Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)
1869-05-02 / 100. szám
100 i. sz. Vasárnap, május 2. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Előfizetési díj: Félévre.........................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Hatodik évfolyam 1869. Szerkesztői iroda: sor.............................7 kr. .. .. Bélyegdíj mindenig-IRODALMI NAPI KÖZPONT.tatáskor .... 30 kr. FŐVÁROSI LAPOK Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. Tegnév „Axel“-öböl. (Töredék, svéd eredetiből.) „Ok milyen szerencsés a férfi, — Zavartan a leány felel, — Erős az s láncot nem tűr el, Éltét a szabadság vezérli. Veszély varázsa s a hité, A föld, az ég — mind, mind övé. Éltéhez függelék a nő csak, Sebét beforrasztó kötő csak , Kell, mig a gyógyulás beáll. A sors őt áldozattá tette, A férfit a lánggá felette, A mely ragyogva égbe száll. Atyám elhalt a cár hadában , Anyám milyen volt, nem tudom, E pusztán nőttem fel vadon, Hol — istent látva tán urában — A türedelmes szolganép Imád hiú bálványaképp. Ily hódolatkész szolgalélek Csak undor a nemes szivének. A puszta síkon kelve át, Láttad szabad, szép vad lovát ? Mint hős merész, gyors mint a zerge S urat máig sem ismer ez; Nyugodtan áll, fület hegyez, Neszel, vigyáz, s ha vész közelge, A sík avarban feldobog S a port kavarva elrobog. Patkótlanul tör ellenéhez, Ő csatázik, szenved, élvez. Oh boldogok ti, a vadon Szülötti, ilyen szabadon ! Szóltam nem egyszer s várni kértem ; Lovam rohant s rabszolgaként Türé magán az úri kényt, S szabad testvéri rajt elértem ; De a ménes nem tűrt meg tett, Bánk megvetést lövelt é s futott. Szabad szivemnek nem sokára Kín lett a vár egyformasága , Aztán a harci kedv kisért, Nincs vad, minőt kezem le nem vert, Majd medvétől mentettem embert, Ki így, valamit meg is ért. De a természet győzhetetlen , S a kunyhóban vagy trónuson, Varróleány vagy amazon , A nő csak nő marad szünetlen. Hiányzik lényének fele, Támasz nélkül: fa gyenge ága, És nincs igazi boldogsága, Ha nincs, ki megoszsza vele. Nincs nyugtom itt baloldalomban, S van mégis élve fájdalomban ; Mit én tudom, mi vagy gyötör, Oly kínos ez s mégis gyönyör. Határt, irányt keres, ha lenne, Úgy látszik, mintha szárny emelne Fel a földről a csillagig, A rögtül az istenlakig. Majd újra, mintha meg leszállnék, Hozzád, te régi drága tájék, Hozzád, velem felnőtt falomb, Hozzád, virágfödötte domb, S szerelmet suttogó patak te! Oh hány ezerszer láttalak, — de Akkor, szobor gyanánt csupán, S szeretve csak most igazán. Csak önszerelmem az, mi csökkent, Tisztább, magasb ez érzelem A réginél . . . Itt hirtelen Arcára bíbor árja szökkent, S mit rejtve hagytak ajkai: Egy halk sóhajtás mondta ki. A csalogány mind zengőbbé lett, Felhők között a hold pihent; S egy csókban, a mely tiszta, szent, Hív mint a sir, hő mint az élet, S feledhetetlen hosszú volt: Egész valójuk összefolyt. Két láng, a szent oltáron égve, Egymásnak ilyen csókot ád ; Új fényt nyer igy egygyé ha vált, S ragyogva száll a tiszta égbe. Világ előttök eltünék, Idő, repülni megszünék. Mert itt alant, perc, óra tölte Mind végesek, mind elmúlok, Csak a halálos szerelmi csók Ez az öröklét két szülötte. A boldogok ! Ha a világ kigyulna és láng lángra gyűlne S az égi bolt ha romba dűlne, Ők nem látnák s nem hallanák. Csak ajkkal ajkon állanának, Két géniuszként, csöndesen, Nem tudva, sőt csak sejtve sem. Hogy földi üdvből mennybe szállnak. Györy Vilmos: EGY NAP EGY ÉLETBŐL. (Beszélv.) Gr. Teleki Gézától. (Vége.) Három napig nem kerestem ekkor föl mátkámat. Midőn e három nap eltelte után szobájába léptem, kényes s mégis mosolygó szemekkel jött elém. — Arcáról látom, nem igaz ! ■—• kiáltott, örömmel nyújtva két kezét. — Becsületem oda, — szóltam tettetett levertséggel. — Az nem lehet. Akkor nem jött volna elém soha. — De a látszat ellenem van. — Ki fog derülni az igazság. — Soha. — Akkor nyugodjunk meg öntudatunkban. A világ többször ítél balul, mint igazságosan. — De pályámtól elzárva, vagyonomtól megfosztva . . . —• Én nem pályáját vagy vagyonát szerettem, s annyim nekem is van, hogy egy szerény falusi lakban boldogan élhessünk. Csak nem szabad csüggedni, — mondá határozottan. — Ily nő mellett nem is lehet, — szóltam, az első csókot adva és kapva. Most hittem már szeretetében. Másnap már könnyű volt elhitetni leendő nőmmel, hogy vége lett minden bajnak, mert az igazság kiderült. — Nemde mondtam ? — kérdé örömmel. — Örvendett, hogy becsületem a világ előtt helyre van állitva; de a kis falusi házat, hol magánosan éltünk volna, sajnálta. E nő nagyon szeretett engem. Elvettem. Sokáig boldog voltam vele. De ennek meg kellett szűnni ? Ő megcsalt.“ Itt hirtelen megszakaszta az olvasást Kálmán. — E néhány sort, mi még ide van írva, nem olvasom fel, mert az csak elbeszélésem második részének érdekességét rontaná meg! S azután szivarra gyújtott, kiitta már egészen hideg beáját, s elkezdé: — 1863 február 13-dikán, azaz éppen ma három éve, reggel hét és nyolc óra között zörgettek ajtómon. Sietve ugortam föl s toltam hátra a reteszt. Wredár, az általam most fölolvasott sorok írója, lépett be hozzám. Máskor oly csöndes vonásai most dühöt árultak el. Ijedten néztem rá, s szó sem jött ajkamra, hogy baját tudakoljam. — Öltözzék, s azután jöjjön velem. — Hová ? — kérdem. — Egy fél óra múlva párbajom lesz a város melletti erdőben. Ön segédem. Az okot majd megtudja ez iratokból. Ezt mondván, Wredár letette e kis naplót asztalomra. Az orvos egy karosszékbe vetette magát, s én siettem öltözékemmel. Mindketten hallgattunk. Midőn már fel voltam öltözve, tudakoltam: nem szükséges-e, hogy fegyvereket vigyek. — Van ott, — volt rövid válasza. — S ki az ellenfele ? — kérdem a már sebesen tova robogó kocsiban ülve. — Zavady. — Első sebre ? — Halálra. Elnémultam, s irtózva gondoltam e párbajra, hol két jó barátom áll egymással szemben, élet-halálra. Melyiket vesztem el ? Egyik percben szerettem volna választani közöttük, a másikban megborzadtam e gondolattól. Az egyiknek szép ifjú neje, a másiknak szerető szülői s előtte egy reményteljes élet. A helyszínére érkezve, már ott találtuk Zavadyt segédjeivel , egy orvossal. — Én csak egyet hoztam, — szólt Wredár a segédekhez, — remélem, ez nem lesz akadály. — Oh nem, — válaszoltak azok, mialatt velük s Zavadyval kezet szorítottam. Ezután kimértük a lépéseket, s elővettük a pisztolyokat, melyeknek tulajdonosa becsületszavát adta, hogy az ellenfelek egyike sem ismeri. Töltöttünk. — Uraim, — szólaltam föl, midőn már helyére állott a két ellenfél, — gondoljátok meg s ha lehet .— — Nem lehet, — vágott szavamba Wredár. — Nem lehet, — erőssté Zavady. Csönd lett. — Egy, — hallatszott az egyik segéd szava — kettő, három. A két pisztoly egyszerre dördült el. Zavady a levegőbe lőtt, ellenfele azonban jól talált, mert az ifjú két-három másodperc múlva ingadozni kezdett, s ha oda nem sietünk felfogni, bizonyosan a földre zuhan. — A seb veszélyes, de nem halálos, — mondá Wredár, csodálatraméltó nyugodt hangon, mig a másik orvos a sebet locsolta s bekötéséhez kezdett. — Bebizonyítottam önnek, hogy gyáva nem vagyok, — szólt az ifjú most Wredárhoz, — most bebizonyítom, hogy ő ártatlan. — Ártatlan ? — kiáltott Wredár, már nem oly nyugodt hangon. — Vegye s olvassa! — e szavakkal Zavady egy levélkét adott át ellenfelének. Zavadyt sebe bekötözte után elvitték segédjei; Wredár pedig némán állott meg helyén. Én mellette. Azután felbonta a levelet, s midőn végig olvasta, kiejtette kezéből, s igy kiáltott hozzám fordulva: — Olvassa! Nem ártatlan s én megmérgeztem ! Aztán egy irtózatos hahota rezegtette meg a léget. Ordításszerű hahota volt ez. Ijedten néztem az orvosra, mert ő volt a hahotázó. Megörült ! E hang csak egy őrülté lehet. Szállásomra vittem őt, s azután lakására mentem meggyőződni: várjon csakugyan megmérgezte-e nejét. Wredárnét életben, de betegen az ágyban találtam. •— Beteg, nagyon beteg vagyok, — rebegő a szép asszony beléptemkor, s azután sietve kérdé: nem tudja, hol a férjem ? Válaszom hazugság volt. Azt mondtam, hogy férje egy veszélyes betegnél van. — Oh nem! Öt baj érte, — aggódott a nő. — Nem asszonyom, — válaszoltam. —■ de hangom az ellenkezőt árulta el. — Ő megsebesült?