Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)

1871-02-08 / 31. szám

va, pillanatra elnevetgéltek, majd lélekszakadva fu­tott hozzájuk, munkáját valami ürügy alatt félben­­hagyva, hogy azután épp oly gyorsan távozzék ismét, az idő rövidségével mentegetőzvén... . Este azonban visszatért. Társalgását nem lehet­ valami különösne­k mondani, de mindamellett élénk, kedélyes volt az, mint ő maga. Bánatos, lehangolt egyén ,lelkére üdí­tő hatást gyakorolt társalgása. Parasa nem sokára már a sötétben is ráismert Mihályra (így hívták Taniának unokabátyját). A­nélkül, hogy látta volna, már lépteiről megismerte, midőn feléje közeledett. Pár hét alatt Parasa láthatóan kezdé vidorságát visszanyerni; járása sokkal elevenebb lett, s beszé­dében is több-több élénkség volt észrevehető. Ha szerelmére s Péterre visszaemlékezett, kissé elko­molyodott ugyan, de töprengése nem tartott sokáig. Kezdé magát lassankint azzal vigasztalni, hogy az embernek nem az a rendeltetése, hogy szomorúság­ban töltse életét! — De különben miért is szomorkodtam én ? — gondolá magában Parasa. — Hiszen Péter vissza fog térni. . .. És eszébe jutottak Mihály szavai, ki rendesen ezt szokta mondani: „Mit ér az ember azzal, ha szo­­morkodik ?!“ Három héttel később Párosának már ily gondo­latok cikáztak át lelkén: „Vájjon mint vélekedik Mihály énfelőlem ?“ Öt héttel későbben pedig ily kérdést ten magához: „Szeret-e ő engem?“ Majd úgy tűnt föl neki, mintha szerelmes lenne belé az ifjú, majd pedig mintha nem érezne iránta semmi szerelmet. Igaz, hogy számos jelből lehete gyöngéd érzületéről következtetést vonni, de hatá­rozottan soha sem nyilatkozott Mihály. „E szerint tehát nem is szeret ő engem ? ! — fűzi odább eszméit. — Azonban ki tudja ?“ A leányka gyakran eltöpren­­kedett e fölött, de sehogy sem tudott az ifjúnak irán­ta való magaviseletével tisztába jönni, hiába törte a fejét órák hosszáig. A férfiak e faja egészen új volt még előtte. Ismert állhatatlan embereket, kik egészen föltárták szívüket ma valaki előtt, és holnap már mit sem tudtak arról; ismert féltékeny és szerelmi búban epedő embereket; jó és szeretetreméltó, szí­vélyes egyéneket; ismert heves természetünket, őszin­téket, szóval mindenféle fajtából valókat; de ha ezek szerelmesek voltak, az első helyet náluk a szerelem foglalta el; az efféle emberek akkor megfogytak, megváltoztak, a szenvedély örömre lelkesíti őket többé-kevésbé, és mindig csak szerelmükről beszél­gettek. Mihály, ő mindig csak Mihály maradt. Igaz, hogy az ő szavai olykor sokkal melegebbek, gyön­­gédebbek voltak, mint rendszerint, s tekintete is von­zóbbnak látszott, de mindamellett sem lehetett volna felőle azt mondani, hogy ő szerelmes, sem fejének tartása, sem szemének ragyogása után. Parasa mindezekből nem vonhatott ítéletet, bár­mennyire is óhajtott volna e tekintetben magával tisztába jönni. „Ejh! ravaszsággal kell őt legyőzni!“ gondolt magában, de azzal sem boldogult, és az idő csak múlt, múlt folyvást. Kíváncsisága valóságos gyötrelemmé vált. — Csak azt tudhatnám legalább meg, mit for­gat fejében, — tűnődött egy éjjel, midőn nem tudott elaludni, — csak azt tudhatnám meg! De mit sem tudhatott meg. Néha oly emésztővé vált már eme kíváncsisága, hogy kevésbé múlt, miszerint összekulcsolt kézzel nem csengett tudványának kielégítése végett. Egymást űzték, kergették gondolatai. . . . — Vájjon nem szerelmes-e más valakibe ? De akkor észrevenné az ember, hova jár. Miért vonzó­dik ő mindig csak hozzánk — és különösen hoz­zám? Vagy talán Taniára gondolna? De hiszen Ta­nia nem sok figyelmet mutat iránta. . .. Vagy talán tud valamit Péterrel való viszonyom felől ?. . . És Péter, hol lehet ő most ? Szívét félelem szállotta meg. — Mit csinálhat most Péter az ő magánosságá­ban ? Várjon most is oly zordon-e még, mint egykor ? Sir-e még megválásunk miatt, mint azt utóló este tévé ? Mikor is jő már vissza ? Minő lesz a viszont­látás ? Mi lesz akkor Mihályból ?.. . Csak hogy Mi­hály nem szeret ám engem .. . De hát mégis miért nem szeret? Vagy miért látszik az úgy, mintha sze­retne ? Miért ? Eljött a falu védszentjének ünnepe. Sokan rán­­dultak át a szomszéd falukból is. Fiatal emberek és piros pozsgás leánykák l­laszin kendőikben s üveg­gyöngyökkel, álgyémánt fülbevalóikkal fölcicomázva, tömegesen tódultak az ünnepélyre. Cifrábbnál cif­rább faragványú szánkáknak egész sora jelent meg, mely összeg azután untig elég nekik arra, hogy itthon Árvában, Trencsénben nyugalmas, boldog családi életet alkossanak. Egy éltesebbel beszédbe elegyed­tem, s ez azt állitá, hogy nem csak Konstantinápolyt, de Arábiát, Perzsiát egész Indiáig megjárta, s nem egy perzsa sált csempészett be tüszője alá gön­gyölve. Podgyászomhoz visszatérve, ugyancsak mérge­lődtem, mert azt a vámőrök motozás közben úgy széttárták, hogy mesterség volt a már alig néhány percre kiszabott idő alatt bőröndömbe úgy vissza­rakni, hogy beleférjen. A­mi könyv, újságlap avagy írott levél volt, azt — a­nélkül, hogy csak kérdezték volna is, — mind elvették. Csoda, hogy még zsebei­met is ki nem kutatták. Míg az ebédet,elköltőm, csak a gondviselés vi­gyázott holmimra. Útitársaim azonban biztosítottak, miszerint nincs eset arra, hogy itt valaha bármi lo­pás történjék. Elindultunk. Néhány mértföldig azt gondoltam, Szatmár­­megyében vagy Szabolcsban a nyírségen járok, épp oly terméketlen futóhomok-sivatag. Csak elvétve látni egy-egy szalmával födött lakot, de környéke ezeknek is néma, csöndes, mintha belőlük az élet tel­jesen kihalt volna. A második állomás, hol gyorsvonatunk meg­állóit : Szcakowa, összekötő pontja porosz Sziléziá­nak Lengyelországgal. Csak úgy özönlött a porosz vonatról a sok kereskedő s egyéb üzletember, mint méhkasból a raj. Egy pár a mi coupeé-nkba is ju­tott, s beszédükből csakhamar sejtem, a­miről ké­sőbb meg is győződtem, hogy az európai Oroszor­szág kereskedelmi iparának szálait teljesen Poroszor­szág tartja kezében. Örökösen egyik állomáson ki-, másikon beszálltak e harsogó r-rel beszélő németek, s társalgásuk gyáripar, vasutak, gyapjú, gabona s egyéb nyerstermények körül forgott. Valóban bámu­landó e nép szorgalma, ipara. És én nem azon aggó­dom, hogy a porosz önhittségnek, elbizakodásnak és gőgnek a legújabb franciaországi győzelmek elévül­­hetlen alapúi fognak szolgálni, — mert végre is a hadi szerencse forgandó, s a mit ma Poroszország osztott másnak, azt holnap ő kaphatja vissza, —■ mint inkább az ő roppant iparuktól félek, némelyike ezeknek oly nagy volt, hogy csak nagy körben lehete vele megfordulni, mig némelyik oly piciny, hogy valamely nagy kézzel megáldott férfi­­ tenyerével befödhette volna. Az idő nagyon kellemes volt. Éjen át sok hó esett s a talajt mindenütt fehér lepel borttá, mely szinte égni látszott a napsugaraktól. Tania sokkal halványabban, mint az újonnan esett hó, tért Parasával a templomból haza. A jelen­volt idegenek közt ott látta egykori jegyesét. Ez is észrevette őt . . . Miért jöhetett ő el ? — Bizonyosan éretted jött ! szólt Parasa. — Meglásd, nőül vesz téged. Kétségkívül kiegyezett már erre nézve szüleivel. Tania hallgatott, mitsem válaszolt barátnőjé­nek e megjegyzésére. De ha valaki más hallotta volna Parasa beszédét, okvetlenül észreveszi ama zavart, mely e leányon­­erőt vett. Beszéde szakgatott volt, s egy tárgyat még be sem végzett, minden már másikhoz fogott.... Arca égni kezdett, meg-megfor­­dult minden pillanatban, s nyugtalanul hordozta meg a népen szemét; hol gyorsstá lépteit, hol pedig meg­­lassitá . . . Előtte és utána mindenütt hemzsegett a vasárnapi nép; mindenütt zaj, élénkség, ünnepiesség! — Tania, én betérek hozzátok! — szólt Parasa, belépve a kapun. — Atyámnak most sok vendége van , fejem fáj, elannyira, hogy a szemem is káprá­­zik belé ; míg azok eltávoznának, nálatok maradok. Taniáéknál senki sem volt henn. Anyja templom után látogatni ment. A leánykák leveték köpenyü­ket és leültek. Tania még mindig halvány és szomorú volt; fe­jét tenyerébe hajtá. Parasa az ablakhoz ment, s a hideg üveghez tartá égő arcát. Látható volt, mint szál­lottak gondolatai mindenfelé határozott irány nélkül, mint a madár, midőn vihart sejtve, menedéket keres. — Tania, min gondolkozol te most ? — kérdő Parasa. — Ne búsulj, meglásd, ő fölkeres, megláto­gat. Én érzem, hogy ő eljön ... A fájdalmat öröm váltja föl ... És ő nőül vesz téged . . . Miért tépelő­­döl ennyire ? Légy türelemmel, ő azonnal itt lesz . . . Tania még mindig tenyerébe merített arccal ült, mozdulatlanul. — Amott jő, amott jő már, — kiálta fel egy­szerre Parasa, — nézz csak amoda ! (Folyt, köv.) Senki sem tagadhatja, hogy eddig a nemzeti iparnak főfokon az angol királyság, az észak-ameri­kai szabad államok és Belgium állottak. Ezekben ma is tudományos értelemmel és legkitartóbb szor­galommal űzetik. Ha tekintjük azonban a porosz bi­rodalmat, ebben már egy idő óta mindenféle gyárak az okszerű földmivelés mellett oly nagy mérvben gyakoroltatnak, hogy gyártmányaikkal Európának egy részét, és főleg a roppant orosz birodalmat ellát­ják, és érettük sok nemzet kincseit szállítják hónuk gazdagítására. A gyárak sűrűségében a kereskedés mindenkor elég anyagot talál, melylyel hajóikat vagy vasútjaikat megterheljék. Vállalkozni eljárnak idegen országokba is. És ez okból oly terjedelmes a porosz kereskedés. Mindenféle tudomány művelésé­re számtalan tanodáik léteznek, s a legjobb könyv­tárak sokasága nyitva áll minden tanulni akarónak. A hadi tudományok akadémiája pedig oly jeles, hogy a belőle kikerült tisztek és vezérek a csaták dia­dalát mintegy biztosítják. Onnan kerülnek ki a Moltké­k. Lengyelország egészen más képet nyújt. Minden állomáson tömérdek hosszútaláros zsidót látunk, mintha csak zsidó országban járnánk. Ezek mintegy sáfárjaik a porosz tőzséreknek, kik még a vagyon ablakaiból is különféle üzleti utasításokat osztogat­tak, s kiknek közbejöttével szívják a szegény, tudat­lan lengyel és orosz népet. Megbocsáthatlan bűne a lengyel főuraknak az, hogy nem keresve saját né­pükkel az érintkezési pontokat, jobbára elszélednek idegen országokban, s ott költik jószágaik egyre apadóbb jövedelmeit. Beszéltek nekem eseteket, hogy több főúr még bérlőit sem látja soha, nem hogy jószágait ismerné. Hol van tehát itt a remény, hogy gyarapodás mutatkozzék ?, hogy az ország ne szegé­nyüljön folyvást, mikor a föld és annak elhagyatott népe megannyi apró zsarnokok alatt nyög ? Nem segítnek ily nemzeten sem ezüst-, sem aranybányái, mert az iparos nemzetek ezek jövedelmeit is bevitt iparcikkeikkel és kelméikkel mind kiszívják. Esti tizenegy óra lehetett, midőn Varsóban a „Victoria­ Hotel“ ben megszálltam. Előkelő fogadója ez a lengyel fővárosnak. Kényelmes szobák, szép étterem és pontos szolgálat. A­mi azonban a kávé­­házakat illeti, meg kell vallanom, hogy a bécsieknek oroszhoni didergések. I. Múltkor azzal végzem, hogy mikor az orosz ha­táron a rendőrbiztos átadó láttamozott útlevelemet, egyszersmind gyanúsan intett egy rendőrszolgának. Én azonnal gondolkozóba estem, hogy vájjon mit jelenthet ez? Már vagy hetven-nyolcvan utas pasz­­szusát láttam azák, de egyik sem részesült eme figye­lemben. Hátam borzongott e meg nem érdemelt ki­tüntetésre, jól tudván azt, hogy habár még csak az úgynevezett nagy Lengyelországban, de már orosz hatóság körmei közt állok, azt pedig olvashattuk eleget, hogy puszta gyanú is elég volt nem egy ízben arra, hogy valakit hűvösre tegyenek, és aztán ottfelejtsék fél esztendeig. Podgyászunk ezalatt a mellékterem vámaszta­laira lön helyezve. Dél felé lévén, valamit harapni is akartam, mielőtt azonban az utas tisztába nem jő útlevelével, bőröndjét nem igen vizitálják.Ennélfogva sietnem kellett, hogy az erre kiszabott egy óra alatt mindez megtörténhessék. Kezemben tartva a négy­rét összehajtott útlevelet, igyekeztem utat törni az összeszorult tömegen keresztül, a­mi ugyan eleintén nehezen ment, de végre is csak sikerült. Mikor az ajtóhoz értem, csak akkor tekintek bele. Rögtön eloszlott minden aggályom, és hangos nevetésre fa­kadtam. Az útlevél ugyanis nem az enyém, hanem egy magyarországi drótostóté volt. A rendőr­hivatalnok tehát, ki külsőmet nem tarthatá megegye­zőnek a drótostótokéval, ezért mért végig szemeivel, a ezért figyelmeztető rám a rendőrszolgát. Még egyszer vissza kellett mennem a látta­­mozáshoz és sajátkezűleg kiválasztani a huszon­nyolc drótostóté közül, kik mind Oroszország felé utaztak. Valóban rendkívüli e jó emberek vállalko­zási szelleme az utazásban. Börtüszőt öltenek dere­kukra, kezükbe veszik görcsös botjukat, s déltől a magas északig, nyugattól keletig bevándorolják a világot ama néhány garassal, melyen egyik várostól a másikig drótot vásárolnak. Pétervárától le egész Sziciliáig a legkülönbözőbb pontján Európának talál­koztam már velük. Némelyiknek szolgál a szerencse, annyira, hogy elmennek hazulról egy pár gaiyassal, s néhány év múlva több száz forinttal térnek vissza. 146

Next