Fővárosi Lapok 1869. április (73-98. szám)
1869-04-01 / 73. szám
volt, milyen nehezen fojtja el benső nyugtalanságát. Inkább egy „Üdvözlégyet“ mondok el, s lehűtöm véremet. Ekkér szólva, fölkelt, s mennyire falába engedé, élénken járt föl s alá a teremben. Verner, távolabb állva, hallgatagon tekintgetett az öregre, kinek kezei gyorsabban mozogtak lábainál, s nyugodtan látszott várni, mig a förgeteg elvonul. A várparancsnok végre lecsöndesült. — Fiam, vagyis inkább, Werner testvér, — mondá nyájasan fordúlva az ifjúhoz, — végy rólam példát, milyen rész a hevesség, mely az öregeket is ostobaságokra készti. Fiatal korban e bűn nem oly nagy, csak jóra legyen irányozva. — Várnagyom, véve át a szót az ifjú, látván e kezdetből, hogy az hosszú prédikációvá nőhetne, parancsolj, mit cselekedjem. A várnagy egy ideig gondolkozott, s atyai gonddal tekintve szemébe, megfogá kezét: Ülj le, Werner és hallgass meg. Valami másról kell veled beszélnem, mint a miről előbb akartam ; valamiről, a mi már régóta szivemen fekszik. Előbb a várnagy fog szólni, mert a rend kötelességei mindennél előbbvalók; s midőn az elvégzi beszédét, vén barátod atyailag mondja el véleményét; de mindazt saját javadra. Verner hallgatva szorította meg a várnagy kezét, az öreg pedig folytatá: A várnagy haragszik az ifjú testvérre, kinek hogy gondját viseljem, maga a nagymester meghagyta; igenis haragszik, mert úgy látszik, hogy Vindeki Verner nem teljesíti kötelességeit. Szivét nőnek adta át, bűnös nőnek, kiről szent Benedek atya azt mondja, hogy csak szinleg keresztyén, de szive elődeinek bálványai által van elfoglalva. Látogatod atyja házát, ki valóban tisztességes, érdemes ember, s mi több, noha porosz, mégis testestül-lelkestül a keresztesekhez hajol; lányával vadászni jársz, egyszer utána vitted a sólymot, s megölted a medvét, melylyel a bátor lány, mint hallám, küzdött. Szóval, míg azt kellene tenned, ami keresztes vitézhez illik, úgy viseled magad, mintha a renddel nem gondolnál. Készülj, mert Marienburgba idéztettek. — Elvégezte már szavait a várnagy ? Felelhet Werner testvér? kérdé a lovag, midőn az öreg elhallgatott. — Szólj és mentsd magadat, ha lehet! — válaszolt a várnagy. — Mentsem, védjem magam ? szólt az ifjú keiimn ■mm—————— serűen. Mit használna a védelem, ha a törvény elitét ? Jól esik az együttlét Birutával, mellette szoktam lovagolni, vittem egykor sólymot, megmentettem életét, megöltem a medvét, bátran szálltam értte szembe a veszélylyel. Mit használna a mentség ? — Oh szent Sebestyén ! kiálta az öreg türelmetlenül , ha nem tartanálak bátor lovagnak s a rend engedelmes testvérének, e nyilatkozatodért a káptalan előtt bevádolnálak. — Úgy, úgy, a mint tetszik, — felelt Werner, ezúttal minden keserűség nélkül. A várnagy fölkelt, kétszer végig ment a szobán, s aztán ismét a lovag mellé ülve, nyájasan mondá: „A várnagy végzett, most a barát kezd szólni.“ — A barátot benned mindig szívesen és fiúi szeretettel hallgatom. — Emlékezzél meg, Werner, mi voltál, mielőtt a rend társaságába fogadott. Nem lévén atyád, mint árvának nem volt hajlékod, hová a zivatar elöl vonulhatnál; nem tűzhelyed, hol fagy közben megmelegedhetnél; nem öltözeted, hogy meztelenségedet eltakard; nem fegyvered és lovad, hogy harcba menj. Közbenjárásomra könyörült rajtad a nagymester, s megrövidité az újonc éveket s lovagi köpenyt adott rád. Most a rend soraiban ülsz, fejedelmek és grófok közt, velők hatalomban és méltóságban egyenlő, mintha születésre nézve is egyrangú volnál velök. Nem úgy van ? — Igaz, Otto atyám! — szólt Verner, — soha sem felejtem el, mennyivel tartozom neked, valamint kriprodai Winrich nagymesternek. — Ne is felejtsd el soha, Verner, — ismétlé az öreg megindulva, s kezét az ifjú karjára téve. — A háladatosság az ember legszebb erénye, legfőbb kötelesség isten előtt. De térjünk vissza a dologra; féltelek, Verner, hogy szerencsétlenségbe merülsz. Mélység fölött állsz, és nem látod a veszélyt; magadban bízol, és nem ismered szívedet. — Ismerem! — mondá gyorsan az ifjú. — Ismered, és mégsem kerülöd Birutát ? Nem tudod-e, hogy a fekete kereszt alatti szívnek nőért dobognia nem szabad ? — Tudom, hogy minden emberi érzés előtt el kell zárkóznia, — felelé félhangosan Werner, mintha magával beszélne. — Ne zúgolódjál, — mondá a parancsnok; — a nagymester példája és az enyim meggyőzhetnek, hogy a szerzetesi köpeny alatt is emberileg doboghat a szív. Csak lány iránti szerelemnek nincs benne helye; igy kivánja ezt a rend törvénye, igy saját fogadásod, melyet tettél. — Azt szentül megtartom, — felelt Verner; — de a szivnek nem parancsolhatok. — Éppen azért figyelmeztetlek, Verner testvér. Kerüld az öreg Valguna házát, őrizkedjél lányától, Birutától; a testvérek máris megütköznek rajtad; ne hívd ki a kisértőt, hatalma nagy, az emberi szív pedig gyönge! A bölcs kerüli a veszélyt. Fontold meg, hová visz az az út! Mit akarsz azzal a lánynyal, kit a rosz szellem szerencsétlenségedre emberfölötti szépséggel látott el ? Mondd meg, fiam, mit akarsz vele ? Hallgatsz ? Jól van, kötelességed hallgatni. A keresztes vitézre nézve minden szép lány Éva, ki neki a kárhozat almáját nyújtja. Minden nemesszivü lány azt kiáltja feléje: „Távozzál, ha becsületes vagy!“ — Verner, hallgass rám ! Húnyd be szemedet és szivedet az áruló kigyó előtt, kerüld jelenlétét, a kigyó gonoszabb az indulatnál. — Te soha sem szerettél, várnagyom? — kérdé gyorsan az ifjú. — Mentségedre fog az talán szolgálni ? — mondá megütközve a várnagy. — Emlékszem, hogy még mint gyermek, nevelőmmel a Rajna fölötti nonnenwerthi apáca-zárdába mentem, atyáid vára tájékán ; és kérdém : mért áll pusztán e vár ? Ő pedig mondá .. . — Hallgass! — kiálta fölugorva a várnagy, — hallgass! Ne emlegesd atyáim várát. — Egy ízben, — fejezé be Werner, — midőn benső gyönyörrel csókolgatom Mária testvér kezét, nevelem, kinek vele sokszor titkos beszéde volt, előre kiküldött a zárdából, hogy a kapu előtt várjam meg. Ekkor hozzám jött a zárda öreg szolgálója, ki engem kedvelt, s egyről-másról beszélgetett velem. Én folyvást a várról gondolkodva, kérdem tőle, miért áll oly pusztán ? Elbeszélte . . . — Fejezd be kegyetlen ! — kiáltá fájdalmasan a várnagy, tépd föl a behegedt sebeket! Én nem kíméltem szivedet, fejezd be, ne gondolj velem. —Nem, derék férfiú! — mondá Verner, fölkelve székéről. Isten tudja, hogy nem akartam neked fájdalmat okozni. Csupán figyelmeztetni kívántalak, hogy a szívnek is van saját joga, és hogy nem oly könnyű annak fiatal korban parancsolni, mint a várnagy rendje testvérének parancsol. (Folyt. köv.) Emlékezés Hontmegyére. Üdvöz légy te szép Hontmegye, erdőkoszorús hegyeiddel, virányos völgyeiddel és minden lakóiddal ! Üdvöz légy felséges Szitnya! az északnyugoti érces kárpátok fejedelme, mely állsz e megyei paradicsom északnyugati kapuján, kebledben a jónak és gonosznak kincseivel, melyekért azt a bányász évszázadok óta összevissza turkálja, üregezi, magának a szegény munkásnak nyomorúságára, a gazdag urak elfecserlésére, az iparnak buzdítására, a gonosz vágyak felingerlésére. Üdvöz légy te is Magasra! a vidék időjósa, az erdőkoszorús Cserhátnak, a Naszállal, alföldünk ez egyik szegletkövével, társfejedelme, mely lábaidnál népeket láttál születni, egymással viaskodni, s mindegyiket kihalni, és a kihaltak helyén uj nemzedéket támadni. Üdvöz légy te Ipoly, egy beltenger maradványa, egy őskori beltengeré, melyből a Salgó, Karancs, s egyéb hegyek tüzeket hányva kimagasodjanak, most pedig csekély medredből áradozva termékenyíted, a tiédbe nyiladozó száz völgy patakjaival együtt tágabb-szűkebb mellékedet, a völgyeidet lakó embernek és állatnak tápot szolgáltatván. Üdvöz legyetek ti szent berkek és szent források, melyekhez mulatni, melyek vizével szomjukat oltani Árpád királyaink eljöttének, melyeket a nép máig áhítattal és kegyelettel környékez, italra, mosásra üde vizeikben hathatós gyógyerőt sejtvén, úgy hogy nincs az országban megye, hol a népkegyelet miként Hontban, annyi királykútról emlékeznék, és annyi tiszta forrásvíznek hinne csodálandó gyógyerejében. Midőn hüs árnyaitokban jártam, ti madárhangos szent berkek, midőn üdítő vizetekből ittam, ti szent források, akkor értettelek és éreztelek titeket örökifjú hellenek; midőn láttam és éreztem, hogy körülöttem és keblemben, mindenütt az isten háza van, mindenütt a nyájas istenek lakoznak, s felém mosolyognak. Azért, ismételve üdvöz légy a távolból, te szép Hontmegye, hegyeiddel, völgyeiddel, szent berkeidi forrásaiddal, és minden lakóiddal! Bár a hatalom tőled eltávolított, miként az ifjú, kinek kebléről szerelme tárgyát erővel kiszakiták, nálad járnak szüntelen gondolataim; merengek szépségeden és múltadnak dicsőségén. Fiaid, a te szülötteid, naponkint látják hegyeidet, völgyeidet, eszik kenyeredet, de nem látják, nem érzik szépségedet, nem tudják dicsőségedet. — Azért én gondolatimban el-eljárok hozzád, — ezt meg nem tilthatja semmi hatalomszó, — és hirdetem a te fiaidnak, hirdetem mind a világnak a te szépségedet és dicséretedet. Fölemelkednek gondolataim, miként delejes álomban, a messze magas időkbe, mikoron még tenger boritá a völgyeket, és az Úrnak szelleme lebeg vala a vizek fölött. És látom az óriás ősembert, ki teste magasságával a mostani emberét kétszerte, négyszerte, hatszorta, évei számával ötszörte, tizszerte haladó, látom az ősembert ülni Drégely óriási padján, állni Palást sziklatábláján, látom az ősembernek több nyomát a még puha föletti sziklába tapodva, minő nyomok sehol Európában, csak Hontban (de igenis Ázsiában) találtatnak. Látom az őselefántok egész nyáját hűsölni, az óriás erdők rengetegében, inni, fürödni, játszadozni, miként ma Ganges szent vizében, hajdan az Ipoly édesvizű tengerében. Látom a barlang medvéjét előcammogni az ő odújából, s az erdők sűrűjéből, örvendeni a napfénynek, s a vizek éltető italának, hol a százféle csigák a tó fenekén késziték vala házaikat. A nap még akkor nem volt oly mostoha a föld iránt, mint ma, hanem egyenlőn osztá melegét a földön, és az ég és a föld között a vizek által élénk volt a forgalom, és az ég és föld egymás iránti szerelme óriás állatok és növények alakjában nyilatkozik. Ámde milliárd évek után bekövetkezik a földnek tűzben vízben iszonyú forradalma, mely megrendité az Alpokat és Kárpátokat, és a megrepesztett hegyek útat nyitanak úgy a nagy Dunának, mint a kis Ipolynak; de a vízbe s iszapba temettetének az ősvilág minden állatai, növényei, hogy ez ősvilág romjaiból Csak néhány emberi lábnyom, az elefántok, medvék és halak csontjai, a csigák házai, Tarnócán egy már kövült óriás nyírfa, és a Cserhát bőséges kőszene maradtak fel, mint egy rég kihalt életnek tanúi. Az özönvíz után évezredek múlva emberekkel, állatokkal és növényekkel fölélénkül az Ipoly völgye. A Szitnyában s mellékhegyeinek gyomrában ott rejlenek az ércek, de az ember ezt még nem is sejti, fegyverét és szerszámait köbül készíti, halottait megégeti, a szeretett hamvakat urnába rejti. Ezekből és az urna körül talált kis edényekből, és a tor maradványaiból látjuk érzékenyen egy már kihalt népnek elhúnyt kedvesei iránti kegyeletét. Majd eljönnek nyugatról az ércfegyverű kelták, meghódítják a gyönge kőfegyverű népet, és megtanítják azt is az ércek művelésére. Aztán a kelta-gall urak kihalnak, vagy az ős származták közt felolvadnak. Most északról új hódító népek, a kvádok törnek a békés völgy lakóira, egy harcos, prédavágyó nép, mely szükelvén a Kárpátok elég tág tartományát, át meg átcsapkodott a rómaiak dunántúli Pannóniájába. Háromszáz évig tartott a rómaiak s kvádok harccal-békével vegyes szomszédsága, miközben rómaiak törtek be csatázva az Ipoly völgyére, de még több ízben vontanak át a kvádok Pannóniába. A népvándorlások ötszáz éves zavarában homály borús völgyünkre. Ekkor tűnnek fel az Ipoly tövénél Bors, Huba és Kadosa hadai. A tót nép önként meghódol a jövevényeknek, kik a föld népének előkelőit magok közé barátjokul, vendégekül, s további hadjárataikra bajtársakul fogadják. A magyar hadakból némely Tarján-, Nyék-, Jenő-, Kürt-, Gyarmat-, Keszi-, Megyerés Kozár-hadak az Ipoly völgyén helyet foglaltak. A IX-ik század végén, a német Hunt és Pázmán fivérek, Géza és István fejedelmek udvarának tanácsosi, hadaik vezérei, telepednek az Ipoly mellé, és velők szerte a völgyekre számos német gyarmatok. E fivérek német hadai nyerték meg Veszprémnél Koppány ellen a magyar keresztyénség és királyság 290 -