsőjéhez, és sok ideig szigorú erélylyel küzdött maga ellen, segítségül kíván női és anyai kötelességeit. De férjét még sem tudta egészen szeretni, s kis gyermeke nem tölte be szive ürességét. Lorán Imre mindezt észrevette, de sokkal büszkébb volt, semhogy beszélt volna róla. S eközben más gyász is érte szivét: elveszte atyját. Néhány évig éltek együtt így, összekötve a sors, de nem az őszinte szív szerelme által. Lorán Imre mindent megkisérlett, hogy nejét, ki gyakran ingerlékeny volt, s csupán a külvilág csillogó élveiben keresett szórakozást, visszavezesse az egykori, hamar elmúlt szerelemre; de semmi sem használt. Végre egy nap egy különös tervre határozta el magát. — Elutazom ! — mondá nejének, — néhány hónapot távol töltök. Neje azt sem kérdezte , hová. — De kis fiamat is magammal viszem! — Ha vigyázni tudnál rá, beleegyezném. Ez volt az egész párbeszéd. A férj magában utazott el, s nem sokára visszaért. Ismerőseitől azt hallá, hogy Iduna azalatt egy ddám estélyt adott nőismerőseinek — születésnapának előestéjén. A férj nem tett szemrehányást, magába zárkózott, s elhatárza, hogy ismét elutazik hosszabb időre, s most már csakugyan — fiával együtt. Azt hivé, hogy a távollét vagy fölkelti Iduna szivében utánuk várvat, s ez a vágy visszahozza szerelmét, s akkor boldogabbak lesznek; vagy a világ örömeiben fog keresni kárpótlást, s akkor elválnak. Bármi történjék is , minden jobb, mint ez érzéketlen, közönyös együttlét, melynek sem napfénye, sem vihara nincs. Négy éves fiúk gyönge egésségű volt, s az orvosok légváltozást ajánlottak neki. Ezt épen alkalmas ürügyül lehetett használni. Lorán Imre tehát hosszú, bizonytalan időre útra indult, magával vivén fiát is. Iduna eleintén kérte férjét, hogy ez utazással várjon még néhány hétig, amikor ő is velük mehet, de Lorán Imrének épen az volt célja és reménye, hogy ha Iduna magára marad, együttlétek nélkülözése föltámaszthatja a vágyat, fölébresztheti a vonzalmat szívében, s akkor talán a házas élet újra paradicsom lesz nekik, mint volt az első évben. // Ő még hitte, hogy neje egykor, ha egyedül leend, visszagondol e múlt időre, s könyekkel emlékezik férjére, ki őt szereti, s kis gyermekére, ki maga is elég lenne egy női szívérét betölteni. (Folyt. köv.) HARMINC ÉV NARANCSITY MILÁN ÉLETÉBŐL. (Szerb regény.) Ignyátodts Jakabtól. (Folytatás.) Zdravkovitz a bérlet leteltéig még a régi tanyán maradt, mi pedig azonnal átvettük ez újat, s át is költözködtünk. — A háziúr leánya fiatal, hófehér és piros volt, mint a sütők lányai mind. Fanny kisaszszonynak hívták. Anyja kicsiny, kövér, szeretetreméltó asszonyka, atyja pedig a városi polgárok valóságos díszpéldánya, mindig jó kedvű s igen vendégszerető ember volt. Két fia idegen földön folytatta mesterségét, Fanny kisasszony értett a zongorához. —• Egy konyhán laktunk, de a mi szobánk ablaka szintén az utcára nyílt. — Igen rövid idő múlva tökéletesen megszoktuk az új lakást s a háziasszony és Fanny kisasszony nagyon örültek annak, hogy jogászok lakják a hónapos szobát, mert igy remélhették, hogy annak idején a jogászbálra majd könnyen kapnak jegyeket. A háziúr gyakran meghitt estebédre, s ilyenkor azután bővében voltunk a túrós csíknak, amiért meg viszonzásul nem egyszer kellett az ő kedvéért a „csigához“ mennünk egy-egy félmerzelyre. Valamelyik napon az ablakon nézegetvén ki, meglepő látvány tárult szemem elé. Hajdani házigazdám családja lakott velünk szemközt. Tatomirt s Velimirt pillantottam meg és még egy igen szép, fekete ruhás lánykát. Ez nem lehetett más, mint Laura, és a növeldét már oda hagyta. Még ugyanaznap tulakolódtam ez iránt szolgálónknál s tőle hallottam, hogy mintegy két hét előtt költöztek ide, az öreg irat már betegen hozták, s ép tegnapelőtt temették is. Most az öreg úr nővére viszi a házat, s az is vette át a nagy vagyont, melyből mindenik gyermek majd harmincezer forintot kap. így tehát kétszerte sze■encsés voltam: itt is egy szép lány, ott is egy! Nemsokára találkoztam Tatomirral, ki meghitt, önök lakására s Velimirnek sem volt már ellenem kifogása. Akkorában is, úgymond, csak azért ellenségeskedett velem, mert azt hitte, hogy Rözskével valami szerelmi viszonyba bonyolódtam. Én pedig erre kijelentettem, kíméljen meg engem s Rözskét is, aki immár ispánná s bizonyára kész lesz jó hite mellett síkra szállni, s becsületemmel erősítettem, hogy kettőnkre vonatkozólag soha senki bármit is bebizonyítani nem fog, mert nem lehet. Ezzel azután vége volt a pernek s most elmentem velük lakásukra. Laura azonnal rám ismert s a