Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)
1871-02-09 / 32. szám
Paks — Pesten — XX. naplóleveleiből. — Valóban, egy ilyen téli est nagyon unalmas! Kandallóm melege nem bírja föloldani lelkem jegét. Ásitozom. Egyetlenegy emlék sem keres föl, hogy szórakoztasson. Magamat kell elővennem, saját magammal kell foglalkoznom. Annyit tudok, hogy nagyon bohó, szeszélyes ember vagyok. Sokszor kedvem jön a regényest hajhászni. Megengedem, hogy ez betegség, de nem tehetek róla. Ilyenkor rendesen nagy példák lebegnek előttem. Shakspeare gyakran — alakok tanulmányozása végett — a legpiszkosabb lebujokat kereste föl, s e korcsmai látogatásoknak köszöni lételét Falstaff is. Young „Éjszakáidnak írása alatt majd mind a fig'lniagyatottabb temetőkben bolyongott, hogy higyatot találhasson sötét eszméihez, stb. Sand Györgyöt vagy Hugo Viktort olvasva szüntelen e szavak csengenek fülembe: „Eredj, tanulmásozd a társadalom minden rétegét! Tégy kontemplacókat a szalonokban, phsychológiai búvárlatokat a paletárság közt. Sana padló el ne ejtsen, stb.»Jó gerenda be ne törje fejedet! Ismerd meg magad»!“ Az élet bohóságai elég ma álságosak; megérdemlik, hogy utánuk járjunk. Jól vagy roszul de mindig hatnak ránk. „Der Memn ich ist ein GeWohnheitsihier!“ szokták mondani, bátran utána tehetnék, hogy épp úgy rabja a hatásoknak is. Külbefolyások vezetik nagy részben akaratát, aha nem röstelném kivenni könyvtáramból Kolbstatisztikáját, most nagyon kényelmesen bebizonyíthatnám állításomat. 150 — — Párosának nem volt ideje könyeit letörülni. Az előszobának legsötétebb zugába húzódott vissza. Vájjon mit érezhetett ő e pillanatban? Egyszerre egy kar ölelte át. — Ne búsulj, kedves lelkem, ne búsulj ! — szólt Mihály, gyöngéden hajolva hozzá. Parasa egészen zavarba jött. Midőn ismét magához tért, első gondolata is ez volt: „Valóban nem csalódtam, ő csakugyan szeret engem!“ és a második gondolata az volt, hogy az ifjú karjai közül kibontakozzék és távozzék ; azonban az ifjú esdefelőleg tekintett rá. — Ah! Kapitonowna Prascovia! Hát kegyed az ?! Én Tania helyett vétettem el. Bocsásson meg, és ne nehezteljen rám! A vétkeit megbánó bűnös fejéhez még a pallosnak sincsen joga! Parasa alig hitt füleinek, s merően tekintő rá. Az ifjú még egyszer bocsánatot kért és nevetett tévedése fölött; ami pedig járását illeti: neki újra megeredtek könyei és elfutott. Egyenesen haza sietett. Otthon azt mondá, hogy roszul érzi magát, és egész nap ágyban feküdt. Kétségbeesve hánykódott nyughelyén, s többször föl-fölsóhajtott: — Ah ! mily balga, mily bohóca voltam én! Este, midőn a vendégek atyjától eltávoztak, fölkelt, felöltözködött , dacára annak, hogy heves fejfájdalmat és szívdobogást érzett, átment Taniához. Tania éppen anyjával beszélgetett. Tania anyja igen derék, jószivű, csöndes nő volt. — Jó estét, jó estét! — szólt szívélyesen Parasához. — Ülj le, kedvesem! Jer, foglalj itt mellettem helyet! Parasa leült. — Miért vagy oly kedvetlen, mintha beteg volnál ? Csak nem érzed talán magadat roszul ? —■ Kissé gyöngélkedem! — válaszolt Parasa. — Nekem úgy tetszik, mintha a szemed fájna! — Nem tudom én! . . . rt — Jó lesz Antonownának megmutatni. Ő mindenféle baj gyógyításában nagyon gyakorlott. — Meglehet, hogy fölkeresem. — Mindenesetre keresd föl! Nem jó a bajjal tréfálni! Hadd vizsgáljon meg Antonowna. — Majd elmegyek hozzá ! — Hát atyád otthon van ? Bizonynyal vendégei vannak, ugy-e ? — Már eltávoztak vendégei, — ő is elment onnan hazul. Parasa elkezde beszélgetni, de ekközben Taniát folyvást szemmel tárta. Nem lehet mondani, hogy Tania vidám lett volna, de mindamellett is egészen ki volt vetkőzve lényéből; arcának és tekintetének kifejezése nem a régi, megszokott volt. E leány át volt alakulva, épp úgy, mint a szentek arca, — ha ugyan a legendáknak hitelt lehet adni, — vagy inkább úgy, mint azok, kik vágyaik tárgyát már megnyerték. — Nos, Tania, hát mi újság? — szólt Parasa, midőn az öreg asszony őket pillanatra magukra hagyta. — Hát mit beszélt Alexis ? Mikor lesz a menyegzőtök? Ugyan beszélj, beszélj már! De mindezt oly hangon mondta, oly félelemmel, mintha minden üdve Tania válaszától függene. — Mit beszélsz te még most menyegzőről ? Csak éppen meg akart , engem látogatni . . . Ő nagyon búsul most . . . — Hallottam, hogy kesergett, és miképp vigasztalta magát! — Nagyon búsul! — Hát mi oka lehet neki a búsongásra ? Ő búsul, szomorkodik! De hát mi a baja? ... Tegnap még a fölött keseregtél, hogy méltatlanul bánt veled, és most úgy látszik, mintha te szomorítottad volna őt meg. — Úgy látszik, te még soha nem szerettél senkit! — szólt Tania kis szünet múlva. — No, de jobb is úgy! — Nem mondhatnám, hogy jobb lenne! Szünet állt be. — De hol járhat most az a Mihály?—szólt egyszerre Parasa. — Valóban, még ma színét sem láttuk ! Valószínűleg jobban mulat valahol másutt. Már ma ünnep van. — Hiszen azt jól tudom, hogy ünnep van! — De miért boszankodol te ? — A bú öl meg. Előttem már közönyös az élet! — Türelem, ő vissza fog térni! E szavakra, úgy látszott, Parasa lelke visszanyerte ruganyosságát és erélyét. Addig oly gyötrő fájdalom vett rajta erőt, és ez mind egyszerre eloszlott, úgy tetszett, mintha mindent rögtön elfeledett volna — Milyen ember az a Mihály ? — Talán érdekel ő téged ? — Azt kérdem : milyen ember ő ? — Nos, ahogy veszszük . . . Afféle könnyelmű egyén! — Nemde, ő nagyon szeret téged ? — Nagyon ? Hiszen ő senkit sem szeret! — Hiába beszélsz nekem! Ő szívélyesen beszél veled, és gyöngéden megölelget — Ritkaság az! Parasa távozott Alig lépett ki a kapun, midőn szemközt találkozott M bátylyal, ki mintegy a föld alól látszott eléteremni. — Kapitonowna Prascovia, van szerencsém jó hetét kivárni ! Várjon elfeledte volna ez az ember a reggel történteket ? Parasa hirtelen elsuhant mellette, s egy szót sem — Aburam, ön megzavarja az én kedélyes elmélkedéseimet. Jó napot! De a patvarba ! Afrikából tért ön vissza ? Hol sült le ennyire ? — Algírban! — Hisz öt nap előtt még láttam önt a nemzeti színházban .... Öt nap alatt csak nem utazta be a világot?! — Ponson du Terrail szíves volt az Antillákig elkísérni. — Az Antillákig ? Talán ön is részt vett az orleansi csatában, s együtt menekültek onnan? Eb! vallja be ön őszintén: úgy-e, valami hóbortos regényét olvasta e napokban ? — Jól fogja tenni, ha ön is elolvassa. Nagyszerű, elragadó, fenséges! Hőse egy isten, kit imádni kell, ki elött le kell borúlni. Soha emberben annyi kitartást, erélyt, csodaszerüséget! Soha oly nemes, délceg alakot. Nap barnította arc... — Ah! tehát itt az ön bibéje ! De ugyan miféle , patikai szer által jött rokonságba Ponson du Terrail hősével? — Kérdezze meg ön Török Józsefet. Ott kapható. — Szép! Ön nekem tetszik. Mennyi fogékonyság ! Szereti mint én, a regényest, a túlzottat, az excentrikust. Most már nincs egyéb háza, mint regényszituációkat keresni az ön arcbőréhez. Akarja? — Mily kérdés! Kész vagyok rá! — Jó, tehát menjünk ! Pest elég nagy város arra, hogy kalandokat lehessen benne találni. Gyújtson ön egy szivarra! Többé nem Pesten, Paksban vagyunk. Képzelje ön, hogzy az a sok piszkos utca, melyen át fogunk menni, csupa boulevard. A fák, és válaszolt. Az ifjú követte, és beszédbe akart vele eredni. Beszélt neki az ünnepről, a nagy hóról, atyjáról... Midőn a kapuhoz értek, az ifjú köszönt Párosának ; azonban midőn a leány a küszöbre lépett, hirtelen átölelte és kérdé: — Szeretsz-e te engem ? — Hát most ki helyett vétettél el ? — kérdé, minden erejével kibontakozni törekedve az ifjú karjai közül. — Mondd, Parasa, szeretsz-e ? A leány mit sem válaszolt; az ifjú pedig, a nélkül, hogy feleletét bevárta volna, gyöngéd, hízelgő szavakkal árasztó Párását el. Parasa egészen zavarba jött. Maga sem tudta, mi történik vele. Hogy hallgathatta ő az ifjú szavait és széptevéseit meg, a reggeli találkozás után ? Meg lett volna ő bűvölve ?! Az ifjú végre eltávozott. A hölgy eszmélni kezdett. Érre, hogy nem álmodott. Ugyanaz a csillagos ég, hideg éj, ugyanazok a házak, ugyanazok a tárgyak ! . . És mégis, mi történhetett ő vele ? V. Péternek az uraság nejénél való szolgálatba beiktatása nem csekély meglepetésre és zajra adott a faluban alkalmat. Az emberek úgy látták, hogy az úrnő lakik nénjénél, holott igazság szerint ez lakott amannál. Tulajdonképpen a néni egykor nagyon gazdag volt, de nagy gazdagságából végrenem maradt egyéb, mint ennek emléke és pár nyakék . . . A fiatal nő egy szép és nagy házat bérelt ki. Egész napokon át nem volt a néninek és húgnak egyéb foglalatossága, mint a képek fölakgatása, székek és pamlagok elrendezése, miközben nem győztek eléggé vitázni, okoskodni és tanakodni a tárgyak és bútorok legcélszerűbb elhelyezése felől. Megjegyzendő, hogy ők gyakran civakodtak egymással, — részben unalomból is, — ha nem volt vendég náluk, majd összezörrentek, majd ismét kibékültek. A néni éles eszű nő volt és mindenhez értett; kényelmesen élt; az emberek tisztelték; sorsával teljesen elégült volt, és húga is igen jól érze körében magát. A városban nyoma sem volt már a fiatal nő betegségének, eltűnt az tökéletesen, mintha csak kézzel választották volna azt tőle el. Nem vágyott többé sírkereszt után, s halotti szemfödő helyett oly ragyogó piperecikkeket vásárolt be, hogy ismerőseinek irigységét kelte föl,kik midőn látogatni mentek hozzá, inkább a falakat vagy a padolatot szemlélők, azt segédelvén, mintha ők figyelembe sem vették volna az irigység tárgyait képező holmikat. Péter átvette a kulcsár tisztét. Volt még kívüle a háznál egy szakács, nejével, egy kocsis, szintén élete párjával, egy lovászfiú, nővérével, továbbá egy fiatal szobaleány, fivérével, ki az inas teendőit végzé, és végre a vén, mogorva, kancsal Kondrasi. (Folyt köv.) a „sergent de villé“ k elmosódnak a sűrü esti ködben. Mitől fél ön? Hogy utcai tolvajok támadnak ránk ? Csalódik ! Ismerős grizettek azok a Quartiere latinból, csókjaikkal akarnak bennünket elhalmozni. . . •— Pompás, remek! Mintha csak Karl Alfonz, vagy Madame de Gasparin beszélne! Uram, én lelkesülök ön mellett! — Örülök rajta! E teljesen Ponson du Terrail regényeihez mért párbeszéd után csakugyan megindultunk. Azt hiszem, nincs komikusabb valami, mint mikor két alak megindul kalandokat keresni. Bevonják magukat köpenyeikbe, mint a regények hősei szokták, s gyorsan suhannak át a sikátoros utcákon. Minden mozdulatuk titokszerűséget árul el. Teljes odaadással csüngenek azon a gondolaton, hogy Parisban vannak. A lebujokból fölhangzó ledér dalok hallatára így kiáltanak föl: „A „Marseillaise“-t éneklik valahol! Derék párisiak!“ A lipótvárosi bazilika mellett haladtunk el. Bocsánat, ez a Pantheon, s nem a bazilika többé ! A bombák beverték kupoláját. Mindegy! Az egyház azért sértetlenül maradt. Fölépitteti újra. Hiszik önök ? Én nem ! Hol az az ostrom, melyre annak zsebei kapitulálnának! ? — De hát tulajdonképpen hova vezet ön engem ? — Hova máshova, mint a „Mabille“-ba ? — A „Mabille“ba?! — Igen !... Akarom mondani az „Orpheum“-ba ! vagy az „Új világ“-ba. Melyik tetszik önnek jobban ? Amabban egyszerű, csöndes nyárspolgárokkal fog találkozni, kik bambán néznek végig egy-egy bohó-