Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)

1869-05-05 / 102. szám

Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. 102-i.kez. Szerda, május 5. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Félévre.........................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.............................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. Az éji látogató. Milyen forró, tiszta lánggal Égett egykor a szerelmünk , A szenvedés megtört aztán, És szétváltunk, és feledtünk. Sim egyszer most álmaimban Egész fehér hólepelben, Oda térdel mellém halkan, Egy eltévedt halvány szellem. Nem érthetem susogását, Majd rám borúit nagy zokogva, Mind szivemre hullott könyye, Homlokomat megcsókolta. Lebilincselt súlyos álom, Nem nézhettem meg vonásit; Gyorsan eltűnt s én még láttam Fehér leple hullámzásit... Fölébredtem s érezem, hogy Szivem tája oly nagyon fáj, A hová a kények hulltak ; Az a szellem nem te voltál ? Pásztói. AZ ELJÁTSZOTT ÉDEN Beszély. Sebestyén Gyulától. (Folytatás.) Minek írjuk le a hosszú évek küzdelmeit, a melyeknek acyllái és charibdisei közt az ifjú az „érettség“ réve felé közeledők; minek ismételjük Sándor érdemelt dicséreteit, a kire az egész város büszke volt, s a kit előre a legszebb hivatalokra kandidált az úri nép? Elbeszéljük e a szegény anya hányattatását az öröm és aggódás végletei között ? Ki birná megszámlálni az öröm és bánat ama sok könyét, a melyeket — ha fiát egy-egy dicséretesen hallt vizsga után átölelte — némán, titokban hullatott, s az álomtalan éjszakákat, a melyeken fia megfejthetlen természete az álmot elverte szemeiről! Magasztaljuk-e mi 13 H. város és környékével együtt az időközben hajadonná serdült Julcsa bájait; fűzzük-e tovább azt a gyöngéd láncot, mely a két gyermek szivét, még úgyszólván nemzei életükben, oly szorosan kötötte egymáshoz, ki tudja megmondani, hogy az a kapocs mivé lett időközben ? Annyi áll, hogy Sándor, mint mennyei üdvét, úgy őrizte a lányt, s nem lobbanthatta semmi nagyobb haragra, mint ha egyik vagy másik iskolatársa, akiknek látogatását most már Julcsa miatt se kerülhette ki, a lányt gyermekes bókokkal ostromolta. Különösen az alispán fiával volt nagyon megakadva, akivel (egy osztályba járván vele) naponkint korrepetálgatni szokott. Tekintetes Gajtosy alispán úr Laci fia ugyanis, ahelyett, hogy otthon vette volna a leckéket, kifogyhatlan nyájassággal addig ostromolta Sándort, míg végre is kénytelen volt ez beleegyezni, hogy hozzá járjon tanulni. Természetes, hogy a hiú világfia — mert Laci magas tónusban növekedvén fel, már iskolás deák korában az volt — inkább a szép Julcsa kisasszony, mint Sándor korrepeticiói kedvéért járt oda. Ez boszantotta ugyan Sándort, de ami kellemetlenséggel érintette a dolog, magába fojtotta azt, s kiengeszteli őt a fiúnak iránta mutatott testvéri ragaszkodása, meg édesanyjának a fölötti öröme, hogy olyan nagv úri fiú jár házukhoz. Ilyen volt a kis közi család élete, midőn Sándor bevégezte a gymnasiumokat, s az egyetemi tanulmányokat volt megkezdendő. (Lupa boldogság! Ha szép, holdvilágos estéken künn ültek hárman az ajtó előtti padon, és Sándor régi népekről, természetcsudáiról beszélt Julcsának, s a lányka áhítattal csüggölt szavain, mig az anya elragadt boldogsággal nyugtatta rajtuk szemeit: a szemlélő emelkedni érző kedélyét, s nem állhatta meg, hogy az irigységnek bár legártatlanabb neme is erőt ne vegyen szivén. Legalább a jó öreg István igy volt velük, s ezeken az estéken mindig talált valami dolgot, a mért mellettük kellett elmennie. És a vén kiszolgált katona arcán öntudatlanúl is könyek peregtek alá. — Az isten is úgy egymásnak teremtette őket! II. Márt nem öntötte meg ma virágait Julcsa! Mért oly kisirtak az örökké nyájas tisztelandóné asszony szemei ? Mért nem hallani ma is a színből át az öreg István kedves nótáját, a „Fakó lovamat,“ mint máskor ? Miért ? Mert Sándor elkészül hagyni a szülői házat először életében hosszú tizennyolc év óta. Mert Sándor turistának megy fel Pestre holnap hajnalban. — István, hozd be a Sándor ifjú ládáját! — szólt a tisztelendőné asszony a konyhaajtón kihajolva. És ez egyszerű szavakban oly sok volt a bánat, a lemondó fájdalom. Két szív rezzent egyszerre össze azok hallatára, mert az elválás közelségére emlékezteté őket, a Julcsáé és Sándoré, akik az udvari kis virágos kertben ültek egymást vigasztalva. Lassankint a szín sötétjéből kiváltak az öreg István hajlott alakjának körvonalai is, vállán az új ládával, amint a konyhaajtónak tartott. — Megálljon István bácsi, majd kinyitom én az ajtót, — szólt Juliska, és sietve szökellt a vén ember felé, utána Sándor. És elkezdődött a pakolás. Szegény tisztelendő né asszony minden darab ruhát könyével áztatva rakott le a ládába. „Ezeket a harisnyákat én kötöttem, ezeket az ingeket a Juliska varrta, ezeket a fehér zsebkendőket is ő szegte be; ez a téli kabát még szegény boldogult atyádé volt, azt fordittattam meg, abból csináltattam . .. úgye megbecsülöd fiam?“ Juliska elpirult, Sándor pedig nagy elméláttában anyjának iparkodott segíteni, de csak akadékoskodni tudott. Nem sokára rá is került a sor , előszedte könyveit s azokat rakta be, és a láda lakatjában megcsörrent a kulcs. Összevarrták ágyneműjét is, mindjárt föl is rakták a kocsira. Úgy örült a szegény István szíve, hogy ő is segíthetett, de úgy fel is pakolta, hogy — amint szokása volt mondani — „akár Jeruzsálemig is elmehetnek vele!“ Szegény öreg, maga se vette észre, hogy humora akkor ütötte ki fejét a zsákból, midőn sírnia kellett volna a könyezőkkel. Aztán mind a hárman visszamentek a szobába, a szolgáló azalatt föltentett, föl is tálalt, párolgó ételek várták őket, de a vacsora nem ment sehogy sem. Hiába voltak Sándor legkedvesebb ételei az asztalon, hiába tettek még bort is az asztalra, se a beszéd, se az evés nem igen akart folyni. Először a tisztelendőné asszony szakította meg a csöndet. — Fiam, Sándor, ne nézd ám, hogy én nem eszem; látod, én már öreg vagyok, nem is igen szoktam vacsoráin), (pedig dehogy nem szokott,) de ti még fiatalok vagytok, Julcsa lányom! — Köszönöm kedves anyám, — szólt zavarodottan, — én eszem, hanem te, te Sándor, mért nem eszel ? Én még többször, minden este itthon vacsoráik, hanem te, tudja isten, mikor eszel megint anyánk föztiből ? — A mai vacsorát pedig majdnem egészen Julcsa főzte ám, — szólt a tisztelendőné asszony, nyájasságot erőszakolva arcára. Ilyen beszédek képezték a búcsúvacsora tárgyát ; mindenki előtt kellemetlenebb volt Sándor eltávozása, semhogy valamelyik meg merte volna pendíteni. De ennek a kínos helyzetnek is vége szakadt. Sándor mindegyikük poharába bort töltött és fölállt. — Ezzel a pohárral kedves jó anyám és Julcsa húgomra! Kérem a jó istent, hogy ha megint visszavezet ide a boldogság házába, oly erőben, egésségben és boldogságban láthassam, mint most! Ezzel anyja nyakába omlott; hosszú-hosszú volt az ölelés; a jó tisztelendőné asszonynak úgy tetszett, mintha utószor szorítaná keblére egyetlen gyermekét, és szívéből zokogott. Julcsa egy darabig némán nézte őket, de ő sem állhatta meg soká, hogy könyei záporát amazokéval ne vegyítse. Sokáig beszéltek még azután együtt az ajtó előtti padon, vagy sokkal inkább, hallgattak, némán, egymásra függesztett szemekkel. Hisz lényük egygyé olvadt, s az „én“ önmagával beszélni nem, csak magába merülni szokott. Az éj csöndjét nem zavarta nesz, a hold világát nem árnyaló be felhő. A kakukóra huzamos, egyhangú verése ébresztette föl őket elmélázásukból. Tizenegyet ütött. Egymással egy-egy csókot váltva, nyugalomra tértek. Másnap hajnalban egy kocsi robogott ki a kisközi ház udvarából. A kocsinksak az öreg István és Sándor ültek; anyját csak nagy fáradsággal bírta otthon málasztani. Juliska és a tisztelendő né asszony szemmel kísérték őket, ameddig csak beláthatták. Midőn a városból kiértek, Sándor zsebébe nyúlt, hogy szivart vegyen elő; de kezébe egészen más tárgy akadt: egy rózsa, halvány, összefonnyadt rózsa. Bizonyosan Juliska tette oda titkon, míg Sándor aludt, mert az ő kertjében késő őszig a legszebb rózsák nyitottak. Sándor megcsókolta és visszatette.• Szegény rózsa, deh hamar elhervadt! Sándor egészen magába mélyedett, észre se vette, hogy fölérkeztek már a dombra, ahonnan még egyszer beláthatta szülővárosát. De István nem állhatta meg, hogy ne figyelmeztesse. — Nem nézne hátra még egyszer az ifjúr ? ha a hegyről letérünk , nem látja egyhamar megint a várost. Sándor jól hallotta a szót, de nem felelt. „Szegény István, — gondolta magában, — mi haszna nézek hátra, ha kényeimtől két lépésnyire se látok !“ (Folyt. köv.) ALICE ÉS AZ ANGYAL. (A „Household Words“-ból.) Boz Dickens beszélye. (Folytatás.) Szavai kellemetlenül érintettek, de átláttam, ha továbbra is helyemen maradok, nevetségessé fogok válni; így tehát nem volt mást tennem, mint félre lépni és rejtett kincsemet bírálatának átengedni. — Dicső, gyönyörül — kiáltott föl Alice őszintén, — és mily élethű! Valóban nem lehet önnek rész néven venni, ha ön imádja munkáját; én magam sem tennék máskép. — Ha miss Paton e kis szobrot ajándéknak elfogadja, — válaszolok, — úgy ha készen lesz, rendelkezésére áll. Egy ideig habozott, de én sürgetőleg kértem őt, mert dicsérő szavai hízelegtek hiúságomnak. Végre beleegyezett, és én megígértem, ha elkészül, saját magam fogom a nyári lakba vinni, hol ő rokonainál, a házfelügyelő családjánál élt.