Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)
1871-02-08 / 31. szám
Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ftekr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. 31-dik sz. Szerda, február 8. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871 FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Lapunk első száma elfogyván, előfizetést csak február-márciusra fogadhat el 2 forint 35 krajcárjával a kiadóhivatal. A szabadság istennője. (Beranger). Oh ! láttalak fénycsillagos mezedben ! Hazám csodált, rajongva néze rád; Vérszínű zászló volt szelíd kezedben, Testedre fonva friss babér s cserág . . . Ragyogva szálltál, ihletett jelenség, S örült, ujjongott, üdvözölt a nép ... Szálltál közénk, szemedben annyi fenség : Dicső szabadság, fényes égi kép ! A merre mentél, fölvirult az élet, S állott a ház bús, romba dőlt fala, Virágesődben minden újra éledt, Zendült a himnusz s a csaták dala. Kis árva én, ki elhagyatva voltam, Ki szoptam, óh! sorsom fanyar tejét: „Anyám helyett nézz rám mosolygva!“ szóltam, Dicső szabadság, fényes égi kép ! Történt sok aztán — kábulásban álltam, De gyermekelmém nem hatott belé, Csak a szabadság hajnalát csodáltam, Lángolva néztem a határ felé . . . A gőgös ellent frank fiúk verik meg, Keblünk nemes, nagy büszkeségben ég ... Add vissza múltját gyermekéveimnek, Dicső szabadság, fényes égi kép! Most csönd uralg, mély csönd van a hazában, Megtört az óriás — semmi zaj, se’ hang . . . Az idegennek ránk helyezve lába, Kiáltja durván : „Kincsedet, te frank !“ Hogy mámorunkban az egekre szálltunk, S leleplezők szent homlokod diszét: Benned csak álomképzetet csodáltunk, Dicső szabadság, fényes égi kép ! És látlak újra! Bájad összetörve, Idők súlyától földre görnyedél, Arcod redős, békát a végzet örve, Tavasz helyett rajtad borong a tél . . . Nagyság, erény, templom, babér, hit, oltár, Remény, szabadság, győzedelmi ék: Mind elveszett! s velők te is lehulltál, Dicső szabadság, fényes égi kép ! Ábrányi Emil: Székelyné élete s szinművészetünk bölcsőkora. Irta: Jakab Elek. (Folytatás). Székelyné pőre által akadályoztatását adván nem mehetése okául, Döbrentei nov. 22-kén másodszor is irt: „sajnálja elmaradását, mindazáltal örvend az igazgatóság, hogy ígéretét csakugyan teljesitni fogja. E reményben 1834. évi gyertyaszentelőig, ha nem örömest is, de vár, mivel, — úgy mond, — Székelyné ottlétére szükség van... Jöjjön Néb Mari is... Ne aggódjanak oly nagyon, — írja tovább, — az útiköltséget javítni fogják. A per hamar és jó kimenetelét, tüstént indulást, szerencsés megérkezést s ott megelégedést kíván Elvirának.“ December 17-dikén a harmadik levelet kapta Székelyné, melyben újból hangsúlyozva van a közönségnek, a színészeknek *), a tudós-világnak benne való bizalma, rá élénken várakozása, mindenkinek tisztelete; útiköltségül 60 forint jön részére megajánlva, azon kijelentéssel, hogy amig hozzá reményük lehet, addig az ő szerepeire mást meg nem hívnak. 1834 elején*) negyedszer is kérte Döbrentei őt a fölmenetelre, szomorúságát fejezve ki, hogy személye helyett mindig csak leveleit kapják; csak az vigasztalja, hogy minden jóhoz hajjal jut az ember, s igy kell őt is, mint budai színpadjuk egyik fényét megnyerniék. „Ha most sem megy el, — igy végződik a levél, — akkor hinni fogja, amit mondogatnak, hogy Székelyné másodszor is a szent házasság arany kalitkájába készül magát bezáratni.“ Erre sem menvén, sem határozott feleletet nem adván Székelyné, Döbrentei a bizottság nevében január 30-kán egy hivatalos hangon irt utósó fölszólítást intézett hozzá, melyben február 20-kát tűzte ki fölmenetelére, mivel az igazgatóság az ő szerepe betöltését tovább nem halaszthatja. „Kántorné ne aggaszsza, — írja e levélben, — ő semmit sem tett s nem is tenne ellene. Az igazgatóság ügyelettel lesz, hogy kinek-kinek részrehajlatlanul megadassék az érdeme.“ Még korábban (január 14-kén) Bölöni Farkas Sándorhoz is írt Döbrentei e tárgyban, kérve őt, beszélje rá Székelynét a fölmenésre ; mindent megadnak — úgy mond — neki, ami csak telik. „Mondd meg — folytatja enyelgeleg — a két capriciosa szépnek **), hogy Budán jó dolguk lesz, és midőn már látod kedvüket, akkor csak rakd fel őket hamar szekérre...“ Tett-e Farkas Sándor kísérletet, nem tudom, az azonban tény, hogy Székelynét újból színpadra léptetni nem lehetett. Még ez évben ismét, és most harmadszor kisérjék meg Székelynét a színi előadásokban részvételre bírni. Udvarhelyi és Szentpétery társasága volt Kolozsvárott ez időben. Erdély erkölcsi fegyverrel vívta ki 1834 diki országgyűlését, s egy politikai fordulat küszöbén állott. Kolozsvár — az országgyűlés helyes volt a mozgalom központja. A kedélyek izgatottak voltak, a hangulat emelkedett. A közlelkesedés áramlatának ellene állani nem lehetett. Székelyné jó honleány volt, a közszellem nyomása alatt meghajolva, néhány játékra határozta el magát. November 1-jén lépett föl „A borzasztó és a palazzoi kastélyban“ című háromfelvonásos szomorújátékban A „Honművész“ című szépirodalmi lap színi előadója így írt ez előadásról: „Amit oly régen óhajtottunk, — úgymond, — beteljesült. A több év óta magányba vonultan közbecsülésben élő Székelyné ma ismét színpadra lépett Clarissa gr. Goissininé szerepében. A színház tömve volt, mindenki vágyott látni a közönség régi kedvencét, kinek kiléptével zajos és hosszas taps keletkezett. Az a nemes szelídség, melylyel féltékeny férjének háborgó indulatit csöndesíté, fájdalommal lepte meg a gyöngébb érzésűeket. Meridának a kertben véletlen megjelenése által okozott ijedelme a természetnek remek utánzása volt, valamint megható a palazzoi kastélyban azon finom modor, melylyel Meridát férje iránt megbocsátásra bírta, s habár egykori szerelmük említése elhalt is a női kötelességet oly igen ismerőnek ajkain, tekintete és érzései elevenen tüntetők szem elé ama boldogabb múltakat, melyektől megfosztaték. Meridának tükörben látott meggyilkoltatásán való iszonyodása borzadást keltött fel s fájdalomkönyeket fakasztott a néző közönség szemeiből, s midőn ájultan leesett, mintegy látható volt benne, miként zsibbaszthat nem tudásra a hihetlen gyilkosság egy szerető keblet; végre a gyilkosság után férjének is Zorenza előtt félig háborodott elmével megjelenése s azon való ijedelme, melyet a gyilkosok meglátásakor kimutatott, oly jelentő volt, hogy ha a néző a gyilkosokat nem tudja is, természetes megrettenéséből kivehette. Az első felvonás és játék végén kihivatott.“ November 3-kán „Az egyiptusi út“ című darabban játszta Nyárádinét. Ez alkalommal nyomtatott verssel tisztelték meg, ami azonban — akár alakját, akár tartalmát nézzük, — az egyszerű megemlítésnél többet nem érdemel. Cime: „Székelynének. Kolozsvárit, jan. 3. 1835. Sz. B.“ Nov. 4-kén „Bocskai Istvánéban Báthory Zsigmondnét, 8-kán „Az árva és gyilkosában az árvát, 11-dikén „A pártosság dühéiben Lard Johannát, 18-dikán „Jolanthá“ban a főszerepet, november 22-kén „A genfi árvá“ban Henriette-t, 26-kán „Stibor vajdáéban Margitott adta; dec. 9-kén játszott „Preciosá“-ban és „Amsterdami hóhéréban, 14-kén „Kőmives és lakatos“ ban, 18-kán „Tancred“-ban a Luitgard szerepét, dec. 30-kán „Szapáry Péterében Ilkát; 1835 jan.o kán a saját jutalmául adott „Marino, vagy a castelli szavának áll,“ 6-kán „A livornói asztaloslegényében, 20-án „A siklósi borzasztó két éjszaká“ban Bubek Máriát, 24 kén „Hamlet“-ben Opheliát, 31-kén „Zelmirá“-ban a főszerepet. Utóljára akarták játszani febr. 6-kán „Torda hasadékjá“-t, de az előadás a közvéleménynek az országgyűlés erőhatalmas feloszlatásáért való ingerültsége miatt elmaradt. 1834 nov. 1-től 1835 január 31-kéig állapítják meg a hirlapi tudósítások a Székelyné második időszakbeli színpadi működését. A tudósító majdnem mindig kiemeli játékát, egy előadására azt jegyezte meg, hogy jelesen játszott, másiknál, hogy szívrehatóan, harmadikra, hogy méltósággal, negyedikre, hogy a balsorsával nemesen küzdő szerepét kitűnően játszta, „Tancred“-ban a méltóságot szerelemmel vegyülve, a halál kínját a vallás szelíd vigaszával és egy jobb jövő reményével édesítve, meghatólag tüntette a nézők elé. Bubek Máriában azon állapotot, midőn a férj iránti hűséget az atyai szeretet védi, midőn szive zárva van s titkos benső érzése és a kötelesség egymással harcra kelnek, ez emberi erőt haladó érzéseket Székelyné művészi tökélylyel adta. Első föllépésekor s játékai alkalmával a közönség rokonszenve mindig kitűnt, és ő mégis megszűnt tovább játszani, s a Váradra menő társaságtól elválva, Kolozsvárott maradt. Okát már én is érintettem. Kőváry azt írja: azért tette, mert magával megelégedve nem volt; érezte, hogy többé nem emelkedhetik. „Belátta, — úgy mond, — hogy a tudomány embere hasonló a naphoz, mely éltet, melegít, csak azután kezd forróbb sugarakat lövelleni, ha pályáján megtért , míg a művész a holdhoz hasonlít, mely miután megtelt, sugarai kétszeres mértékben kezdenek halaványúlni. Valóban, Székelyné másodszori visszalépése ritka erő tanúsága s életének egyik szebb jelenete. Néhány hónapig látta magát bálványoztatni, a rövid dicsőség visszaidézte egykori pályája gyönyöreit, látta, hogy még lenne tér tehetségének, s mégis könyek közt bár, de másodszor is megvált fényes pályájától.“ (Folyt. köv.) *) A vármegyei bizottságban részt vett s Székelynét társokat óhajtó színészek voltak : Bariba, Megyeri, Telepi, Tóth, Páli. *) Kelete nem volt, de Székelyné egy január 5-diki levelére hivatkozás van benne, mi azutáni keltét mutatja. **) Székelyné és Néb Mari. Utóbbira nézve csak bók van mondva, mivel — amint tudva van — e jeles komikánk szépség nem volt, de Székelynére teljesen illett. Végzetes házasság (Orosz beszély). Vovcsok Markától. (Folytatás). V. Az ifjú minden este együtt időzött a leánykákkal. Ezek soha sem hivták, de azért azt sem lehete mondani, hogy az ifjú leste volna ez alkalmat; találkozásuk esetlegesség műve volt. Majd az utcán jöttek össze s kölcsönösen unalomról panaszkod