Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)
1871-02-22 / 43. szám
És leült férjével szemközt, vidáman, ragyogó arccal, hogy szinte öröm volt szemlélni. Péter is mosolyogva tekintett rá, mígnem arca egyszerre rángatózni kezdett, s egész lényében hirtelen megváltozott. — Tehát örülsz te a jelennek? — kérdésárásától.— Hát a múlt? — Miféle múlt? Hát sóhajtozom-e én a múlt után ? Nem boldogabb vagyok-e én a jelenben ? A múlt csak fájdalmat okozott nekem. — Ahogy ?! Fájdalmat! — Én már múltat rég feledtem ! — Csakugyan elfeledted? — Miért is emlékeztem én arra vissza ? — És valóban nem emlékezel többé vissza ? — Nincs okom rá, hála istennek ! A fájdalom emléke nem tarthat örökké! De hát miért bánkódol te folyvást, édesem ? Oh! ne légy többé oly szomorú! Vagy talán azt hiszed, hogy valami szerencsétlenség ér minket? Ne félj, édesem, jó az isten, és mi oly igen szeretjük egymást. Ne vesd szememre a múltat, most, midőn oly hűn szeretlek! A múlt úgy sem ismétlődik többé. Nemde ? Hiszed-e ? — Hiszem! — Nos, hát akkor miért töprenkedel a múlt fölött ? — Mindig gyötörnek ez emlékek, és én nem tudom azokat lelkemből tovaűzni! Péter arcán látszott, hogy egész lelke el volt telve a múltak emlékeivel, s hogy mennyire szenvedett azoknak nyomása alatt. Egyszerre minden elsötétült szeme előtt s Parasa hasztalan tett kísérletet, hogy Pétert beszédre bírja. A leggyöngédebb szavakkal halmozta el, nyájaskodott vele, azonban e nyájassága mellett a kétségbeesés látszott rémült arcán. — Ah! édes szivem! Mondd, nem vagy-e beteg ? — kérdé több ízben. — Mi lett ? Mi történt veled ? Ne adjak-e sziveresítő cseppeket ? Ízleld meg csak ! — Nem kell! — válaszolt. — Csupán arra kérlek, ne hagyj magamra! Este meglátogatta őket a főnök, kérdezősködött körülményeik felől s beszélt nekik különféle dolgokat és újdonságokat, nem feledve saját házi bajait sem fölemlíteni. Péter és Parasa csak hallgatták az öreget s csak éppen akkor szóltak, mikor kellett. A főnök szintén észrevette Péter szenvedő arcát s tanácsolta, hogy hívják el Antonovna asszonyt, ki minden bajon segíteni szokott. Midőn Parasa atyját távoztakor kikisérte, viszszasietett férjéhez és leült közelében. Péter megfogta kezét, közelebb vonta őt s a legnagyobb gyöngédséggel tekintett rá, de egy szót sem szólott. Parasa szivét azonban félelemmel tölté el e gyöngéd tekintet Oly tekintet volt ez, melyről Parasa már emlékezett Tania előtt. ... És ez este félelme még inkább fokozódott. Péter egyszerre hirtelen fölállott , és odahagyta a házat. Parasa utána kiáltott, de ő azt kétségkívül nem hallotta már. Utána sietett. Péter nagy léptekkel sietett s jobbra egy utcácska szögleténél fordult be. Vájjon hová sietett ? Nagynénje is ez utcácskában lakott ugyan, de ő nénjét csupán karácsonykor és pünkösdkor szokta meglátogatni. Ugyanabban az utcában lakott még Prokhor is, az uraság egykori méhésze. De miért keresné ő föl Prokhort, s éppen ily későn ? Vagy talán a szomszéd faluba, Riabinkába szándékozik, hová azon az úton lehet eljutni? Sem egyik, sem másik föltevés nem volt valószínű. Parasa töprenkedve állott az utcaajtóban meg. Az est hús és kellemes volt. Parasa sokkal szabadabban lélekzett s igy gondolkozott: — Valószínűleg jó hatással lesz rá a séta; ez est oly üdítő! Körülte mély csöndesség hónalt. Egyetlen hangot nem lehete hallani, sem egyetlen gyertyafényt az ablakokban, csak a fülemile zengett föl olykor a kapu előtt emelkedő vén hársfán. Parasa föltekinte, hogy láthassa a madárkát, de azt a lombok közt nem tudta fölfedezni. Odaállott a fa alá és hallgatózott. Félálomba merülve, észre sem vette az időnek gyors haladását, mig csak az égen az éji homály foszlani nem kezdett s a korony pírja nem mutatkozott. Ekkor azonban elcsodálkozott, hogy már virrad, és szivét kínos fájdalom fogta el. Vájjon hol tölthette el férje ez időt? Azt sem tudhatta, merre irányba lépteti. Bement a lakba, s egyetmást rendezni kezdett; azután leült s gondolatokba merült. Lelke egészen föl volt izgatva. — Különben ő mindig oly különc volt teljes életében ! — vigasztalta magát Parasa. Azonban mindamellett sem csillapodott nyugtalansága,és csaknem sírásra fakadt. Fölkereste Taniát, az ő hű barátnőjét és tanácsadóját, s mindent elbeszélt neki. Tania szintén meg nem foghatta Péter különös magaviseletét, de ő is aggasztónak találta azt. Midőn pedig Parasa azt mondá, hogy férje oly „különc,“ Tania azt válaszolta : — Igaz, hanem az oly emberekben nem igen lehet ám bízni! Parasa könyei megeredtek , s hideg borzadály futott át tagjain, viszonyok között jól esett két oly becses értekezést hallgatnunk egy ülésen, amilyeneket ma Budenz és Szilády adtak elő. Budenz azon kezdi, hogy az és denominatív igeképzők a közéletben majdnem azonos jelentéssel bírnak. Azonban dacára ennek, e két igeképző megkülönböztetését kívánja, melynek helyességét a régibb magyar nyelv példáin a Szenes Molnár Albert szótárából vett és ezen képzőkkel alkotott igék különbözésein mutogatja. A „valaminek tartani“-féle igék (roszall, sokall, stb.) a többi l-féle denominativ igékhez sorozandók. Vizsgálja azon lehetőséget, hogy a z és l képzésű denominativ igéknek egyszersmind gyakorító (frequentativ) mellékjelentésük is van. E kérdés eldöntésére a rokon finn-ujgur nyelvekbeli hasonjelentésű denominativ igék tüzetes vizsgálata kívántatik. Bevégezvén Budenz értekezését , az elnöklő Pulszky az osztály és hallgatóság nevében fölkérte őt, hogy értekezését, mely az akadémiai dolgozatok igazi színvonalán áll, minél előbb folytassa. Még két értekezés fogja ez elsőt kiegészíteni. Az egyiknek címe: „Egyéb ujgur nyelvekbeli denominativ igeképzés;“ a másiké: „A magyar denominatív igeképzőknek, különösen az ész-nek alaki mivolta.“ Utána következett Szilády Áron értekezése: „A defterekről.“ Bevezetésül röviden fejtegeti a törökarab írásviszonyokat. Az arabok maguk többféle írásmódot használnak, melyek sokszor az egyes dinasztiákat kísérték, és mint maga az izlám, erőszakkal tolattak a népre. 1270 körül már félig török írásmód is van bevegyítve a török hivatalos iratok nyelvébe. Innen jár igen nagy nehézségekkel a defterek olvasása. Ezek alatt azon hivatalos iratokat kell értenünk, melyekben a török hatóságok rendeleteket bocsátottak ki, összeírásokat eszközöltek, adókat róttak a lakosokra. Hosszasabban jellemzi a defterek sajátságos írásmódját és a nehézségeket, melyekkel — Miért nem mentél utána ? — kérdé Tania. — Nem jutott rögtön eszembe, aztán ő oly gyorsan távozott. De féltem is. Mit tegyek most ? — Jelenleg nincs mást mit tenni, mint várni. Ugyan mit is lehetne most egyebet tenni ? Parasa egész nap várt, folyvást sírva. A nap lement, és Péter mégsem tért vissza. Parasa elment atyjához s elbeszélte neki, mi történt. A főnök nagy figyelemmel hallgatta leányát s gondolkozni kezdett. — Várd be, mig visszatér ! — szólt leányához. — Nem jobb lenne-e, ha keresésére indulnék ? — De hát hol keresed ? Ki mutatja meg neked az utat, a melyet ő magának választott ? — Először is átmegyek Riabinkára, s ha ott rá nem találok, tovább haladok az országúton. — És miért ? — Hogy ráakadhassak! — Most már mindenesetre későn járnál. Ha ő csakugyan ott volt is, már az éjjel eltávozhatott onnan. — Úgy látszik, atyám, nagyon is könnyedén veszi a dolgot! — szólt Parasa neheztelve, és újra megeredtek könyei — Már hogy venném könnyen ? Hiszen ő a te férjed, és így vem! Parasa nem hallgatott többé atyja szavaira, átment Riabinkára. Riabinkán azonban egy lélek sem látta Pétert. Parasa jó messze elhaladt az országúton, minden szemközt jövőt kikérdezve, nem látták-e Pétert. Egyike a kérdezetteknek azt mondta, hogy nem sejtette őt, a másik pedig, hogy de bizony csak látta az elmúlt héten, s azt tanácsolák, tekintsen be a szomszéd faluba is, ott talán majd megtalálja. Voltak, kik arra vették volna, hogy bízza a dolgot a véletlenre.. . . Parasa hazatért, átfázva, kifáradva. Leült és sírt keservesen. — Oh! miért is hagyott el? —jajgatott a szegény nő szüntelen. A főnök közölte a dolgot az urasággal is, és tudatta a lakossággal is. Mindenki elcsodálkozott azon. Keresték legott mindenfelé, de sehol sem akadhattak nyomára. Elmúlt egy teljes hó, és Péter mégsem tért vissza , még csak hírét sem vették. Parasa vigasztalhatlan volt. Megsiratta férjét, mint halottat, és kesergett, mint ahogy a szerencsétlen özvegy asszony csak kesereghet, de mindamellett is még folyvást várta eltűnt férjét. Egyszerre épp akkor, midőn nem is várta, Péter haza érkezett. (Vége köv.) meg kell küzdenie az orientalistának, ha ama, nyelvüknél és tartalmuknál fogva egy iránt érdekes deftereket olvasni akarja, melyeket Szalay László a múzeumban talált. Hogy ezeknek szerkesztői egy, a mienkkel tökéletesen ellentétes betűrendszerrel és helyesírással miként adták vissza a magyar tulajdon, és különösen a helyneveket, számos példában mutatja be az értekező, így Mindszentet egy defterből Mecsetnek olvashatjuk , Veresmartot Felesmartnak. Különben számtalan és megbecsülhetlen érdeket adatot nyerünk a defterekből hazánk régi geográfiájára vonatkozólag, melyet tudósaink közül még azok is, kik monográfiákat készítettek, oly csekély figyelemre méltattak. Igen sok helynek őrizték még régi magyar nevét, mely ma már feledtségbe merült, így tudjuk, hogy a fürdőjéről emlegetett Palityot hajdan Pálegyházának hívták. Albert király 1437 táján a Hunyadiaknak a haza védelme körül szerzett érdemeik megjutalmazására egy több faluból álló, nagy adományt tett, melyek egyikének neve tökéletesen ismeretlen. Az 1850-90-diki defterekből derül ki, hogy az Csőszálka volt, vagy Jankószállás, vagyis a mai Jankó. Föntartották es török emlékek nem csak számos helynek a nevét, hanem sok régi városunk egyes részeinek és utcáinak elnevezését is, így ismerjük Mohács és Pécs utcáit 1554-ből, Pécsváradéit és Siklóséit 1549-ből, Szegedéit 1554-ből. Az adókivetés, behajtás és hátralékok körül intézkedő defterek nem csak rendkívüli érdekű felvilágosításokat nyújtanak az egész török adóügyről, hanem a török uralom alatti részek igen sok lakosának nevét is megőrizték. Ezekből tudjuk meg, hogy a községeknek nem csupán bírái, hanem az esküdtek is mentesek voltak a fejadó alól. A szegényeknek is igen nagy számára terjesztetett ki a fejadó alóli mentesség, így Mohácson egy időben 227 ember közül adómentes volt 128 szegény és 4 biró. Akadémiai levelek. — Február 20. — (Két derék értekezés. — Budenz két betűről. — Az adókönyvecskék török ősapja!). (B.y.) Társ után sóhajtozott észak magányban álló fenyője, és egyedüliségében szomorún tekinte végig a pusztákon a déli pálma. A dal a két, különböző ég szülte teremtmény szomorú rezignációján végződik a fölött, hogy ők valaha találkozhassanak. Náluk jobb sors jutott osztályrészül észak Budenzének és dél Szilády Áronjának, akiknek megengedtetett ma a találkozás az akadémia heti üléseinek teremében, ahol is mindegyikök kiönthető a másik és az egész tek. akadémia előtt mindazt, a mi szivét nyomta. Szólott amaz „A magyar r ész denominativ igeképzők jelentése és grammatikai jelleméről,lemez „A defterekről.“ Mindkét értekezés eredetiségére és alaposságára olyan volt, hogy becsületére válik az akadémiának, mely nem csak habozás nélkül, hanem örömmel nyomhatja rájuk tekintélyének pecsétjét. A valódi, nevét megérdemlő, alapos tudóst tüntették föl eme, a nagy közönség előtt talán kevésbé érdekes, de szakemberek előtt igazi, komoly, tudományos becseset bíró dolgozatok. Mi annyival örömestebb fejezzük ki elismerésünket íróik irányában, minél gyakrabban tapasztaljuk, hogy e teremben megéljeneztetnek az 1870-ben „föltalált“ és „föltálalt“ új argumentumok a halálbüntetés ellen ; az „otium cum dignitate“ kellemességein éledő „tudós,“ mikor egy görög költő conversations lexiconi életrajzát gyötri végig; egy, a tárcacikkek érdekességének színvonalára sem emelkedő, lapos és értéktelen útirajz és pénzügyi kézikönyvek silány kivonata. Folytatását akármeddig adhatnék, sőt szentül hiszszük, hogy ezután is lesz folytatásuk. Ilyen gyönyörködtető tudományos 200