Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)

1871-02-22 / 43. szám

És leült férjével szemközt, vidáman, ragyogó arccal, hogy szinte öröm volt szemlélni. Péter is mo­solyogva tekintett rá, mígnem arca egyszerre ránga­tózni kezdett, s egész lényében hirtelen megváltozott. — Tehát örülsz te a jelennek? — kérdé­sárá­sától.— Hát a múlt? — Miféle múlt? Hát sóhajtozom-e én a múlt után ? Nem boldogabb vagyok-e én a jelenben ? A múlt csak fájdalmat okozott nekem. — Ah­­ogy ?! Fájdalmat! — Én már múltat rég feledtem ! — Csakugyan elfeledted? — Miért is emlékeztem én arra vissza ? — És valóban nem emlékezel többé vissza ? — Nincs okom rá, hála istennek ! A fájdalom emléke nem tarthat örökké! De hát miért bánkódol te folyvást, édesem ? Oh! ne légy többé oly szomorú! Vagy talán azt hiszed, hogy valami szerencsétlenség ér minket? Ne félj, édesem, jó az isten, és mi oly igen szeretjük egymást. Ne vesd szememre a múltat, most, midőn oly hűn szeretlek! A múlt úgy sem ismét­lődik többé. Nemde ? Hiszed-e ? — Hiszem! — Nos, hát akkor miért töprenkedel a múlt fölött ? — Mindig gyötörnek ez emlékek, és én nem tu­dom azokat lelkemből tovaűzni! Péter arcán látszott, hogy egész lelke el volt telve a múltak emlékeivel, s hogy mennyire szenve­dett azoknak nyomása alatt. Egyszerre minden elsötétült szeme előtt s Pa­­rasa hasztalan tett kísérletet, hogy Pétert beszédre bírja. A leggyöngédebb szavakkal halmozta el, nyá­­jaskodott vele, azonban e nyájassága mellett a két­ségbeesés látszott rémült arcán. — Ah! édes szivem! Mondd, nem vagy-e beteg ? — kérdé több ízben. — Mi lett ? Mi történt veled ? Ne adjak-e sziveresítő cseppeket ? Ízleld meg csak ! — Nem kell! — válaszolt. — Csupán arra kér­lek, ne hagyj magamra! Este meglátogatta őket a főnök, kérdezőskö­dött körülményeik felől s beszélt nekik különféle dolgokat és újdonságokat, nem feledve saját házi ba­jait sem fölemlíteni. Péter és Parasa csak hallgatták az öreget s csak éppen akkor­ szóltak, mikor kellett. A főnök szintén észrevette Péter szenvedő arcát s tanácsolta, hogy hívják el Antonovna asszonyt, ki minden bajon segíteni szokott. Midőn Parasa atyját távoztakor kikisérte, visz­­szasietett férjéhez és leült közelében. Péter megfogta kezét, közelebb vonta őt s a legnagyobb gyöngéd­­séggel tekintett rá, de egy szót sem szólott. Parasa szivét azonban félelemmel tölté el e gyöngéd tekintet Oly tekintet volt ez, melyről Parasa már emlékezett Tania előtt. ... És ez este félelme még inkább fokozódott. Péter egyszerre hirtelen fölállott , és odahagyta a házat. Parasa utána kiáltott, de ő azt kétségkívül nem hallotta már. Utána sietett. Péter nagy léptekkel sie­tett s jobbra egy utcácska szögleténél fordult be. Vájjon hová sietett ? Nagynénje is ez utcácskában lakott ugyan, de ő nénjét csupán karácsonykor és pünkösdkor szokta meglátogatni. Ugyanabban az utcában lakott még Prokhor is, az uraság egy­kori méhésze. De miért keresné ő föl Prokhort, s éppen ily későn ? Vagy talán a szomszéd faluba, Ria­­binkába szándékozik, hová azon az úton lehet el­jutni? Sem egyik, sem másik föltevés nem volt való­színű. Parasa töprenkedve állott az utcaajtóban meg. Az est hús és kellemes volt. Parasa sokkal szabadab­ban lélekzett s igy gondolkozott: — Valószínűleg jó hatással lesz rá a séta; ez est oly üdítő! Körülte mély csöndesség hónalt. Egyetlen hangot nem lehete hallani, sem egyetlen gyertyafényt az ablakokban, csak a fülemile zengett föl olykor a ka­pu előtt emelkedő vén hársfán. Parasa föltekinte, hogy láthassa a madárkát, de azt a lombok közt nem tudta fölfedezni. Odaállott a fa alá és hallgatózott. Félálomba merülve, észre sem vette az időnek gyors haladását, mig csak az égen az éji homály foszlani nem kezdett s a korony pírja nem mutatkozott. Ekkor azonban elcsodálkozott, hogy már virrad, és szivét kínos fájdalom fogta el. Vájjon hol tölthette el férje ez időt? Azt sem tud­hatta, merre irányba lépteti. Bement a lakba, s egyet­­mást rendezni kezdett; azután leült s gondolatokba merült. Lelke egészen föl volt izgatva. — Különben ő mindig oly különc volt teljes életében ! — vigasztalta magát Parasa. Azonban mindamellett sem csillapodott nyugtalansága,és csak­nem sírásra fakadt. Fölkereste Taniát, az ő hű barátnőjét és tanács­adóját, s mindent elbeszélt neki. Tania szintén meg nem foghatta Péter különös magaviseletét, de ő is aggasztónak találta azt. Midőn pedig Parasa azt mondá, hogy férje oly „különc,“ Tania azt vála­szolta : — Igaz, hanem az oly emberekben nem igen lehet ám bízni! Parasa könyei megeredtek , s hideg borzadály futott át tagjain, viszonyok között jól esett két oly becses értekezést hallgatnunk egy ülésen, a­milyeneket ma Budenz és Szilády adtak elő. Budenz azon kezdi, hogy a­z és­­ denominatív igeképzők a közéletben majdnem azonos jelentéssel bírnak. Azonban dacára ennek, e két igeképző meg­különböztetését kívánja, melynek helyességét a ré­gibb magyar nyelv példáin a Szenes Molnár Albert szótárából vett és ezen képzőkkel alkotott igék kü­lönbözésein mutogatja. A „valaminek tartani“-féle igék (roszall, sokall, stb.) a többi l-féle denomina­tiv igékhez sorozandók. Vizsgálja azon lehetőséget, hogy a z és l képzésű denominativ igéknek egyszer­smind gyakorító (frequentativ) mellékjelentésük is van. E kérdés eldöntésére a rokon finn-ujgur nyel­­vekbeli hasonjelentésű denominativ igék tüzetes vizsgálata kívántatik. Bevégezvén Budenz értekezését , az elnöklő Pulszky az osztály és hallgatóság nevében fölkérte őt, hogy értekezését, mely az akadémiai dolgozatok igazi színvonalán áll, minél előbb folytassa. Még két értekezés fogja ez elsőt kiegészíteni. Az egyiknek címe: „Egyéb ujgur nyelvekbeli denominativ ige­képzés;“ a másiké: „A magyar denominatív igekép­zőknek, különösen az­­ és­z-nek alaki mivolta.“ Utána következett Szilády Áron értekezése: „A defterekről.“ Bevezetésül röviden fejtegeti a török­arab írásviszonyokat. Az arabok maguk többféle írásmódot használnak, melyek sokszor az egyes di­nasztiákat kísérték, és mint maga az izlám, erőszak­kal tolattak a népre. 1270 körül már félig török írás­mód is van bevegyítve a török hivatalos iratok nyel­vébe. Innen jár igen nagy nehézségekkel a defterek olvasása. Ezek alatt azon hivatalos iratokat kell ér­tenünk, melyekben a török hatóságok rendeleteket bocsátottak ki, összeírásokat eszközöltek, adókat róttak a lakosokra. Hosszasabban jellemzi a defterek sajátságos írásmódját és a nehézségeket, melyekkel — Miért nem mentél utána ? — kérdé Tania. — Nem jutott rögtön eszembe, aztán ő oly gyorsan távozott. De féltem is. Mit tegyek most ? — Jelenleg nincs mást mit tenni, mint várni. Ugyan mit is lehetne most egyebet tenni ? Parasa egész nap várt, folyvást sírva. A nap le­ment, és Péter még­sem tért vissza. Parasa elment atyjához s elbeszélte neki, mi történt. A főnök nagy figyelemmel hallgatta leányát s gondolkozni kezdett. — Várd be, mig visszatér ! — szólt leányához. — Nem jobb lenne-e, ha keresésére indulnék ? — De hát hol keresed ? Ki mutatja meg neked az utat, a melyet ő magának választott ? — Először is átmegyek Riabinkára, s ha ott rá nem találok, tovább haladok az országúton. — És miért ? — Hogy ráakadhassak! — Most már mindenesetre későn járnál. Ha ő csakugyan ott volt is, már az éjjel eltávozhatott onnan. — Úgy látszik, atyám, nagyon is könnyedén ve­szi a dolgot! — szólt Parasa neheztelve, és újra meg­eredtek könyei — Már hogy venném könnyen ? Hiszen ő a te férjed, és így vem! Parasa nem hallgatott többé atyja szavaira, át­ment Riabinkára. Riabinkán azonban egy lélek sem látta Pétert. Parasa jó messze elhaladt az országúton, minden szemközt jövőt kikérdezve, nem látták-e Pétert. Egyike a kérdezetteknek azt mondta, hogy nem sejtette őt, a másik pedig, hogy de bizony csak látta az elmúlt héten, s azt tanácsolák, tekintsen be a szomszéd faluba is, ott talán majd megtalálja. Vol­tak, kik arra vették volna, hogy bízza a dolgot a véletlenre.. . . Parasa hazatért, átfázva, kifáradva. Leült és sírt keservesen. — Oh! miért is hagyott el? —jajgatott a sze­gény nő szüntelen. A főnök közölte a dolgot az urasággal is, és tu­datta a lakossággal is. Mindenki elcsodálkozott azon. Keresték legott mindenfelé, de sehol sem akad­hattak nyomára. Elmúlt egy teljes hó, és Péter még­sem tért vissza , még csak hírét sem vették. Parasa vigasz­­talhatlan volt. Megsiratta férjét, mint halottat, és ke­sergett, mint a­hogy a szerencsétlen özvegy asszony csak kesereghet, de mindamellett is még folyvást várta eltűnt férjét. Egyszerre épp akkor, midőn nem is várta, Péter haza érkezett. (Vége köv.) meg kell küzdenie az orientalistának, ha ama, nyel­vüknél és tartalmuknál fogva egy iránt érdekes defte­reket olvasni akarja, melyeket Szalay László a mú­zeumban talált. Hogy ezeknek szerkesztői egy, a mienkkel tökéletesen ellentétes betűrendszerrel és helyesírással miként adták vissza a magyar tulaj­don­, és különösen a helyneveket, számos példában mutatja be az értekező, így Mindszentet egy defter­ből Mecsetnek olvashatjuk , Veresmartot Feles­­martnak. Különben számtalan és megbecsülhetlen érde­ket adatot nyerünk a defterekből hazánk régi geo­gráfiájára vonatkozólag, melyet tudósaink közül még azok is, kik monográfiákat készítettek, oly csekély figyelemre méltattak. Igen sok helynek őrizték még régi magyar nevét, mely ma már feledtségbe merült, így tudjuk, hogy a fürdőjéről emlegetett Palityot hajdan Pálegyházának hívták. Albert király 1437 táján a Hunyadiaknak a haza védelme körül szerzett érdemeik megjutalmazására egy több faluból álló, nagy adományt tett, melyek egyikének neve tökéle­tesen ismeretlen. Az 1850-90-diki defterekből derül ki, hogy az Csőszálka volt, vagy Jankószállás, vagyis a mai Jankó. Föntartották es török emlékek nem csak számos helynek a nevét, hanem sok régi városunk egyes részeinek és utcáinak elnevezését is, így ismer­jük Mohács és Pécs utcáit 1554-ből, Pécsváradéit és Siklóséit 1549-ből, Szegedéit 1554-ből. Az adókivetés, behajtás és hátralékok körül in­tézkedő defterek nem csak rendkívüli érdekű felvi­­lágosításokat nyújtanak az egész török adóügyről, hanem a török uralom alatti részek igen sok lako­sának nevét is megőrizték. Ezekből tudjuk meg, hogy a községeknek nem csupán bírái, hanem az es­küdtek is mentesek voltak a fej­adó alól. A szegé­nyeknek is igen nagy számára terjesztetett ki a fej­­adó alóli mentesség, így Mohácson egy időben 227 ember közül adómentes volt 128 szegény és 4 biró. Akadémiai levelek. — Február 20. — (Két derék értekezés. —­ Budenz két betűről. — Az adó­könyvecskék török ősapja!). (B.y.) Társ után sóhajtozott észak magány­ban álló fenyője, és egyedüliségében szomorún te­­kinte végig a pusztákon a déli pálma. A dal a két, különböző ég szülte teremtmény szomorú rezignáció­­ján végződik a fölött, hogy ők valaha találkozhassa­nak. Náluk jobb sors jutott osztályrészül észak Bu­denz­ének és dél Szilády Áronjának, a­kiknek meg­engedtetett ma a találkozás az akadémia heti ülései­nek teremében, a­hol is mindegyikök kiönthető a másik és az egész tek. akadémia előtt mindazt, a mi szivét nyomta. Szólott amaz „A magyar r és­z deno­­minativ igeképzők jelentése és grammatikai jellemé­ről,l­emez „A defterekről.“ Mindkét értekezés eredetiségére és alaposságára olyan volt, hogy becsületére válik az akadémiának, mely nem csak habozás nélkül, hanem örömmel nyom­hatja rájuk tekintélyének pecsétjét. A valódi, nevét megérdemlő, alapos tudóst tüntették föl eme, a nagy közönség előtt talán kevésbé érdekes, de szakembe­rek előtt igazi, komoly, tudományos becseset bíró dolgozatok. Mi annyival örömestebb fejezzük ki elis­merésünket íróik irányában, minél gyakrabban ta­pasztaljuk, hogy e teremben megéljeneztetnek az 1870-ben „föltalált“ és „föltálalt“ új argumentumok a halálbüntetés ellen ; az „otium cum dignitate“ kel­lemességein éledő „tudós,“ mikor egy görög költő conversations­ lexiconi életrajzát gyötri végig; egy, a tárcacikkek érdekességének színvonalára sem emelkedő, lapos és értéktelen útirajz és pénzügyi kézikönyvek silány kivonata. Folytatását akármed­dig adhatnék, sőt szentül hiszszük, hogy ezután is lesz folytatásuk. Ilyen gyönyörködtető tudományos 200

Next