Fővárosi Lapok 1870. február (25-40. szám)

1870-02-01 / 25. szám

25-ik sz. Kedd, február 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési díj: Félévre ... 7 ft­­ kr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ez újévre ajánl­juk az olvasók ügyelmébe. Napilapunk ára féléven­­kint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévenkint 7 frt. Egy szegény leány története. (Elbeszélés.) írta: Beniczk­y-Bajza Lenke. (Folytatás.) ■— Tegnap este. — kezdő pár percnyi gondol­kodás után Ferenc, helyet foglalva, — tudod hol, hogy, és mily időben találkozunk. Én véletlenül egy ott felejtett könyvért kerestem föl a társalgási ter­met, te egy nő társaságában voltál ott, s én bár azon­nal távoztam, e látvány igen meglepőleg roszul és váratlanul hatott rám. — A nőt nem ismered föl ? — Nem, de gyanitám, miután házamban, test­vérem és annak leányán kívül, kikről nem tehetek föl ilyesmit, csak egy nő van még, kit a lefátyolozott hölgyben gyanithhatok. Az ezredes meglepetve nézett a beszélőre, s összeráncolá homlokát, mialatt feszülten várta az ifjú szavait. — E hölgy szerintem tehát Heléne volt. He­­léne, kit, bár ajánlat, bizonyítványok és kezesség nélkül jött házamba, becsületes leánynak tartok, és erősen hittem szavainak, midőn azt állitá, hogy egyedül áll a földön, rokon, barát és vagyon nélkül, s egyedüli kincse a becsület! Elgondolhatod tehát, mily visszatetszőleg hatott rám ama látvány, melyet legtávolabbról sem gyanithatok. — Ma találkozván vele, szemrehányást tevék neki, de ő azt nem úgy fogadá, mint egy helyében lévő leány tette volna, hanem mint egy fejedelemnő, ki felségsértési bűnben ér valakit, s a legnagyobb fölindulásban vált el tőlem.­­ — És magára zárta ajtaját. — Igen, mint mondják, elmenni készül, s én elhatároztam megkövetni őt, de előbb bizonyos aka­rok lenni arról, hogy nem ő volt-e a teremben talált nő , és érdemes-e arra, hogy megkövessem ? — Bármily titok födje is azon dolgot, melynek egy jelenetének szemtanúja voltál, annyit tartozom azon fiatal leány becsületének megadni, hogy tud­­todra adjam, miként a teremben látott hölgy nem ő volt! — monda az ezredes, s szép, kifejezésteljes szemeiben búskomoly kifejezés tündökölt. — E val­lomást becsületemmel erősítem meg neked, de viszont azt kívánom tőled érte cserében, hogy ne fürkészd kilétét a föl nem ismert nőnek, s ha lehet gondola­tainknak határt szabni, ne is gondolkozál arról, és fe­lejtsd el az egész látványt örökre. Igyekezzél vissza­tartani a szegény, elhagyatott s mélyen megsértett leányt, és bármi történjék még, bármit látandsz és hallasz, ne kétkedjél azon állításomban, hogy a te­remben látott hölgy nem ő volt. Ferenc megkönnyülve állt föl e szavak hallása után, s arca sugárzott az örömtől, midőn az ezredes­nek kezét nyújtá. — Köszönöm e vallomást, — mondá, — s én viszont ígérem annak beváltását, mit cserében kértél tőlem. Azután megszok­ták egymás kezét, s Ferenc a társalgási terembe sietett. A báróné, Irma és Viktor együtt ültek, s mig az ifjak csevegtek és nevettek, a báróné lapokat olvasott. Midőn Ferenc hozzájuk lépett , mindhárman meglepetve néztek rá; még tán soha sem látták ily vidámnak. Nemes vonásain derült nyugalom ült, és­­ szemei sugárzók voltak. Mosolyogva nyújtott test­vére és Irmának kezet, s élénk társalgást kezdett velük. Tréfált, mulatott és ingerkedett a két fiatallal, kik nem győzték őt eléggé csodálni mind jó kedve, mind szellemdús társalgása miatt. Egy idő múlva Csermey is megjelent, s azután ebédelni mentek, ebéd után pedig Ferenc fölnyita a zongorát s Irmát kérte, hogy énekeljen valamit. Ő maga leült, és kísérte húgát a zongorán. Irma pedig a zongora mellé állt és szép, tiszta hangon egy bájos dal énekléséhez fogott, s betölte csengésével az egész termet. Viktor gyönyörködve nézte a bájos leányt, ki alig törte be tizenhatodik évét, s az élet tavaszának teljes fényében ragyogott. Még maga Csermey is feledni látszék komolyságát, mely han­gulattal a terembe lépett, s csak a báróné ült komor gondolatokba merülve, halványan s kezére hajtott fővel egy karosszékben a kandalló előtt, a mint lát­szék keveset tudott a körülte történtekből; lelke egészen más indulatokkal és eszmékkel tépelődött. VIII. Ezalatt a kastély egyik csöndes szobája egészen más történeteknek volt színhelye. Helén, ki a kertből visszatérte után sietve lépett szobájába, hevesen zárta be az ajtót maga után, s szenvedélyes fájdalommal borúit egy közel álló székre, és hevesen zokogott. Arca, mely ha vissza­gondolt Ferenc gyanúsítására, újra és újra lángba borult s heves szenvedélyben égett, a megsértett büszkeség viharos fájdalmát árulta el, s tekintete koronkint oly sötét kifejezéssel függött a levegő­ben, hogy a bárki a legkeserűbb kétségbeesést látta volna vonásain. — El kell hagynom e házat, — suttogó elfojtott hangon, — de hova, mere vegyem utamat. Hol van a hely, hol otthont találjak, s hol a család, mely is­meretlenül befogad ? — Oh, uram istenem ! — kiálta térdre borulva, miért kárhoztattál e sorsra engemet, miért kell egye­dül bolyongnom a világon, nekem, kinek szivét gyön­gédség és szeretetre alkotod. Azután elhallgatott, könyeit letörölve fölállt, s közeledő léptek zajára figyelt, mialatt azok aj­taja elé érkeztek, és valaki halkan kopogtatott aj­taján. — Ki az? —kiáltá heves föllobbanással megfe­ledkezve magáról, de hirtelen elhallgatott. — Kisasszony, — mondá kívülről egy kérő hang, — már harmadszor vagyok ajtaján, kérem bo­csásson be, levelet hozok számára. — Johanna, — suttogá a leány, és sietve nyitá föl aj­taját,melyen az öreg gazdasszony,Johanna lépett be, egy levelet nyújtván át neki. — Kitől ? — kérdé sötét kifejezéssel tekintve rá Helén. — A báróné irta, s igen szigorúan rám biztat hogy még ma átadjam azt a kisasszonynak, de al­kalmasint nem volt szobájában, mert most már har­madszor keresem, sőt Csermey ezredes is kereslete, Helén észrevehetően elhalványodott, és bizonytala­nul forgatá kezében a levelet. — Egy nagy szívességre kérem, — mondá az­tán erőt véve habozásán, hogy legyen oly jó és ho­zassa szobámba azon két koffert, melyben jövete­lemkor ruháimat hoztam. Levelet kaptam, melynek folytán még ma indúlnom kell haza, s szeretnék mie­lőbb bepakolni. — Még ma! — kiáltá, bámúlva csapván össze kezeit az öreg asszony, — még ma; de hát uram is­tenem, tudja-e ezt már a nagyságos úr ? — Mindent tud, — viszonzá a leány, — leg­előbb tőle kértem elbocsátási engedélyt. — De ily hirtelen, — folytatá álmélkodva Jo­hanna, s ráncos arcán tűnődés látszott. — Lehetetlen maradnom. — De visszajön ? — kérdé jó indulattal az öreg nő, — hiszen jobb helyet, mint nálunk, sehol sem talál. Nyugalmas ház, az úr a legjobb ember a világon, egy kissé büszke és szótalan, az igaz, de alattvalói dolgaiba és háztartásába soha s­e avatko­zik ; és az, hogy most kissé több dolog van, mint egyébkor, ne riassza el, hiszen minden két évben egyszer történik, hogy a báróné meglátogat bennün­ket, s akkor is csak rövid ideig marad itt, azután újra csöndes és nyugalmas minden. Helén búskomoly tekintettel nézett a beszélőre, s szemeiben önkénytelen könyet látott csillogni, a csöndes, nyugalmas élet gondolatára, mit a jó öreg asszony tudtán kivül oly vonzóan festett előtte; előtte, kinek jövője csak hányattatásokból állhat. — Nem a fáradtság, nem a munkátóli félelem az édes Johanna asszony, mi engem távol­ni késztet, — mondá szomorúan, — hanem egy más dolog, mely miatt okvetlen el kell hagynom e házat. Az öreg nő fejcsóválva állt előtte, s részvéttel nézett rá. — Pedig hogyan szerettük mindnyájan ! — mondá panaszosan, —• még maga a nagyságos úr is oly különös jó indulattal viseltetett kegyed iránt. Helén keserűen mosolygott. —­ No de talán jobb dolga lesz ott, a hova megy, — folytatá vigasztalólag, — talán édesanyja hivja, vagy rokonai, vagy — tévé habozva hozzá — tán éppen más valaki miatt megy el ? Helén csodálkozva nézett rá, s nem érte a cél­­zatos hang jelentőségét. — Tán fér­jhez kérik ? — mondá végre őszinte nyíltsággal Johanna, s azért kell oly sürgősen haza mennie. A leány arcát önkénytelenül pirosság önté el e szavakra, s szomorúan mosolyogva mondá: — Az még soká lesz, Johanna; alkalmasint soha. (Folyt, köv.) Két filozóf levelei. — Turgenjew Iván beszélve. — Nehány év előtt meglátogattam Drezdát. Reg­geltől estig a városban barangolván, nem volt alkal­mam a hotelbeli társasággal — hol szállva valók — megismerkedhetni, mig véletlenül egy nap tudtomra esett, hogy a hotelben egyik orosz honfitársam fek­szik betegen. Hozzá mentem, s egy utósó óráiban levő aszkóros betegre találtam. Már eléggé meguntam a várost s azért szinte jól esett, hogy a beteg mellé telepedhettem. Nagyon unalmas dolog ugyan beteget mulattatni, hanem néha még az unalom is kellemes; hozzá még betegem igen vidám kedélyű ember volt s hajlandó mindig a mulatásra. Mindenkép igyekeztünk időnket a lehető legjobban eltölteni; játszottunk, kártyáztunk s mu­lattunk a doktoron. Jó földim e kopasznak különfé­le történeteket mesélt betegségéről, ki mindezt „előre gyanitá“ , utánozta a tudákos doktor fontos­kodását, midőn valami új kórjelt vélt észrevenni, kidobta gyógyszereit sat. Én jó korán figyelmezte­­tem barátomat, hogy talán mégis tanácsos volna va­lami ügyesebb orvossal beszélni, mert a betegség nem tűr tréfát. Alex azonban (ismerősömet Alexis Petrovicsnak hívták) az orvosokra mondott élceivel

Next