Fővárosi Lapok 1868. augusztus (176-199. szám)
1868-08-01 / 176. szám
A forradalom viharai elől Gothába vonult vissza. — 1795. az orosz cárnő meghatalmazott miniszterévé nevezte az alsó szász kormányhoz. A cárnővel haláláig szakadatlan levelezésben állott. Az akkori művészet. Hogy a francia szellemnek ekkori iránya mellett a művészet nagyobbszerű virágzásra nem juthatott, természetes. Honnan is meríthetett volna a lelkesedés anyagot e hitszegény, foszladozott, s egy újabb világért bizonytalanul küzdő időben ? A költészetnek, hogy egészen árvának ne látszassák, meg kell elégednie Voltaire drámaival, s annak „Herriade“-ját epos gyanánt fogadnia, az meg épen leverő jele a hanyatlásnak, hogy Baculard d’Arnaud a maga siralmas, komor életképeivel képes volt a francia színpadokon uralkodni. Semmivel sem nyújt ezeknél örvendetesebb képet a festészet. Az olyan idő, melyben egy oly modoros festő is, mint Roucher, a „gráciák festésze“ melléknevet nyerheté — maga magát ítélte el. Vanloo Károly és Vanloo Mihály, egy terjedelmes német művészcsalád tagjai, s a németalföldi műiskola növendékei, — ámbár életök legnagyobb részét Páriában tölték, és — név szerint az első — mint „királyi“ festész, s a birodalom összes festésziskoláinak igazgatója, az udvar különös pártfogásában állottak, — nem sorozhatók a honi francia festészek közé. A szellemdús Greuze szerencsésen képviseli a genre- festészetet, és a természet, az örökké nagy és örökké igaz, még ilyen korban is képes volt lelkesíteni oly festészt, mint Verret, kinek tengeri képei Franciaországban, valamint ezentúl is, maradandó hírt szereztek számára. Valamivel magasabb fokon állott a szobrászat, melynek terén Puget és Bouchardon nevei ragyognak. Az első, kinek balsorsa oly szomorú fényt vet az akkori művészeti viszonyokra, s már maga is elég volna azok elsatnyalásának bebizonyítására, egy Milót készített Versailles számára, mely egykorú szakértők véleménye szerint, méltó helyet foglal el a régi kor mesterművei mellett. Fölháborodva azon nyomorú összeg miatt, melyet művéért fizetni akartak, már fölemelé a kalapácsot, műve összezúzására, s csak idegen közbejövetel mentette meg azt. Midőn a király ezt meghallotta, azt mondá: „Ki kell neki fizetni, amit kíván, de nem kell nála több megrendelést tenni, igen drágás.“ Ily nyilatkozat után senki sem merte többé Puget művészetét igénybe venni, és így Franciaország első szobrásza éhhalálra lett kárhoztatva. Szerencsésebb volt Bouchardon, ő tíz évet töltött mint francia évdíjas Rómában, és e féltékeny nemzettől oly kitüntetésben részesült, hogy az igen nagy számú külföldi pályázók között őrá bízták IX. Clemens pápa síremlékének elkészítését. Párisba visszatérve, elhalmoztatott munkával, s a Grenelleutcai szép fontaine bevégzése után tekintélyes évi járulékot kapott holtáig. 1762 július 27. halt meg, dicsőséggel halmozva, de bánattal a miatt, hogy nem végezhető be megkezdett szobrát a XI. Lajos téren. E térnek a békeünnepen történt fölavatása adta a párisiaknak az eszmét e szoborhoz, mely a király lovagszobrát ábrázolta, s e nemben a legtöbb szobornak ismertetett el Franciaországban. Bouchardon a ló mintájául egy spanyol lovat használt, mely Thiers báró tulajdona s igen tanulékony állat volt, s a művészhez különös hajlammal viseltetett. Bouchardon sokszor órákig feküdt alatta, s az okos állat mindaddig mozdulatlanul állt a neki adott helyzetben. E szobor sok másokkal együtt a forradalom alatt szétromboltatok. A francia zene is hanyatlóban volt, s az a boszszú, melylyel a büszke, féltékeny párisi nép a hires genfi bölcsészt annak a francia zenéről irt levelei miatt üldözte, csattanós bizonysága a megromlott ízlésnek, mely saját erejéből nem volt képes az elsatnyulásból fölemelkedni. Két külföldi: az olasz P iccini (s vele Sachini) és a német Gluck voltak azok, kik — az első az olasz dallam édes babája, az utóbbi a kifejezés ereje s valódisága által — egy kis lendületet adtak a zenei drámának, s az a szenvedélyes pártharc, mely a párisi zenekedvelő körökben az olasz és a német zene párthívei közt folyt, — föltárá a zeneművészet hiányait és gyöngeségeit. Csak egy született francia zeneszerzőnek, az 1741-ben Lüttichben született Grétry Andrénak sikerült 1769 ben, öt évvel Gluck Páriába jövetele előtt „Huron“ (szövege Marmonteltel) és „Lucile“ operáival határozott sikert vívni ki. A visszaadó művészet mezején csak egy név tűnik ki annyira, hogy a művészet történetében helyet foglalhat, és ez Vestris. Apa és fiú a táncművészet legmagasb példányképeiül tekintettek és csodáltattak. Az idősbik „a tánc istenének“ nevezte magát. Egy régi magyar krónikairó. (E.) Illik, hogy az u unokák visszatekintsenek néha azon ősökre, kik a magyar irodalmat kezdték. A mi tudományosságunk és költészetünk századok előtt nem volt a miénk, mert latinul írták a történelmet is és a verseket is. A történet többnyire a kolostorok falai közt műveltetett, s Kézay, Thuróczy, Rogerius, stb. mind ott írtak. Három század előtt zendült meg a magyar nyelv az énekesek ajkán, s e nyelv habár pallérozatlan volt, de nekünk kedves és drága. Tinódy Sebestyén krónikás versei akkoron sokat tettek a magyar lelkesülés és vitézség fokozására. De mi most nem költőkrül, hanem egy régi jó krónikaíróról akarunk emlékezni a XVI-dik századból. Ez Székely István, ki egy magyar történeti munkát irt e címmel: „Krónika a világ jeles dolgairól.“ Életének adatait a gondos Bod Péter őrzi meg számunkra. Benczédi Székely István Erdélyben, Udvarhelyszéken született, s hittani pályára készült. Bevégezve tanulmányait Kolozsvárott, Grátzba ment, s a „magyar ifjak társulata“ könyvébe jegyeztető nevét. Elvégezve az egyetemi tanfolyamot, protestáns lett, s visszatért hazájába, hol elébb Liszkán találjuk, mint tanulót, majd Göncön, mint prédikátort. Magyarország bércei, sziklái, s mély völgyei, melyekben annyi a titokszerű, az ő szellemét az ősök múltjába vezeték. Elhatárza, hogy magyar krónikát ir. De idegen népek közt sok ferde véleményt hallván hazájáról, jobbnak találta hazánk történetét a más népekéivel állitni párhuzamba, hogy így a magyar hibái mellett a másokéit is feltüntethesse. Krónikája, melyben túlnyomó a hazai események leírása, a XVI-dik század egyik legfigyelemreméltóbb magyar irodalmi terméke. Az ősök eredetétől az osztrák ház uralmának kezdetéig tart. Nem elfogult író. Nála szent István jelleme nem homályosítja el a pogány kupáét, a pápa által kegyelt Róbert Károly nem a féktelen, kincsvágyó, de azért az utósó Árpád mellett harcolt Csák Mátéét. Sokkal önállóbb vizsgáló ő, mint Heltai Gáspár, ki előtt a szent hit tagjai elleni minden fölkelés szörnyű vétek. Zápolyán túl, ki a trónra lépve, elasszonyosult, Székely krónikája nem terjed. Nem szerettem azt a kort, melyben nem magyar főn ragyogott a korona. Ez egyrészt erős magyarságát mutatja, de másrészt sajnálatos, mert ha korának eseményeit is gondosan följegyezgeti, ebben oly kincset hagy ránk, melynek a történelem igen sok hasznát vehette volna. De ő elborult a változáson, s így végzi krónikáját: „egy üstökös csillag esett le az égről.“ Krónikájának nyelve elég erőteljes, előadása tiszta, s az egész munkában összefüggés van. A kútfőket is gondosan használta. Munkájának fő érdekét előttünk a valódi krónikaszerű előadás képezi. A mondákra többet adott, mint a papok legendáira, s ahol nem volt történeti adata, ott e mondákra alapitá nézetét. Hogy művét élénkítse, számos ékes közmondást vegyített szövegébe, s azért sok akkor élő közmondásunk fennmaradása neki köszönhető. Derék jellem és egy érdekes régi munka szerzője volt ő, akkor, midőn a magyar irodalom kezdődött. S ezért érdemli a megemlékezést! Fővárosi hírek. * Képviselőház. A védelmi törvények átalános vitája volt napirenden. A képviselők Pesten levő része mind jelen volt, s a karzatok tömve. Mielőtt a ház napirendre tért volna, Miletics interpellálta az igazságügyért, hogy a Péterváradon fogva tartott Jovanovits Vladimir, a „Zastava“ munkatársa, oly szigor alatt van, hogy sem a szabad légre nem bocsátják ki, sem rokonaival nem beszélhet. Kérdi tehát, tudja-e ezt a miniszter, s ha igen, fog-e intézkedni? A választ közelebb kapja meg.• A vitákat Tisza Kálmán kezdte meg hosszas és érdekes beszéddel, melyet figyelemmel hallgattak. Két dolgot lát a fennforgó törvényjavaslatokban , melyeket maga is helyesel s ez: az átalános honvédkötelezettség és honvédség. De az egészet, az 1867-diki törvények szempontjából indulva is, hátralépésnek és nem haladásnak tartja. Mégis, a kiemelt két fő lényeget tekintve, nem ellenzi, hogy e javaslatokat a ház részletes vita alapjául elfogadja. Utána Tóth Vilmos szólt, pártolón, aztán Ivánka Imre, b. Eötvös József, Patay, (aki azt mondta: az isten nem azért teremtette a magyar embert, hogy osztrák katona legyen.) Bánó Miklós pártolta. Tóth Kálmán ellenben a javaslat ellen szólt. Klapka is beszélt és pártolta. * A Beniczky-féle rejtélyes ügy kiderítésének a pesti honvédegylet 1000 frtnyi jutalmat szándékozik kitűzni. Ez összeget adakozás útján óhajtják összegyűjteni, s Horváth János ezredes és alelnöki fölhívást is intézett már a volt honvédekhez. A külldemények Dulovits Ernő központi választmányi jegyzőhöz (Kerepesi út 69. sz.) küldendők. — Az egész megmagyarázhatlan esetet még mindig rejtély fedi. Tegnapelőtt — a szárnyaló hírek folytán — Beniczky Ödön hosszasabban tanácskozott Polgár főkapitányi helyettessel; később ifj. Rádai Gedeon rendőrfőnök s Patay István is részt vettek a tanácskozásban. A kutatások szakadatlanul folynak. A Csernátonynak irt névtelen fenyegető levél is a rendőrségnél van, hogy a többi névtelen levelekkel összehasonlítsák. Ebben többi közt az áll, hogy Csernátony neve is azok közé van följegyezve, kik Beniczky sorsára fognak jutni, ha maguktartását meg nem változtatják. „Mert a mi társaságunk hatalmas, s tagjai közül többen a képviselőház padjain foglalnak helyet.“ Üres ijesztgető szavak ezek. * „IV. Henriket“, s ebben Szigeti jeles Falstafját, hétfőn fogjuk látni a nemzeti színpadon, ha csak valami közbe nem jő. Az előkészületre kitűzött darabok közt van „A társaságból“, „Alsó emberek.“ Tóth József egésségi állapotáról ugyan semmi újabb híreket nem hallottunk, s ő maga sem érkezett még meg, de a műsorozat darabjai közt ott olvassuk „XI. Lajost“, „VIII. Henriket“ és a „Fösvényt“, melyekben e jeles művészünknek kiváló szerepe van. Vajha mielőbb játszhatná is. * Az á 1-EsZterházyról, ki gyanú alatt van a Beniczky-ügyben, érdekes adatokat közlenek velünk. Ez iparlovagnak ismert jó madár igen finom modorú, elegáns ember s mindenkivel szemközt gavallérosan viseli magát. Midőn tavaly a császárfürdőben volt, igen sokat költött. Adósságait ugyan ki nem fizette, többeket pedig megcsalt, de az tény, hogy pénze mindig volt. Midőn kire jutott, hogy ez ember nem Eszterházy gróf, hanem bitorolja e nevet, és közönséges iparlovag, sokan nem akarták elhinni, mert az ál-Eszterházy többeknek adott kölcsönöket, s gavallér hitelezőnek mutatta magát. E kölcsönöket gyakran maga ajánlotta, hihetőleg lekötelezetteket akarván magának szerezni. Nagyon ügyesen vitte szerepét, mi onnan kitűnik, hogy az igazolt honvédek közé is befúrta magát. Később,midőn megszökött, az a hír maradt utána, hogy kém volt, s minthogy akkor orosz kémeket láttak majd minden idegenben, ráfogták, hogy ő is orosz kém. Határozott tényként állítják, hogy ez ember meglátogatta Beniczkyt, s bemutatta magát, mint volt honvédszázados. Beniczky azonban röviden megmondta neki, hogy tudtával csak egy Eszterházy nevű honvédszázados volt, s épen az ő ezredében szolgált, tehát ő nem lehet más, mint ámító. — Hogy minő a körülmény, mely az ál Eszterházyt a Beniczky-ügygyel hozza összeköttetésbe, nem tudjuk. * A színházaknak most nincs nagy közönségük, s Renz cirkusza is kezdi már veszteni vonzerejét. Színházi előadásokral pedig alig jelen meg csak középszámú közönség is. A nemzeti színház csak a megnyitás estéjén telt meg, másnap s tegnapelőtt már kevesen nézték az előadást. Tegnapelőtt a „Sevillai borbély“ helyett a „Bűvös vadászt“ adták, s Neszveda Anna és Kendelényi Fanni kisasszonyok, Kőszeghi és Pauli énekét elismeréssel említhetjük meg; a játékban s előadásban azonban csak Kőszeghi otthonos. A harmadik felvonás farkasbarlangjában sok baj volt a díszletekkel, s a földingás, sziklaomlás sehogy sem akartak sikerülni. Megemlítjük, hogy a földszinti állóhelyet már megnagyobbították, hanem a zártszéki közönség hátrányára. Most egész az utolsó zártszékig előre hozták, s igy a zártszékek oldal bejárataihoz nem lehet jutni, s a kinek a szélső oldalakon van helye, ha későn jő, ismét egy egész soron kell magát áttörni, így most csak a középen levő zártszékekhez lehet kényelmesen jutni. *A császárfürdüibart ma fogják megtartani. Figyelmeztetjük rá e kellemes és vidor táncestélyek látogatóit. * A történelmi társulat kolozsvári vándorgyűlésére a Magyarország területén levő vasutak s gőzhajók — az igazolási jegy előmutatása mellett — fele áron fogják szállítani a lerándulókat szept. 10-től okt. 10-kéig. A társulati jegyző, Pauler Gyula, fölkéri tehát mindazokat, kik e tudományos célú kirándulásban részt venni akarnak, hogy az igazolási jegyért augusztus 31-ig hozzá, (Pest, papnövelde utca 1. sz.) forduljanak. E jegyek előmutatása mellett Kolozsvárit a tagok, a város szives vendégszeretetéből, szállásban is fognak részesülni. *Vukovics Sebő 1849-diki igazságügyért, a Bácskában másodszor is megválasztották képviselőnek. Hir szerint Vukovics most már enged a bizalomnak és haza fog jöni. * Nyár folytán augusztus és szeptember az az idő, mikor a legtöbb idegen látogatja meg Budapestet. Magyar embernek mindig nagy rubrika az „aratás után“, s ekkor jönek föl; a tanárok és tanulók pedig a szünidőt használják. Jönek azonban külföldiek is, kik a fürdői saisont egy kis utazással fejezik be. Mostanság szokatlan nagy az idegenek száma, s a szállodák mind telve vannak. Csütörtökön * = 703 =