Fővárosi Lapok 1870. június (117-139. szám)

1870-06-01 / 117. szám

vét. Ez érzelmektől űzetve fölállott, kalapját kapta, és ismét helyére ült. — Kisasszony!... — akará épp Valentin kezde­ni, hogy szőrűit szivén könnyítsen, midőn a mozdony nagyot füttyentett s Pasewalk jobbról előtűnt. A lányka fölkelt helyéről, az alvás alatt félre nyomott kalapját helyreigazítá és kis bőrtáskáját karjára akasztotta.­­— Ugy­e­bár, itt mégis ki kell szállanunk ? — kérdé Valentint, ki fejével igent intett. — Kérem, kedves kisasszony, adja át podgyász­­jegyét, adja nekem! — szólt Valentin némileg zavart, fojtott hangon. A lány minden habozás nélkül át­­nyújtá a jegyet s mellé még tárcáját is. — Ön tehát valóban oly szives akar lenni ? — kérdés és elragadó bágyadtsággal tekintett Valen­tin arcára. — Legyen nyugodt, mindent elintézek! A vonat lassan az indóházba értés a conducteur kinyitá az ajtót. Valentin kiszállott s kezét nyujtá utitársnőj­ének. A strassburg-mecklenburgi vonat már várakozott a másik oldalon s utasaink odamentek át. Amint Valentin egy üres másodosztályú kocsit meg­pillantott, fölsegité társnőjét és kérte: várakozzék reá. Azután a jegyek és podgyász után látott. Már a jegyszedő-bódénál volt, midőn eszébe jutott, hogy van-e annyi pénze, mennyivel e mindig költsége­sebbé váló utat födözheti. Tárcája üres volt. Ezüst pénzét keresgélte össze tehát, s ez kifutotta az úti­költséget Gustrowig, de ezenkívül már csak öt ezüst garasa maradt. Sajátságosan kezdé magát érezni. Mire mindent kifizetett, útitársnője tárcájában sem maradt valami nagyon sok. Az indóházon keresztül tért vissza, s az étterem előtt kellett elhaladnia. Éh­sége kétszeres erővel támadt föl. „Öt ezüst garasom volna még étvágyam csillapítására!“----gondolá za­vartan. A másik pillanatban azonban érzelme már győzött étvágyán, és a kisasszonyra gondolt, ki bizo­nyára szívesen fogadna valami kis harapnivalót, és hősiesen kapott az utósó pénzdarab után, hogy va­jasszeleteket és pár narancsot vegyen. A vásár­lott dolgok illata nagyon is csábítólag hatott reá, és zse­bébe rejte el, így érkezett még éppen jókor a vonathoz vissza. Coupéját a barna topánkákról azonnal megismerő, oda rohant s midőn a vonat elindult, csak annyi ideje maradt még, hogy az ajtón lélegzet nélkül beugor­hatott. Szerencsére nem hagyta el, ismét senki sem szállott be, de a lányka már ismét álomba merült. Egyik arcát egészen a kocsi szögletébe temette, ke­zeit ölébe bocsáta és sebesen lélegzett. — Oh! —­ ki­áltott akaratlanul Valentin, s fájdalmasan sóhajtott. Ez azonban nem ébreszti föl szomszédnőjét. Darabig előtte állott, s várta, hogy (egy régi babona szerint) reá szögzett tekintete nem ébreszti-e föl; azonban a feléje fordított­abb arc oly érzéketlen volt e pil­lantás iránt, hogy a fiatal hölgy az ébredés helyett még mélyebb álomba merült. Valentin leült, kabátját, zsebében a vajassze­­letekkel és narancscsal, vigyázva melléje helyezte és e mozdulatra nem ugyan a lány, hanem éhsége föl­ébredt. — Hatalmas isten, mily különbség a valóság és a regények között! — gondolá magában. — A regényekben hőstettek által fejezik ki szerelmüket az emberek, a valóságban pedig éhezni kell értte. Én részemről inkább megbirkóznám három óriással, mint ez estebéddel zsebemben Tantalus szerepét játszani. És csakugyan komolyan gondolkodott arról, hogy miután a kisasszony úgyis minden étvágyát el­­aluszsza, ne költse-e el a szeleteket és narancsokat; e kisértés azonban csak egy pillanatig tartott. Ön­kénytelenül fejét rázta és azon pillanat édességéval vigasztalta magát, midőn szomszédnője fölébred és e hőstettéért köszönetet fog mondani. E buzdító gon­dolatok után ő is a kocsi egyik szögletébe dőlt. A vonat Strassburg felé robogott. A nap már nyugvófélben volt. Valentint a szántóföldek folyto­nos szemlélése végre is kezdi kifárasztani. Néhány­szor pár melódiát kezdett fütyölni, azon reményben, hogy a dal talán fölébreszti a lánykát, azonban e hangok az egyforma dübörgő lárma és a kocsi kiin­­bulása között alkalmasint elhaltak, mert az imádott lény csendesen folytatta alvását. — Én teremtem, csak legalább megcsókolhat­nám!— gondolá végre Valentin.­—Csak legalább e jobb arcát, mely oly kipirultan mosolyog felém!­­— Lassan előre hajolt és ki tudja : az éhség, bánat és szerelem érzés-c­aoszban mit vitt volna véghez, ha a lányka útjai közül a kis táska le nem esik és tér­dein keresztül a földre nem hull. Az esés következ­tében a táska fölpattant és egy kis jegyzőkönyv esett ki belőle. Valentin utána kapott, s a­mint­a tudták meg, hogy 1844-ben az „Observatoire des Arts et Metiers“ számára egy híres párisi műszerkészítőnél rendeltek meg egy métert és egy kilogrammot. De mielőtt elvitték volna, jó vevő jelentkezett, a műsze­rész eladta a készülékeket s az Observatoire részéről tudakozódóknak csak annyit tudott mondani, hogy egy magyar tudós vette meg. A magyar tudós Nagy Károly volt s a műszerek éppen azok, melyeket tu­dósaink összehasonlítás végett vittek ki magukkal. A kormány archiv-beli alap-etalonjaival nem enged­ték meg sem Észak-Amerikának, sem Olaszország­nak, sem Svájcnak az összehasonlítást, és e szerint a mieinknek is meg kellett elégedniük az Observa­toire másod­példányaival. Itt Szily leírta mindenek­előtt azon étaionokat, melyek összehasonlításaiknál szerepeltek, azután áttért azon módszerek leírására, melyeket követtek. Az eredmény az volt, hogy a magyarországi méter két milliomodrészszel nagyobb, mint a párisi minta-méter, a magyar kilogramm pedig három tízmilliomodrészszel kisebb, mint a párisi minta-kilogramm. Ezután ugyancsak Szily Kálmán előterjeszti Roller Mátyás értekezését „A naprendszer tovamoz­­dulásáról, az üstökös-pályákból ítélve.“ Ez értekezés a nem periodikus üstökösökről szól, míg ugyancsak Rollernek minapi, a periodikus üstökösökről készült munkálata egy német csillagászati folyóiratban nagy föltűnést okozott. A mai azon tényből vonható kö­vetkeztetésekkel foglalkozik, miszerint az egy szá­zad óta föltűnt 148 nem-periodikus üstökös közül 126, tehát 85 százalék haladási iránya a tejút síkjá­val 45 fokúnál kisebb szöget képez. Megemlékezett még Szily Kálmán azon nem­zetközi bizottságról is, mely a jelen évi augusztus havában össze fog ülni, s az egész méterrendszer tö­­kélyesbítése fölött tanácskozik. Sztoczek elnök azon­nal indítványt tett, hogy szólítsa föl az akadémia a kormányt, hogy ez is képviseltesse magát két tudós által az említett internationális bizottságban. Az osztályülés, majd az erre következett összes ülés, el is fogadta az indítványt. Valóban ideje is már, hogy Magyarország is részt vegyen az efféle tudományos mozgalmakban, melyek az egész művelt világot érdeklik, könyvet, mely kinyílt, fölemelte, férfiszemek bámultak reá, egy látogatójegy-alakú fénykép szemei, mely a könyvbe volt helyezve. A fényképezett férfiú arca igen kihívónak látszott; a harmincas években jár­hatott, de bátyja aligha volt, mert közte és a kisasz­­szony közt a legcsekélyebb­ hasonlatott sem lehetett fölfedezni; e mellett Valentint bizonyos kellemetlen érzés lepte meg, mintha ez alakot már látta volna valahol, és pedig nem rég, azonban hogy hol és mi­kép, azon hiába törte fejét. De mit keres ez arc a lányka zsebkönyvében ? Mi joga lehet hozzá ? Egész testén láz futott végig, és a­mint arcképpel, könyvével és a táskával fölemelkedett. — Hogyan, uram! — mit mivel ön ? — szólt a kisasszony, ki egy csontotmetsző taszításra ébredt föl, s idegenkedve bámult a fiatal­emberre. — Bocsánat, drága kisasszony! — dadogott Va­lentin zavartan. — Nem akartam egyebet... a táska magától esett ki kegyed kezéből. — Úgy ? — kérdé vontatva a lány. — Ugy­e bár, kegyed nem hiszi, kisasszony, hogy szemtelenül titkaiba tolakodtam ? E jegyző­könyv szétnyílva hevert a földön, — mond Valen­tin kipirult arccal. — Így, a­mint itt tartom, emel­tem föl, s nyújtom kegyednek vissza. — Az istenért! — kiáltott előbbeni szelíd mo­solyával. — Talán megsértettem önt ? — Nem, nem, hisz én azt nem akartam. Bizonyára nem, hisz min­denki láthatja önön, — és itt becsületes kék szemei­be tekintett, — hogy ön__Ne nehezteljen tehát reám és fogadja köszönetemet. — Nem érdemiek köszönetet! — mond Valen­tin ismét jó kedélylyel. Azonban még egy tekintetet vetett a fényképre, és homlokát önkénytelenül rán­cokba húzta. A fiatal hölgy, úgy látszik, észrevette ezt. Kissé elhalványodott, de mindamellettt elfogulatlannak iparkodott magát műteni. Darabig határozatlanul tartotta kezei között az arcképet, melyet Valentin visszaadott neki; végre megfordítás és a nélkül hogy reá nézne, mondá: „Ez arckép, e férfiú — vőlegé­nyem, uram!“ Valentin visszarettent.­ A lány komolyan tekintett arcába. — És én ma azért utazom Gustrowba, — folytatá, — hogy hol­nap a pap örökre összeeshessen vele. (Folyt kör.) Az összes ülés tárgyai közül megemlíthetjük még azt a kérvényt, mely a lőcsei góth stylben épült katholikus templom kijavítására kér segélyt az aka­démiától , az országos műemlékek föntartására ren­delt összegből. Az archaeologiai bizottsághoz uta­sították. A jövő ülésen Szilády Áron tart fölolvasást Firduzi egy hőskölteményéből, és Joannovics György folytatja értekezését a szóalkotásról. Kívánunk ne­kik roszabb időt a mainál. Az akadémiában. — Május 30. — (A nagygyűlés után. — Pálléban. — Roller Mátyás és üstökösei. — A lőcsei templom.) (Bay Zs.) A nagygyűlés után ugyancsak­­ ki­csiny gyűlés következett. Sztoczek, a harmadik osz­tály elnöke, nem több, mint kilenc tagnak elnökölt, kiken kívül csak két hallgató volt jelen, ez is a legis­­legifjabb betűfaló generációból. De ott voltak Toldy és Kubinyi, noha sem a temetéstan nagy elveit, sem Attila nagyságát és a „névtelen“ eredetiségét nem fenyegette támadás. Hanem náluk nélkül — dicsére­tükre legyen mondva, — csak úgy nem lehet aka­démiai ülést képzelni, mint Rákóczinak akármelyik csatáját — Thaly Kálmán nélkül. Tehát azokat, a­kik a jelen volt kilencen kívül tagjai az akadé­miának, e szép, verőfényes délután semmi sem volt képes idecsábítani. Nem a párisi út, mely a le­hető legolcsóbb kéjutazás volt. Olcsóbban megjártuk a nagy utat, mint az államvasút „pünkösdi utazói,“ vagy a Lopresti-pálya fölszentelői. Vezetőnk Szily Kálmán volt, a­kinek meg van az a jó tulajdonsága, hogy nem abban keresi egy tudós nélkülözhetetlen kellékét, hogy hallgatóit óraszámra, halálra untassa. Beszélt Nagy Károlyról és Páriáról, de nem a régi, híres császárról, hanem a mi nagy ismeretű, különc, idegen földben nyugvó tudósunkról. Azután az üs­tökösök járásáról, de tudósainkat és közönségünket, úgy látszik, jobban érdekelték azok a rendes plané­ták, melyek a sötétedő égboltról ragyognak le, mint ezek a rendetlen járású kométák a papiroson. Szily Kálmán tehát először is jelentést tett a magyar meter és kilogramm­ etalonok összehasonlí­tásáról a francia prototypekkel. 1869-dik év végén a kereskedelmi minisztérium megkérdezte az akadé­miát, mily feltételek alatt lenne hajlandó azon platina­métert és kilogrammot a kormánynak átengedni, mely a Nagy Károly-féle gyűjteményből szállott rá? Az akadémia minden föltétel nélkül átengedte az etalonokat, melyeknek összehasonlítására a francia­­országiakkal a kereskedelmi miniszter Szily és Kruspór műegyetemi tanárokat Páriába küldte. Ott 502 A munkás-lakások. (Gy. E.) Az a seb, mely az európai társadalom testét égeti, nálunk is jelentkezik. A­mint beléptünk a civilizáció bástyái közé, új térre jutottunk, a­hol a régi megszűnik s új jég vesz körül, új gyönyörű­ségekkel, de új betegségekkel is. E betegségeket, — mert kikerülhetlenül együtt járnak a gyárak füst­jével, — meg kell ismernünk, saját magunk ér­dekében. Korunk betegsége a munkás­kérdés; ez a nagy talány, melynek megfejtésében Malthus embertelen theóriája óta annyi nemes elme fáradozott, mely épp úgy teremtett Proudhont, Lassallet, mint Frank­lint és Schultze Delitscht, s mely uralkodik egész modern társadalmunk fölött A legutóbbi időkben Magyarország is belevo­natott az európai munkás­mozgalom körébe. Ezen sem örvendenünk, sem kétségbeesnünk nem kell, mert a dolgok természetes sorrendje okozatot köve­tel az ok után.­­ A civilizációt elfogadtuk , be­tegségeitől meg nem szabadulhatunk. A lakásszükség tekintetében már több erélyes­ szó intéztetett politikai lapjainkban is a közvéle­ményhez, a munkások részére ; mi reánk nem tarto­zik maga a kérdés, csak azt akarjuk itt röviden elmondani, hogy ez ügyben mi történt eddig külföl­dön és nálunk is. Anglia itt is mintaállam. Már Erzsébet királyné korában meghozatott a törvény, miszerint a ház­birtokosoknál szabályozva volt a lakók száma, ne­hogy sok család zsúfolva lakjék együtt. Az e sza­bályt megsértő háziúr öt shillingben elmarasztalott

Next