Fővárosi Lapok 1869. március (49-72. szám)

1869-03-02 / 49. szám

de Gabrielle arra is gondolt, hogy hát­ha a viszont­látás újra visszaadja őket egymásnak. A legnagyobb gonddal igyekezett Tourniérest biztosítani, míg más­részt magának gondoskodott menedékről. Leginkább attól félt, hogy Lucienne valahogy nyomára talál jönni cselszövényeinek. Ez kétségkívül újra Gaston felé hajtotta volna a büszke hölgyet. Azonban a­mint a napok múltak,abban a mértékben látszott mind bizonyosabbnak, hogy Daily megérkezte előtt semmi hivatalos eljárás sem megy végbe Lucienne s Tour­­nières közt. Priston asszony mindenre készen volt, mégis a legnagyobb lélekjelenléttel kellett magán uralkodnia, hogy félelmes nyugtalanságát, mely nap­ról napra jobban kínozta, észre ne vegyék. Ha ily különböző érzelmek ostromolták Tour­­nières urat, Luciennet és Priston asszonyt, gondol­hatjuk, mily napokat élt Gaston. Kétségbe volt esve. Még a vita benyomása alatt mindig, alig tudott ma­gának számot adni a történtekről; egy este azonban, midőn a tenger lassú suttogással hullámzott hajója körül s a tiszta égbolton a csillagok miliárdjai ra­gyogtak,oly mélán, oly elandalitón,­ a fedélzeten jár­kálva, nyugodtabb kedélylyel elgondolkozott, tisz­tán átlátta helyzetét s elrémült. Mit tett ? Hallgatott a világ rágalmaira s szánalom nélkül, keserűségé­ben vagy haragjában, méltatlan gyanú alapján bol­dogtalanná tett egy nőt, ki neki kezét ajánlotta. Most érezte, mily őrülten szereti. Úgy vélekedett, hogy oly nő, mint Lucienne, ki­csodás szépséggel, eleven képzelődéssel és ritka észszel van megáldva, nem is kényszeríthető, hogy előírt társadalmi szabá­lyok szerint és a többi emberek szabta korlátok közt éljen. Az ilyenek fölött sajnálkozhatik az em­ber, ha olykor tévútra lépnek, éppen úgy, mint ha valamely remekműben fedez föl árnyoldalakat, hanem szemtelenség és őrültség bűnül betudni égő szenvedélyeiket s lángoló lelküket. Elnézőknek kell lennünk irántuk, figyelmeztetnünk őket, s azon az úton vezetnünk, melyen a becsületet és boldogságot leghamarább elérik, nem pedig kétségbe ejtenünk s visszariasztanunk. Gaston egész nagyságában belátta téves lépését. Visszaemlékezett Lucienne utósó sza­vaira. Az a keserű fenyegetés folyvást eszében volt. Mit tehetne Lucienne ? Itt nem gondolt Tourniéresre, kiről nem tudta, hogy Pornicba érkezett, de félt, hogy d’Arremont kisasszony végletekig fog menni. Nem áltatta magát. Ha Lucienne boszút állna, ő maga fogna leginkább szenvedni. Arra gondolt, hogy írni fog neki. Ez legegyszerűbb volna : bocsá­natot kérni tőle s tudatni vele, hogy szereti. Nem volt bátorsága. Avagy nem sértette-e meg sokkal in­kább, semmint az megbocsáthatna neki ? Keserű szemrehányásokkal illeté önmagát, hogy a boldog­ság küszöbére lépett, s ő kibocsátotta azt kezei kö­zül. Ezek a gondolatok elvették éjjelét nappal át Lucienne alakja folyvást előtte lebegett. Ott kép­zelte magát azon a kies gyalog ösvényen, melyen meg szokta volt látogatni, a földszinti teremben, hol rá várt, hová annyiszor égi fénytől sugározva belé­pett ; hallotta édes hangját, s egyes szavak folyvást fülében csöngettek. Úgy tetszett neki, mintha most beszélne hozzá, bezárta szemeit s képzelődött hosz­­szan, betegen. Boldog és szomorú perceink gyakran visszatérnek emlékünkbe. Gyakran biztatjuk és kecsegtetjük magunkat, így Gaston is. Újra lát­ni fogja Pornicot, s tán még nincs is minden veszve. Nem szerette-e Lucienne, s lehető volna-e, hogy ne szeresse többé ? Hasonló gondolatok közt kezdett újra reménykedni, s alig várta, hogy vissza­térhessen. Szive csordultig tele volt érzéssel. Képes leendett Lucienne lábaihoz borulni s úgy esdeni bo­csánatért. Hátha megengesztelődik s még magáé­nak fogja mondhatni őt! VI. Húsz nap elteltével Daily visszajött útjából. Ez volt a legrövidebb idő, mialatt hivatalos teendőit vé­gezhette. A Sylphe egy szép derült napon vitorlázott be a bourgneufi öbölbe, s ott horgonyt vetett. Gaston kiváncsi vagy jól tekintett szót. Változást sehol sem vett észre, mit jó jelnek vett. Szeretjük elhitetni magunkkal, hogy érzelmeink s a körültünk fekvő tárgyak közt valami titkos rokonszenv létezik. A Petit-Chateau kellemesen rajzolta magát a néző sze­mei elé, a tenger habjai halkan verődtek mélyen le­nyúló lépcsőihez. Gaston csakhamar kiszállt a szá­razra. Valami titkos örömet érzett, a­mint lábát a partra téve. Mi sem akadályozta volna Luciennehez rohanni, hogy mindent úgy találjon nála, de alig tett néhány lépést, ismerősökkel találkozott, kik akár szándékosan, akár csupán újsághordási viszketegből, azonnal elmondták neki, hogy d'Arremont kisasz­szony nemsokára össze fog kelni Tournières úrral. Gaston, noha szíve majd szétszakadt, nyugodtnak mutatta magát. Többé nem volt kérdés, ne menjen-e Luciennehez. Mit keresne ott ? E hirtelen csapástól széttört reményei ott hagyták a parton habozva, két­ségbeesve ; nem tudta, hol van, s csodálkozott, a kis tengerparti város fehérre meszelt épületeit látva maga előtt, melyekből békés tekintetű polgárok jöt­tek ki a mezőre, munkájokat végzendők. Csakhamar Durand asszonyra gondolt. Mindjárt, bánatának első perceiben, midőn Luciennenel összezörrent volt, oly szeretetteljesen, oly résztvevőleg kérdezősködött tőle e nemeskeblű hölgy, hogy majdnem mindent kival­lott neki. Mindig barátsággal viseltetett iránta; tőle, úgy gondolá, mindent meg fog tudni. Hozzá sietett. Durand asszony éppen a sétányra tá­vozott gyermekeivel. Gaston nem merte ott föl­keresni. A sétány tele van vidám, zajos fürdővendé­gekkel, aztán Lucienne is kétségkívül ott lesz, és még nem érezte elég erősnek magát­ vele találkozhatni. Szomorún ment vissza a hajóra, s minden bátorságot vesztve járt föl s alá a fedélze­ten, miközben Juliet még egyszer fölkereshette volna. Többé nem kiváncsi, így hitte legalább, valamit megtudni. Mégis az éj beálltával, midőn a kaszinó ablakai messziről világítani kezdtek, újra elhagyta a fedélzetet, s a szárazra ment. Hánykódó érzelmei közepette sajátságos vágy lepte meg, Lucienne-nel találkozhatni s látni, mikép fogná magát irányában viselni. Többé nem volt szomorú, inkább haragtól égett, s minden csöpp vére fölzúdult. Abban a pilla­natban lépett a kaszinó­ kapuja­ alá, midőn az estélyre tett előkészületek javában folytak. Pornicban az­nap táncestély volt. A szolgák asztalokat rendeztek egy földszinti helyiségben, mely a kertre nyílt, vagy a fák lombos ágai közt függő velencei lámpákat gyújtogattak. Ez a közönséges pompa, a szolgák futkosása, lármára ingerelték Dal­­lyt. Mégis úgy emlékezett, mintha azok a színes lámpák, a­mint a víz színén visszatükrözték magu­kat, valaha kedvesek lettek volna neki. Felsóhaj­tott, s indulatoktól "korbácsolt keblében ónott em­lékek foglalták el az ingerültség és harag helyét. (Folyt köv.) Egy munkácsi rab története. (Regényes korrajz. Irta Karlovszky M. Ida. 2 kötet, Pest, Pfeiffer Ferdinand bizománya.) A szerző regényes korrajznak nevezi könyvét. Talán nem lesz egészen fölösleges és helyén kívüli néhány vonással föltünteti a válaszfalat, mely a kor­­rajz és faj rokonai között emelkedik. Teszszük ezt annyival is inkább, mivel irodalmunkban az efféle kérdések ugyancsak ritkán taglaltatnak, s a­mint látszik, még e munka egyik ismertetőjének sincse­nek a dolog felől tiszta fogalmai. A korrajz célja előkelőleg egy kor föltüntetése, nem­ annyira a köz­történet köréhez tartozó külső eseményeiben, mint inkább belső életében; rajza a kor eszméinek, néze­teinek, erkölcseinek, szokásainak, életmódjának, po­litikai és társadalmi divatainak. Nincsenek köréből kizárva a história eseményei és ezek közvetlen elő­idézői s szereplői, az úgy­nevezett történeti szemé­lyek sem ; de hogy ezekkel foglalkozzék, éppen nem szükséges múlhatlanul. Ezeken kívül itt a regé­nyes elem a mellékes, olyan, mint a tájképeken az egy-két alak, mely csak arra való, hogy élénkítse a képet. Nem így a történeti regénynél. Itt a széptan határozottabb formával és több követeléssel lép elő. A történeti regényben már a regény, a mese, a cse­lekmény a fő, melynek a történet csak nagyobb ér­deket kölcsönöz. A kor belső életének festése, me­lyet a korrajztól első­sorban kívánunk, itt Staffage - zsá hátrál; ellenben a­mit ott nem tartunk el­­kerülhetlenül szükségeseknek: a történeti személye­ket, itt megkívánjuk. De az igaznak itt semmit sem enged a szép, mert ő az uralkodó elem. Ha könyvet írunk a történet eseményeiről és személyeiről, regé­­nyesítve azokat és ezeket a nélkül, hogy az egységes mese, belső indokolás, bonyolítás, kifejtés szabályaira ügyelnénk, mint a­hogy Mühlbach Lujza ir: nem történeti regényt, hanem egy darab regényes törté­netet készítettünk. Ilyen versben a Garay „Szent László“-ja. Ellenben írhatunk valóságos regényt, mely a múlt vagy régmúlt időkben játszik ; de ezek történeti alakjait, sőt bizonyos tekintetben esemé­nyeit is mellőzi, és a történetet, úgy­szólván, csak hátterül használja: ezt nem hívhatjuk történeti re­génynek, a­mint szokás, a­nélkül hogy fogalomza­vart ne idézzünk elő. Külön neve pedig tudtunkra eddig nálunk nincs. Ilyen a Jósika „Végváriak“-ja. Körülbelül ehhez az utóbbi fajhoz tartozik ez a „Munkácsi rab története“ is. Regény akar lenni, va­lóságos regény, de érzi hibáit, és hogy eltakarja, ma­gára ölti a „regényes korrajz“ bő köpenyét. Átalá­­ban úgy látszik, kezd divatba jönni nálunk ez a név­játék. Egy különben jeles író éppen „falusi rajzok­nak“ nevezi egy regényét, hogy laza kompozíciójá­nak hiányait feledtesse. Minden lépten-nyomon aka­dunk egy-egy „kép“-re, „rajz“-ra, sőt újabban még „pörkivonat“-ra is, a­mivel az írók csak a menteni valókat akarják kimenteni. De akármilyen ruhát ölt­­sünk magunkra, nem takarja ez el, ha férkezünk vagy lábunk hiányzik. Karlovszky M. Ida munkáját éppen nem abból az okból nem tartjuk korrajznak, mert nincsenek benne történeti személyek, hanem egyszerűen azért, mert nem rajzol kort. Egy hangját nem halljuk, egy vonását nem látjuk, egy óhajtását nem ismerjük, szenvedéseit alig fogjuk föl, reményeit nem értjük meg belőle annak a kornak, melyet festeni akar: az utósó forradalom utáni szomorú napoknak. Az egész éppen úgy történhetett most, mint a múlt szá­zad végén, mikor a munkácsi várnak szintén voltak politikai foglyai. Ha a szerzőnek kedve jönne egy nem remélt második kiadásban ezek közé sorozni hőseit, a két kötetben alig kellene hat-hét lapot újra írnia. Különben, hogy mit akar, azt előszavában vi­lágosan elmondja: „íróink nem használtak föl sem­mit azon szomorú, de költői mozzanatokból, melye­ket a munkácsi és aradi várak 1848-tól kezdve hat éven át nyújtottak; azért kötelességemnek ismertem a nemzet e szent emlékeit részben a feledéstől meg­óvni.“ Ezt tűzte ki célul maga elé a szerző, de még ezt sem érte el. Alig tudunk egyebet meg munkájá­ból a munkácsi foglyokról, mint hogy mettől med­dig voltak ott elzárva. Egy vonás, mely őket és ép­pen csak őket jellemezné, egy kép, melyet ott és csak ott láthatunk, sehol sincs a két kötetben. Alig hiszszük, hogy ez áldozatai az óriás csapásnak csupa szerelmeskedésen törték fejüket, hogy elcsépelt re­flexiókon vigasztalódtak, és csak alig jutott eszükbe a közös balsors, a nagy gyász. — Egyszer már azt hiszszük, csakugyan fogunk valami jellemzetes epi­zódot kapni legalább: a foglyok egy ünnepélyének rajzát, de ez is ugyancsak sovány és élettelen feje­zet. A könyv végén lehetetlen, hogy eszünkbe ne jusson, miszerint ennyit mi is fel tudtunk volna mu­tatni ama „szomorú, de költői mozzanatokból,a­kik pedig nem tettünk tanulmányokat, hogy „a nemzet e szent emlékeit megóvjuk a feledéstől.“ De hogyha csakugyan erőteljes és jellemzetes képeket adott volna a munkácsi vár forradalom utáni napjaiból, a mun­ka akkor se lett volna korrajz. Csak úgy nem, mint például Mátyás király egy táborának leírása — élén­kítve valami harcias novellával, — nem rajza Má­tyás korának. Kompozíciója — bár elég hibás, — regénynyé avatja e munkát, melynek meséjét röviden elmond­juk. Kenessey grófné egyetlen fia, Rudolf, egyike a munkácsi vár politikai foglyainak. Anyja a szomorú lakás alá költözik, Olaszországból hozott fogadott leányával, Florenc -szal, ki „világot gyűlölő, sarcas­­ticus hölgy.“ Ez szerencsétlenségére beleszeret a fia­tal grófba, ki azonban határozottan ideálképek után sóvárog. De midőn Florence , hogy neki egy vágyát betöltse, életét kockáztatva száll le a mun­kácsi vár mély kútjába, a gróf meghatottan kezét ígéri neki. Anyja azonban ellenzi e házasságot, és ezt meghallja Florence. Kapja magát, feleségül megy egy embertelen, durva, öreg ezredeshez, és a főváros minden körében ünnepeltetik. Rudolf kiszabadul fogságából, és lángra lobbantja a szép ezredesné, kit férje elhagyott. Florence ereiben olasz vér pezseg: egy fiút szül Rudolfnak. A gróf el akarja venni gyer­meke anyját, de ez vonakodik elhagyni vallását, hogy szeretőjének feleségévé lehessen. Hanem kény­szeríti Rudolfot, hogy keressen egy beteg menyasz­­szonyt magának, kivel esküvője után utazzék el, és ha meghal, fiukat törvényesnek, nejétől születettnek állítsa a világ előtt. Rudolf elfogadja a tervet, és a házi­orvos kiküldetik menyasszonyt keresni. A vé­letlen egy elszegényedett grófi család mellbeteg gyermekéhez vezeti, kit a gróf már munkácsi fogsá­ga alatt ismert. A természetellenes alku megköttetik, és Rudolf nőül veszi Gabriellát. Azután elmennek

Next