Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)
1871-02-09 / 32. szám
Előfizetési díj: Félévre . . . 7 fte kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. 32-dik sz. Csütörtök, február 9. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szánt. Nyolcadik évfolyam 1871. FŐVÁROSI LAP IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Zöldfa-utca 39. sz. 1. cm. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor .....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Lapunk első száma elfogyván, előfizetést csak február-márciusra fogadhat el 2 forint 35 krajcárjával a kiadóhivatal. Székelyné élete s színművészetünk bölcsőkora. Irta: Jakab Elek. (Folytatás). Harmadszor, és most utoljára, ismét Nagy-Várad bírta Székelynét színpadra lépésre. Ez is nagy lelki tusakodás eredménye. A jóakarat, barátság és szeretet minden erejének megfeszítésével volt képes csak célt érni. Az olvasó ismeri ez életrajzból, mivel tartozott ő e derék városnak, mely hozzá a legforróbb rokonszenvet tanúsította, jóságaival tetézte, boldogságában és örömeiben szívből osztozott, szerencsétlensége napjaiban hű barátja s részvevő társa volt. Egy meghitt barátnőjének, Falitzky Antal vármegyei főorvos és váradi akadémiai tanár neje . Gaszner Franciskának 1838 febr. 10-kén hozzá intézett bensőségteljes levele fölfejti azt a szellemi kedves viszonyt, melyben Székelyné Várad műveit közönségével állott s azon okokat, mik Székelynét magányából még egyszer kilépésre bírták. Közlöm kivonatilag azért, mert abban a magyar színészet ezenkori történetét illető, s a nagyváradi színügypártoló családokat méltóképpen kitüntető adatok foglaltatnak. „Az életben most utoljára írok, — így hangzik az, — mivel fájlalva kell megvallanom, hogy minden kérelmeim és a publikum kívánatai mind csak semmiben enyésznek el kegyed előtt. Most még egyszer kérem mindenre, ne vesse meg szíves meghívásunkat, jöjjön ki haladék nélkül. Mire valók a sok gondolkozások, hogy már nem való theatrumra, nem fiatal, stb. ? Higgye meg, ez csak képzelődés! Nem féltem én kegyedet. Csak addig nehéz, mig egyszer föllép... De látom, hogy kegyed nem hisz nekem s félreismeri igaz, jó szivemet... Ma igen sok helyt jártam. Vannak, akik az operát nem szeretik és ezért nem járnak a színházba, igy : Fördényi Antalék, Krusperék, Belitzai viceispányék, Miskolcziék és még többek, de úgy nyilatkoztak, hogy ha Székelyné kijő, mindjárt fognak mindig járni. Olyan jutalomjátéka lesz, hogy meg fog vele elégedni. Ezt igaz lelkemből irom. Ha tudná, mennyire óhajtják, csak azért is mindent félretenne és lőne. Ne vesse meg hát ezen kegyed iránt igen jó érzésű publikumot ! Készen vannak a szép koszorúk, mégpedig szép kezek fogják fölhajítani. Éppen ma volt nálam Kilényi, ő is fog írni, mert igen jól hallja és tudja, mennyire óhajtják kegyedet; engem is igén kért, hogy írjak és tudassam, hogy ő az útiköltséget fizeti, és ha kijő és szüksége lesz pénzre, azt is ad, és mindnyájan segítni fogjuk mindenben, főképp Klári *) alig várja. Bálás Mária azt mondotta, akármit szívesen tesz önért. De hát még én és Miskolcziék, akik ezerszer csókolják és alig várják, hogy láthassák ! Miskolcziné régen nem jár a színházba, de azt mondta, ha Székelyné eljő, a bomhoz és mindig megy. Ferdényiné kéri, hogy jöjjön, ami házától kitelik, mindennel szolgál, én magam pedig mindent, mindent teszek, csak hogy már egyszer láthassuk. Most van rá idő, amikor kijöhet; ha ezt érettünk meg nem teszi, akkor mindennek vége, tudni fogjuk, hogy soha sem szerette Váradot. Bármi kifogása semmit sem ér, mert egy hónapot vagy hat hetet föláldozhat ezen kegyed iránt forrón érző publikumért.. . Én megírtam, hogy végződik a gyönyörű levél, amit tudtam s a mi szivemen volt, és higyje el, hogy igazságot írtam, mily igazán kegyedet mindig szerettem. Hogy sokáig nem írtam volt kegyedhez, oka sokszori csalódásom miatti fájdalmam volt, hogy kegyed nem jött ki. Most még egyszer kérjük, én is, Klári is. Ugye,kijövend, édes Székelyné? Siessen, röpüljön ölelő karjaink közé! Már sokaknak előre mondtam is, hogy kijő. Minden örül rajta. Ha jő, nálam álljon meg először is... Igaz, jó barátnője, Falitzkyné.“ E levél, mint az asszonyi jó szívnek és kedélynek, de egyszersmind a megnyerni s lekötelezni tudásnak remeke, a benne levő baráti és honleányi nemes érzésekért szintúgy, mint gyönyörű folyású irályáért megérdemli, hogy szinművészetünk történelmébe írójának nevével együtt fölvétetve örökittessék. Székelyné szive nem tudott barátai és jóakarói szeretetteljes ostromlásának ellenállani; hihetően ott nyugvó kedves halottainak fájó emléke és sírhalmai is vonzották. „Kiment,— amint Kőváry írja,mert a hírlapokban említést róla nem találtam, — április 24-kén lépett föl először mint Bocskayné. A közönséget, mely már mintegy magáénak tartotta, a legnagyobb lelkesedésbe hozta ; éljenzéssel, nyomtatott verssel * és koszorúval fogadták, tapsvihar kisérte szavait. A művésznő visszaemlékezvén örökre letűnt dicsőségére, szenvedélyének fájdalmától elragadtatva, oda ingerlődött, hogy első felvonási jelenetét alig végezhette be, a másodikban nem volt képes játszani, s csak a harmadikra kapta vissza ismét erejét. Székelyné május 8-kán „A templáriusok“ban gyönyörködteté utoljára Váradot**); e napon látták őt utolszor színpadon ; e játéka volt színpadi élete hattyúdala, pedig még ekkor is gyémánthoz hasonlított, mely a napsugarakat annyira beszivja, hogy miután a nap letűnt, kisugárzásával fényt tud árasztani. Székelyné itt végezte be színi pályáját— „Most itt él Kolozsváron, — igy rekeszti be Kőváry 1855-ben irt szép életrajzát, melyet én belbecséért s Székelyné emléke érdekében örömmel használtam, felvonúltan, magányosan, csupán a színházat látogatva ; azoknak, kik színpadon ismerték, kedves emlékezet, kik lelkes társaságát fölkeresik, kedves élemény.“ rokonaival, magánosan él, lelke munkássági egész köre a gondolkozás és emlékezés, időtöltésé azokkal, a kik fölkeresik, vagy a kiket ő fölkeresni jónak lát, társalgás és a színház, hová mehetésre a Kolozsvárott időző társaságok igazgatói neki pár tiszteletjegy adása által alkalmat és módot nyújtani kötelességüknek ismerik. Hadd füzögessem össze, a mit irományai közt e korszakból föltaláltam, barátaitól megértettem. Magános elmélkedéseinek némi nyomai imakönyvében vannak följegyezve, melynek első tábláján halfelől ez áll saját kezével írva: „Székelynéé.“ Az első papirlapon ismét sajátkezüleg irva e naplószerü jegyzés van : „Április 10. 1849. Utolsó Szakadj meg, életerő!“ A vonatkozás előttem ismeretlen. „Julius 2. Utolsó, utolsó életohajtás.“ E jegyzés érzeményét sem tudom. Alább: „1850. Ki jelenben boldog, a jelennek él; csak szenvedőnek merül föl a múlt, s mint halálmadár a sírkereszten, búsong a kebel a múltak romjain.“ Megint alább: „Január 25. 1855. A sors megengedte, de a végzés nem engedte, hogy boldog legyek ; mert intésére nem ügyeltem, s ezért kínos öregségem.“ Más lapon: „Múlnak az esztendők, az idők egymásnak Egy örökkétartó temető-sírt ásnak.“ Hátrább megint: „Annak, a ki titokban nyögi ínségét, enyhülés ahhoz fölsirni, a ki szemmel tartja a bajaival küzködő jámborságot . . . “ (Folyt. köv.) *) E derék hölgy kiléte előttem nincs tudva. Sajnálom, mert a Székelynénél levő levelezések egy műveit érzésű, áldozatra kész és buzgó honleánynak tüntetik föl. Lapunk mai számához féliv van mellékelve. VIII. Székelynének Nagy-Váradon 1838-ban a lelkesedés tapsai között színpadra utoljára föllépése óta húsz év telt el 1858 december végéig, évei hol a csöndes és boldogító, hol a dúló és bánatos visszaemlékezésnek. Az a nő, kinek a merre járt, virágot hintettek útjára, s a ki midőn valahonnan távozott, elvitte magával az emberek, a társaságok, sőt egész műveit városok közönségeinek jókedvét; a kinek neve, ha játszott, dicsértöleg forgott ezerek ajkán, megérkeztét s távozását, mint a királyokét, a hit ujjongva vette szárnyára ; végre a kinek színpadi élete, szereplése, jellem-alkotásai, népművelő és nyelvföntartó munkássága a magyar színművészet' történetének egy része, e nő, két ország ünnepelt színművésznője , most Kolozsvár külmonostor-utcájában, férjével szerzett házában, a világ zajától visszavonúlva, az élet örömeiről lemondva, körében szegény .) E versnek műbecse nem levén , megemlítését elégnek látom. Címe : „Székelynéhez, Nagy-Váradon, április 24-kén 1838.“ **) Egy jegyzésben azt olvastam, hogy összesen hármat játszott, de bizonyosan állitni nem merem. Végzetes házasság (Orosz beszély). Vovcsok Markolói. (Folytatás). Léptek zaja hallatszott az előszobában s az ajtó föl nyilván, Alexis lépett be. Tania fölállott és az ifjúra tekintett. Alexis gyorsan közeledett felé, de amint Parasát megpillanta, megállott és meghajta magát. Parasa felöltötte köpenyét, köszönt és eltávozott. De midőn az ajtón kilépett, így gondolkozott: „Hová is menjek én most ? Jobb lesz, ha ittmaradok és hallgatózom.“ Figyelni kezdett : „Szegény Tania ! úgy tetszik, mintha sírna.“ Amit Parasa hallott, az nem sírás, hanem Tania hangja volt, s amint lassan kint kivehette, gyöngéd szemrehányásokat tett az ifjúnak. Majd hogyléte, foglalkozása és körülményei felől kérdezősködött. Alexis pedig elbeszélte neki baját és búját s megígérte, hogy rövid idő alatt értté fog jönni. Majd, mintha attól tartott volna, hogy kihallgatják, halkabban kezdett beszélni, és mindig halkabban, elannyira, hogy többé egyetlen szava sem volt az ajtón kívül kivehető. Parasa nem hallhatott többé egyebet susogásnál és olykor édesded nevetésnél, amint a szerelmesek szoktak nevetni. Parasa még mindig hallgatózott, de minél tovább figyelt, annál inkább elfogta a bú és fájdalom. Élénk képzelgése lefesté szeme előtt, mily szépen ülnek ők ott benn egymás mellett; elgondolá, mily gyöngéd tekinteteket váltanak egymással s mily édes mosoly lebeg ajkaikon! Parasa könyei megeredtek s úgy sirt, mintha őt megbántották vagy rágalmazták volna. Ekközben az utcaajtó megnyílt, és Mihály lépett be.