Fővárosi Lapok 1868. augusztus (176-199. szám)

1868-08-01 / 176. szám

A forradalom viharai elől Gothába vonult vissza. — 1795. az orosz cárnő meghatalmazott miniszterévé nevezte az alsó szász kormányhoz. A cárnővel ha­láláig szakadatlan levelezésben állott. Az akkori művészet. Hogy a francia szellemnek ekkori iránya mel­lett a művészet nagyobbszerű virágzásra nem jutha­tott, természetes. Honnan is meríthetett volna a lel­kesedés anyagot e hitszegény, foszladozott, s egy újabb világért bizonytalanul küzdő időben ? A költészetnek, hogy egészen árvának ne lát­szassák, meg kell­ elégednie Voltaire drámaival, s annak „Herriade“-ját epos gyanánt fogadnia, az meg épen leverő jele a hanyatlásnak, hogy Baculard d’Arnaud a maga siralmas, komor életképeivel képes volt a francia színpadokon uralkodni. Semmivel sem nyújt ezeknél örvendetesebb ké­pet a festészet. Az olyan idő, melyben egy oly mo­doros festő is, mint Roucher, a „gráciák festésze“ melléknevet nyerheté — maga magát ítélte el. Van­­loo Károly és Vanloo Mihály, egy terjedelmes né­met művészcsalád tagjai, s a németalföldi műiskola növendékei, — ámbár életök legnagyobb részét Pá­riában tölték, és — név szerint az első — mint „ki­rályi“ festész, s a birodalom összes festésziskoláinak igazgatója, az udvar különös pártfogásában állottak, — nem sorozhatók a honi francia festészek közé. A szellemdús Greuze szerencsésen képviseli a genre- festészetet, és a természet, az örökké nagy és örökké igaz, még ilyen korban is képes volt lel­kesíteni oly festészt, mint Verr­et, kinek tengeri ké­pei Franciaországban, valamint ezentúl is, mara­dandó hírt szereztek számára. Valamivel magasabb fokon állott a szobrászat, melynek terén Puget és Bouchardon nevei ra­gyognak. Az első, kinek balsorsa oly szomorú fényt vet az akkori művészeti viszonyokra, s már maga is elég volna azok elsatnyalásának bebizonyítására,­­ egy Milót készített Versailles számára, mely egykorú szakértők véleménye szerint, méltó helyet foglal el a régi kor mesterművei mellett. Fölháborodva azon nyomorú összeg miatt, melyet művéért fizetni akartak, már fölemelé a kalapácsot, műve összezú­­zására, s csak idegen közbejövetel mentette meg azt. Midőn a király ezt meghallotta, azt mondá: „Ki kell neki fizetni, a­mit kíván, de nem kell nála több megrendelést tenni, igen drágás.“ Ily nyilatkozat után senki sem merte többé Puget művészetét igénybe venni, és így Franciaország első szobrásza éhhalálra lett kárhoztatva. Szerencsésebb volt Bouchardon, ő tíz évet töl­tött mint francia évdíjas Rómában, és e féltékeny nemzettől oly kitüntetésben részesült, hogy az igen nagy számú külföldi pályázók között ő­rá bízták IX. Clemens pápa síremlékének elkészítését. Páris­ba visszatérve, elhalmoztatott munkával, s a Grenelle­­utcai szép fontaine bevégzése után tekintélyes évi járulékot kapott holtáig. 1762 július 27. halt meg, dicsőséggel halmozva, de bánattal a miatt, hogy nem végezhető be megkezdett szobrát a XI. Lajos téren. E térnek a békeünnepen történt fölavatása adta a párisiaknak az eszmét e szoborhoz, mely a király lovagszobrát ábrázolta, s e nemben a leg­több szo­bornak ismertetett el Franciaországban. Bouchardon a ló mintájául egy spanyol lovat használt, mely Thiers báró tulajdona s igen tanulékony állat volt, s a művészhez különös hajlammal viseltetett. Bou­chardon sokszor órákig feküdt alatta, s az okos ál­lat mindaddig mozdulatlanul állt a neki adott hely­zetben. E szobor sok másokkal együtt a forradalom alatt szétromboltatok. A francia zene is hanyatlóban volt, s az a bosz­­szú, melylyel a büszke, féltékeny párisi nép a hires genfi bölcsészt annak a francia zenéről irt levelei miatt üldözte, csattanós bizonysága a megromlott íz­lésnek, mely saját erejéből nem volt képes az elsat­­nyulásból fölemelkedni. Két külföldi: az olasz P i­c­c­i­n­i (s vele Sachini) és a német Gluck voltak azok, kik — az első az olasz dallam édes babája, az utóbbi a kifejezés ereje s valódisága által — egy kis lendületet adtak a zenei drámának, s az a szenvedélyes pártharc, mely a pá­risi zenekedvelő körökben az olasz és a német zene párthívei közt folyt, — föltárá a zeneművészet hiá­nyait és gyöngeségeit. Csak egy született francia zeneszerzőnek, az 1741-ben Lüttichben született Grétry Andrénak si­került 1769 ben, öt évvel Gluck Páriába jövetele előtt „Huron“ (szövege Marmonteltel) és „Lucile“ ope­ráival határozott sikert vívni ki. A visszaadó művészet mezején csak egy név tű­nik ki annyira, hogy a művészet­ történetében helyet foglalhat, és ez Vestris. Apa és fiú a táncművészet legmagasb példányképeiül tekintettek és csodál­tattak. Az idősbik „a tánc istenének“ nevezte magát. Egy régi magyar krónikairó. (E.) Illik, hogy az u unokák visszatekintsenek néha azon ősökre, kik a magyar irodalmat kezdték. A mi tudományosságunk és költészetünk századok előtt nem volt a miénk, mert latinul írták a történelmet is és a verseket is. A történet többnyire a kolostorok falai közt műveltetett, s Kézay, Thuróczy, Rogerius, stb. mind ott írtak. Három század előtt zendült meg a magyar nyelv az énekesek ajkán, s e nyelv habár pallérozatlan volt, de nekünk kedves és drága. Tinódy Sebestyén krónikás versei akkoron so­kat tettek a magyar lelkesülés és vitézség fokozásá­ra. De mi most nem költőkrül, hanem egy régi jó krónikaíróról akarunk emlékezni a XVI-dik szá­zadból. Ez Sz­ék­e­l­y István, ki egy magyar történeti munkát irt e címmel: „Krónika a világ jeles dol­gairól.“ Életének adatait a gondos Bod Péter őrzi meg számunkra. Benczédi Székely István Erdélyben, Udvarhely­széken született, s hittani pályára készült. Bevégezve tanulmányait Kolozsvárott, Grátzba ment, s a „ma­gyar ifjak társulata“ könyvébe jegyeztető nevét. El­végezve az egyetemi tanfolyamot, protestáns lett, s visszatért hazájába, hol elébb Liszkán találjuk, mint tanulót, majd Göncön, mint prédikátort. Magyarország bércei, sziklái, s mély völgyei, melyekben annyi a titokszerű, az ő szellemét az ősök múltjába vezeték. Elhatárza, hogy magyar krónikát ir. De idegen népek közt sok ferde véleményt hallván hazájáról, jobbnak találta hazánk történetét a más népekéivel állitni párhuzamba, hogy így a magyar hibái mellett a másokéit is feltüntethesse. Krónikája, melyben túlnyomó a hazai esemé­nyek leírása, a XVI-dik század egyik legfigyelem­reméltóbb magyar irodalmi terméke. Az ősök erede­tétől az osztrák ház uralmának kezdetéig tart. Nem elfogult író. Nála szent István jelleme nem homá­­lyosítja el a pogány kupáét, a pápa által kegyelt Róbert Károly nem a féktelen, kincsvágyó, de azért az utósó Árpád mellett harcolt Csák Mátéét. Sok­kal önállóbb vizsgáló ő, mint Heltai Gáspár, ki előtt a szent hit tagjai elleni minden fölkelés szörnyű vétek. Zápolyán túl, ki a trónra lépve, elasszonyosult, Székely krónikája nem terjed. Nem szerette­m azt a kort, melyben nem magyar főn ragyogott a korona. Ez egyrészt erős magyarságát mutatja, de másrészt sajnálatos, mert ha korának eseményeit is gondosan följegyezgeti, ebben oly kincset hagy ránk, melynek a történelem igen sok hasznát vehette volna. De ő elborult a változáson, s így végzi króni­káját: „egy üstökös csillag esett le az égről.“ Krónikájának nyelve elég erőteljes, előadása tiszta, s az egész munkában összefüggés van. A kút­főket is gondosan használta. Munkájának fő érdekét előttünk a valódi krónikaszerű előadás képezi. A mondákra többet adott, mint a papok legendáira, s a­hol nem volt történeti adata, ott e mondákra alapitá nézetét. Hogy művét élénkítse, számos ék­es közmon­dást vegyített szövegébe, s azért sok akkor élő köz­mondásunk fennmaradása neki köszönhető. Derék jellem és egy érdekes régi munka szer­zője volt ő, akkor, midőn a magyar irodalom kez­dődött. S ezért érdemli a megemlékezést! Fővárosi hírek. * Képviselőház. A védelmi törvények áta­­lános vitája volt napirenden. A képviselők Pesten levő része mind jelen volt, s a karzatok tömve. Mielőtt a ház napirendre tért volna, Miletics interpellálta az igazságügyért, hogy a Péterváradon fogva tartott Jovanovits Vladimir, a „Zastava“ munkatársa, oly szigor alatt van, hogy sem a szabad légre nem bo­csátják ki, sem rokonaival nem beszélhet. Kérdi tehát, tudja-e ezt a miniszter, s ha igen, fog-e in­tézkedni? A választ közelebb kapja meg.­­• A vitákat Tisza Kálmán kezdte meg hosszas és érdekes beszéddel, melyet figyelemmel hallgat­tak. Két dolgot lát a fennforgó törvényjavaslatok­ban , melyeket maga is helyesel s ez: az átalá­­nos hon­védkötelezettség és honvédség. De az egé­szet, az 1867-diki törvények szempontjából indul­va is, hátralépésnek és nem haladásnak tartja. Mégis, a kiemelt két fő lényeget tekintve, nem ellenzi, hogy e javaslatokat a ház részletes vita alapjául elfogadja. Utána Tóth Vilmos szólt, pár­tolón, aztán Ivánka Imre, b. Eötvös József, Patay, (a­ki azt mondta: az isten nem azért teremtette a ma­gyar embert, hogy osztrák katona legyen.) Bánó Mik­lós pártolta. Tóth Kálmán ellenben a javaslat ellen szólt. Klapka is beszélt és pártolta. * A Beniczky-féle rejtélyes ügy kiderítésé­­nek a pesti honvédegylet 1000 frtnyi jutalmat szán­dékozik kitűzni. Ez összeget adakozás útján óhajtják­­ összegyűjteni, s Horváth János ezredes és alelnök­i fölhívást is intézett már a volt honvédekhez. A kül­­l­demények Dulovits Ernő központi választmányi jegy­zőhöz (Kerepesi út 69. sz.) küldendők. — Az egész megmagyarázhatlan esetet még mindig rejtély fedi. Tegnapelőtt — a szárnyaló hírek folytán — Beniczky Ödön hosszasabban tanácskozott Polgár főkapitányi helyettessel; később ifj. Rádai Gedeon rendőrfőnök s Patay István is részt vettek a tanácskozásban. A kutatások szakadatlanul folynak.­­ A Csernátony­­nak irt névtelen fenyegető levél is a rendőrségnél van, hogy a többi névtelen levelekkel összehasonlít­sák. Ebben többi közt az áll, hogy Csernátony neve is azok közé van följegyezve, kik Beniczky sorsára fognak jutni, ha maguktartás­át meg nem változtat­ják. „Mert a mi társaságunk hatalmas, s tagjai közül többen a képviselőház padj­ain foglalnak helyet.“ Üres ijesztgető szavak ezek. * „IV. Henriket“, s ebben Szigeti jeles Fal­­stafját, hétfőn fogjuk látni a nemzeti színpadon, ha csak valami közbe nem jő. Az előkészületre kitűzött darabok közt van „A társaságból“, „Alsó emberek.“ Tóth József egésségi állapotáról ugyan semmi újabb híreket nem hallottunk, s ő maga sem érkezett még meg, de a műsorozat darabjai közt ott olvassuk „XI. Lajost“, „VIII. Henriket“ és a „Fösvényt“, melyek­ben e jeles művészünknek kiváló szerepe van. Vajha mielőbb játszhatná is. * Az á 1-EsZterházyró­l, ki gyanú alatt van a Beniczky-ügyben, érdekes adatokat közlenek velünk. Ez ipar­lovagnak ismert jó madár igen finom modorú, elegáns ember s mindenkivel szem­közt gavallérosan viseli magát. Midőn tavaly a csá­­szárfürdőben volt, igen sokat költött. Adósságait ugyan ki nem fizette, többeket pedig megcsalt, de az tény, hogy pénze mindig volt. Midőn kire jutott, hogy ez ember nem Eszterházy gróf, hanem bitorolja e nevet, és közönséges iparlovag, sokan nem akarták elhinni, mert az ál-Eszterházy többeknek adott köl­csönöket, s gavallér hitelezőnek mutatta magát. E kölcsönöket gyakran maga ajánlotta, hihetőleg lekö­telezetteket akarván magának szerezni. Nagyon ügyesen vitte szerepét, mi onnan kitűnik, hogy az igazolt honvédek közé is befúrta magát. Később,midőn megszökött, az a hír maradt utána, hogy kém volt, s minthogy akkor orosz kémeket láttak majd minden idegenben, rá­fogták, hogy ő is orosz kém. Határo­zott tényként állítják, hogy ez ember meglátogatta Beniczkyt, s bemutatta­ magát, mint volt honvédszáza­dos. Beniczky azonban röviden megmondta neki, hogy tudtával csak egy Eszterházy nevű honvéd­­százados volt, s épen az ő ezredében szolgált, tehát ő nem lehet más, mint ámító. — Hogy minő a körül­mény, mely az ál Eszterházyt a Beniczky-ügygyel hozza összeköttetésbe, nem tudjuk. * A színházaknak most nincs nagy közön­ségük, s Renz cirkusza is kezdi már veszteni vonz­erejét. Színházi előadásokral pedig alig jelen meg csak középszámú közönség is. A nemzeti színház­ csak a megnyitás estéjén telt meg, másnap s tegnapelőtt már kevesen nézték az előadást. Tegnapelőtt a „Se­villai borbély“ helyett a „Bűvös vadászt“ adták, s Neszveda Anna és Kendelényi Fanni kisasszonyok, Kőszeghi és Pauli énekét elismeréssel említhetjük meg; a játékban s előadásban azonban csak Kőszeghi otthonos. A harmadik felvonás farkasbarlangjában sok baj volt a díszletekkel, s a földingás, sziklaomlás sehogy sem akartak sikerülni. Megemlítjük, hogy a földszinti állóhelyet már megnagyobbították, hanem a zártszéki közönség hátrányára. Most egész az utolsó zártszékig előre hozták, s igy a zártszékek oldal bejá­rataihoz nem lehet jutni, s a kinek a szélső oldalakon van helye, ha későn jő, ismét egy egész soron kell magát áttörni, így most csak a középen levő zárt­székekhez lehet kényelmesen jutni. *A császárfürdüibart ma fogják megtar­tani. Figyelmeztetjük rá e kellemes és vidor tánces­télyek látogatóit. * A történelmi társulat kolozsvári ván­dorgyűlésére a Magyarország területén levő vasutak s gőzhajók — az igazolási jegy előmutatása mellett — fele áron fogják szállítani a lerándulókat szept. 10-től okt. 10-kéig. A társulati jegyző, Pauler Gyula, fölkéri tehát mindazokat, kik e tudományos célú ki­­rándulásban részt venni akarnak, hogy az igazolási jegyért augusztus 31-ig hozzá, (Pest, papnövelde utca 1. sz.) forduljanak. E jegyek előmutatása mellett Kolozsvárit a tagok, a város szives vendégszereteté­ből, szállásban is fognak részesülni. *Vukovics Sebő 1849-diki igazságügyért, a Bácskában másodszor is megválasztották képvise­lőnek. Hir szerint Vukovics most már enged a biza­lomnak és haza fog jöni. * Nyár folytán augusztus és szeptember az az idő, mikor a legtöbb idegen látogatja meg Budapestet. Magyar embernek mindig nagy rubrika az „aratás után“, s ekkor jönek föl; a tanárok és ta­nulók pedig a szünidőt használják. Jönek azonban külföldiek is, kik a fürdői saisont egy kis utazással fejezik be. Mostanság szokatlan nagy az idegenek száma, s a szállodák mind telve vannak. Csütörtökön * = 703 =

Next