Fővárosi Lapok 1868. augusztus (176-199. szám)

1868-08-01 / 176. szám

— Nem, — nevetett Eliz, — de már kellett valahol látnom; nem emlékezhetem rá azonban: hol, bár*mennyire iparkodom is. — Bizonyosan Hobsburgban láttad, — véle testvére, — talán volt ott egyszer látogatás végett. — Alig hiszem, — szólt Róza, — mert a mennyire tudom, rövid idő előtt Páriából tért vissza, hol némi vállalatok által csinos birtokot szerzett, és most itt a szomszédságban — legalább nem igen messze innen — jószágot vett. — S Paszvitz Klárát nőül akarja venni ? — Ez valóban igen csodálatos történet, — vélé Róza titkolva. — Klára előtt ő majdnem ismeretlen volt, s csak néhányszor, valakitől — nem tudom kitől, — atyjának ajánlva meglátogatta őket, sokat beszélgetett Klára atyjával és egyszer rá is vette, hogy látogassa meg őt lányával saját birtokán, mely itt a Rajnánál, valahol Godeszberg mellett fekszik, s ettől az időtől úgy látszott, hogy a dolog iránt közte és Klára atyja közt megállapodás történt, a nélkül, hogy Klárát — ki mégis a főszemély — csak kérdezték volna is. — De hát nem szereti őt ? — kérdé gyorsan Kati. — Ez oly dolog, — folytatá Róza bölcsen vállvonva, — melynek magam sem vagyok képes valójára jönni. Némelykor úgy tetszik, mintha ez összeköttetéssel meg lenne elégedve, aztán pedig oly szerencsétlennek tűnik föl akkor, mintha szíve valami benső bánat miatt megszakadni akarna. A városban is az a közvélemény uralkodik, hogy ez csak kényszerített házasság, melyre atyja unszolta. — De talán csak nem fogja lányát házasságra kényszeríteni! — mondá Kati. — Kényszeríteni épen nem, de addig fogja unszolni, és a jó partréról annyit fog beszélni, míg végre is hozzá megy, csakhogy ne halljon többé semmit a dologról. — Ez is különös mód, mondá nevetve Kati, ha valakitől szabadulni akarunk nőül megyünk hozzá. — Tehát ismered közelebbről a fiatalembert? kérdé Eliz Rózától. — Közelebbről ? párszor Paszvitzékkal volt nálunk. — És el vannak-e már jegyezve ? Tompa Mihály meghalt! E mélyen lesújtó gyászhírt a koszorús költő neje táviratozta tegnap Hanváról. Nem lehet tehát kétség, hogy való. Halála nem volt váratlan, mert régen betegeskedett már, de a veszteség oly nagy, hogy mindenkire megrázólag hat. Nincs szükség elmondani, kit vesztünk benne, s nincs szüksége veszteséget szavakkal tolmácsolni! A múlt század társadalmából. Hódolatok a szellemnek. (K.E.) Hogy ez a gyors és hatalmas szellemi lendület mennyire kihatott a külföldre; hogy a francia irodalom mily kizárólagos uralkodója volt az akkori ízlésnek, s hogy mily nagyszerű szellemi mozgalmat hozott elő az akkori francia bölcsészet, s mindez köztudomású s könnyen fölfogható dolog. Ellenben az a szoros viszony, melyben Franciaország legkitűnőbb írói a leghatalmasabb uralkodókkal állottak, az a tartós, élénk részvét és hódolat, melyben az akkori szellemi mozgalom zászlóvivői a legelső trónon ülők s legfelsőbb körök részéről részesültek, — mindezek, mint az időnek különös jelei, mint a szellem hatalmának elismerése, — közelebbi érdekkel birnak. Mindenek közt Voltaire volt az első, ki a békés külföld legnagyobbjainak kegyével dicsekedhetett. Szívélyes viszonyban élt nagy Frigyessel és Katalin cárnővel. Gusztáv svéd koronaherceget azon szándékától, hogy Voltairet Ferneyben meglátogassa, csak atyjának rögtöni halála tartóztatá vissza, mint járásból haza szólta; de azt nem mulasztotta el, hogy a hires férfiúnak legalább szobormintáját meg ne nézze Pigalle szobrász műtermében. A herceg nem volt megelégedve a szobormintával, és azt mondá, hogy szívesen viselné a költségeket, csakhogy a szobornak öltöny készítessék. A mű meztelensége átalában sok gáncsot keltett, de Pigalle nem igen szerette a drapperiát, s megőrzi hírnevét. Ugyanez a svéd koronaörökös és testvére Frigyes Adolf herceg, minden hírneves művészt és írót meghívtak asztalukhoz. Voltaire mellett Diderot részesült legtöbb kitüntetésben. Őt minden fejdelem, ki Párisba jött, meglátogatta csöndes magányában. Ő is, mint Voltaire, Katalin cárnő különös kegyében állott, s alkalmat adott e fejdelemnőnek egyik legszebb, legnagylelkűbb érzületének nyilvánítására. A híres bölcsész 30 évi irodalmi fáradozásai után kényszerülve érezte magát könyvtárát eladni, hogy ennek árából egyetlen lánya kiképeztetését befejezhesse. Már régóta hiába fáradozott vevő után, midőn barátja, Grimm báró, azon gondolatra jött, hogy a könyvtárt Katalin cárnőnek ajánlja föl. Ez Betzky tábornok közbenjártával meg is történt. A felelet a következő volt: „Azon nagylelkű pártfogolás, melyet fölséges uralkodónőnk a tudományok iránt tanúsítani kegyeskedik, s különös nagyrabecsülése a tudósok iránt, arra bátorítottak, hogy ha tudósítást nyújtsak ő felségének azon okokról, melyek Diderot urat kényszerítik könyvtárát eladni. A cárnő részvevő szive nem tudta megindulás nélkül hallani, hogy ez a kitűnő bölcsész oly helyzetben legyen, miszerint atyai gyöngédségének, kedvteléseinek tárgyát, s munkásságának forrását, föl kelljen áldoznia. Ő császári felsége — hogy jóakaratát megmutassa, sőt a megkezdett pályán tovább haladásra ösztönözze, — fölhatalmazott, hogy legmagasb személye számára a könyvtárt 15.000 frankon — mennyit ön értte kívánt — megvegyem, azon egyetlen föltétel mellett, hogy Diderot úr könyveit mindaddig megtartsa és használja, mig ő felségének tetszeni fog azokat tőle visszakövetelni. Az utalvány 16 ezer frankról Galitzin herceghez, ő felsége párisi követéhez már elküldetett. A fölösleges ezer frank, mely évenkint pontosan ki fog szolgáltatni, újabb bizonyítéka fölséges cárnőnk kegyének, azért a fáradságért, melyet Diderot úrnak könyvtára őrizetére s rendben tartására kell forditnia. Ezzel az ügy be volna végezve. Legyen szives ön Diderot urat értesíteni a felől, mennyire hízelgő volt rám nézve az alkalom, hogy neki némi kis szolgálatot tehettem stb. Betzky J.“ így vette meg a cárnő a könyvtárt, hogy Diderot azt megtarthassa, s azonfölül 100 Lajos-aranyat adott neki évenkint azon szerencsétlenség kárpótlásául, hogy könyveit meg kelljen tartania. Nagy Frigyes porosz király délembert-t meghívta, hogy tegye át lakását Berlinbe, s midőn a tudós társaság a fizetést tőle megtagadta, nyugdíjt rendelt számára. Katalin cárnő is fölszólíta őt az orosz fővárosba való letelepedésre, és sajátkezűleg kérte föl fia nevelőjéül; de ő mindazon sok üldöztetés dacára, melyet otthon szenvednie kellett, nem hagya el hazáját. Buffon, a nagy természetvizsgáló, XV. Lajos által grófi rangra emeltetett, s XVI. Lajos alatt még életében fölállltatott szobra a királyi kabinet ajtajánál, ily fölirással: „Majestati naturae par ingenium.“ Egyedül Rousseau volt az, ki csak sokára halála után, tetemeinek 1794-ben a Pantheonba ünnepélyesbe helyezése által, lett hozzá illőleg megtisztelve. A forradalom volt az, mely a „Contrat social“ szerzőjének ezt a hódolatot hozta. Helvetius, a „de l’Esprit“ és a „de l’Homme“ híres szerzője, kiről egy egykorú azt írja, hogy ezt a kifejezést: „galant-homme“, ha a francia nyelvben nem léteznék, magáért Helvetiusért kellett volna megteremteni, németországi utazása alkalmával Nagy Frigyes és több német fejedelem által a tisztelet legmegragadóbb kifejezéseivel halmoztatott el. Ezeken kívül még egy német is, Grimm Frigyes, ki mint Schömberg gróf fiainak kísérője s a lengyel király kabinet minisztere, Párisba jött tanulmányait folytatandó, s később mint Friesen gróf titkára és barátja, a magasabb körökbe is bevezettetett, mig Páris legkitűnőbb szellemeivel, mint Rousseau, Diderot és Galiani abbéval bizalmas összeköttetésben élt, lassan mint ez összeköttetések, valamint sokoldalú ismeretei s szelleme rugékonysága által, mind fényesebb életpályára vergődött. Orleans hercegnek kabinet-titkára lett, s több fejedelmi személyekkel irodalmi levelezést folytatott, ilyenek voltak a szászgothai herceg , Katalin orosz cárné, a svéd királyné , a lengyel király, a zweibrückeni herceg, a hessen-darmstadti és nassau saarbrücki hercegnő stb. 1776. a szász gothai herceg miniszterévé nevezte ki a francia udvarhoz, s bárói rangra emelte. 702 — — Még e fölött nem vagyok tisztában — mondá Róza ; — a városban az a hir kering ugyan; Klára azonban minden kérdésre kitérőleg felel. Annyi igaz, hogy az esküvőt még egy időre elhalasztották , mert ha ez meg volna határozva, már én biztosan megtudtam volna. Berger mindenesetre nem igen látszik megelégedve a dolgok állásával, de ha egyszer Klára dacolni kezd, vele nem lehet sokra menni. — Ez valóban különös házasság lenne, — mondá Eliz fejcsóválva, — hol a menyasszony az esküvőtől fél, és amennyire lehet, elhalasztani kivánja — És én valóban nem tudom, miért! — mondá Róza. — Berger ugyanis igen szeretetre méltó ember, és ha olykor nem lenne neki „sötét órája,“ amint mi azt hívjuk, majdnem nagyon is víg, és társas mulatságokban kimeríthetlen. Néhány valóban fölséges estét töltöttünk társaságában, s ekkor oly szeretetreméltónak tűnt föl, hogy magam sem lennék idegen hozzá. — Talán neked hagyja Klára, — nevetett Kati, — s igy mindkettőtökön segítve lesz. — Ejnye Kati, — mondá neheztelőleg Róza, — te mégis nagyon pajzán lettél. — Ej, mit, — nevetett Kati, — csodálatos boldog úgyis sokszor történtek már. Szép-e ? — Igen szép, — mondá Róza, ki barátnéja tréfájába beleegyezett, — s még igen gazdag hozzá. — Nos, tehát mit akarsz többet ? — ingerkedek Kati, — iy körülmények közt bátran feláldozhatod magadat barátnődért. — Hát miről beszélgetnek a fiatal hölgyek ? — hallatszott egyszerre a tanácsnok víg hangja. — Miről másról, mint fiatal urakról, papa, — nevetett Kati, midőn egyszerre atyjuk a tanárral és nejével elibek jött, mig a felelet által zavarba jött nővére és barátnéja egészen elpirult. — Ejnye, ejnye, —mondá a tanár, — de mig a fiatal társaság ily egyszerre megvallja, nem sokat kell tartani tőle, mit mondasz Róza ? — Nem, édes atyám, magam sem hiszem, — nevetett a fiatal lányka, — mi Klára vőlegényéről beszéltünk. — A fiatal Bergerről ? úgy van, hiszen ő ezelőtt a ti gőzhajótokkal Bonnba jött. Körülbelől Paszvitz lányával van eljegyezve. — Paszvitz? hát az hogy van? — kérdé a tanácsnok. — Nagyon jól, — nevetett a tanár, — még mindig a régi különc, de az utóbbi években felette megőszült. — Házi ügyeit még mindig az öreg Izabella vezeti-e ? — Épen úgy, mint azelőtt, él és uralkodik. Holnap átmegyünk és meglátogatjuk őket, de ma semmi sem lesz belőle , mert a ma tökéletesen a mienk, valamint ti is tökéletesen a mieink vagytok és még egy lépésnyire sem bocsátunk benneteket. Nem igaz mama? — Úgy van, — bizonyitá barátságosan neje, — úgy is elég sokáig vártunk erre az időre, míg a tanácsnok úr látogatásával végre szerencséltetett bennünket. S e mellett maradtak, a tanácsnoknak pedig legkevésbbé volt kedve a neki oly kedves kört elhagyni, s a kis társaság boldogan tölte el otthon az estét. Következő napon történtek a látogatások, és pedig először a hivatalosak, mik a látogatókat épen úgy, mint a látogatottakat untatják, és mind a két rész előtt kiállhatatlanok, melyekről azonban azt mondják, hogy „szükségesek és illők,é s így el nem hagyhatók. A tanácsnok az ily lelkiismeretes emberek közé tartozott. Két órakor kellett az ebédnek véghez menni, és ő féltizenegy órától küzködött, és pedig huszonnégy foknyi hőségben, hogy nagy számú, egész érdektelen embereket saját lakásukban meglátogasson, mikor is a legjobb szobába vezettetve, míg a látogatottak asszonyai és lányai, mint — még nem láthatók — minden létező mellékszobába surrantak, a házi úrral egy hosszú negyedórán át semmit sem beszélve, a bucsúzásnál még is hallania kellett, mily rendkívül becses volt ez óra előtte, melyben a tanácsnok urat végre tisztelhette. Ezt elvégezve, a lépcsőn lefelé szaladt, lenn pedig mellénye zsebéből egy papirszeletet vett ki, melyen a különböző egyéniségek nevei voltak följegyezve, s a szív mélyéből jövő „hál’ istennek ismét egy!“ sóhajjal a már meglátogatottakat kitörölte. (Folyt. köv.)