Fővárosi Lapok 1871. május (100-123. szám)

1871-05-05 / 103. szám

103-dik sz. Péntek, május 5. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési díj: félévre ... 7 ft­­­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1.­­jo. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olva­sók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A Rajnán. (Lord Byron „Childe Harold “-jából). A rom-takart Sárkány-orom A zaklatott Rajnán mereng: Zöld part szegélyzi két soron, Mig közbe hab dagad, kereng; Fent bérezi tölgyek sudara, Lent a kalászok hime­reng; A városok fehér fala Bűvös öszhangban összeleng: S szép mindez, nézni kényszerit, S szebb lenne, hajh!, volnál te itt! A kékszemü leánysereg, — Virággal, mit letép, rokon, — Ez Edent játszva járja meg ; Átvillan a zöld lombokon Az ős­torony komor köve: A rom a néma bércsokon, Lebámul, hol a hegy töve Virágban diszlik gazdagon; Csak egy, csak egy fáj itt nekem: Kezed kezemben nem pihen. Egy liliomot küldök neked, Nem pénz volt ára, s bár kecse Elhervad, mig érintheted, Vedd! lesz talán igy is becse. Mert néked szántam, drága ez ! Majd ráveted tekinteted; S kürültem lelked árnya lesz, Ha bús halálát könnyezed: S tudod, hogy a Rajnán fakadt, S én küldöm őt vagy s­zín alatt. Mily büszkén gyöngyöz, zúg a hab, A völgyre még több diszt lehel! És minden út újat mutat, Uj tájak ékét tárja fel! Nincs oly sivár, űzött kebel, Mely itt nyugalmát nem leli: Nincs rész a természetbe’, mely Drágább ennél nekem s neki: De drágább volna még nekem, Ha együtt néznek, kedvesem ! Ifj. Ábrányi Kornél- A kik sorsunkat vezérlik. (Regény). Irta : báró Horváth Miklós. (Folytatás). Az elvbarátok szétküldötték rögtön korteseiket, hogy Téri mellett agitáljanak, ha a választás ered­ménye netalán teljesen biztosítva még nem volna. A korteseknek nem volt nehéz feladatuk, miután írók­nak az az előnyük, hogy­­hosszas bemutatásra nem szorulnak, ismeri az ország, ismeri a nemzet. Vilmos nagy szavazattöbbséggel választatott meg, s elhatározták, hogy még aznap fáklyás­ zenével tisztelik meg. Az illető, kinek ezt megsúgták, kérte barátait, hogy vessék közbe magukat, s hagyjanak föl minden tüntetéssel. De a népnek az a sajátsága, hogy valamint ha­ragja viharos rohamaiban, úgyszintén öröme s lelke­sedése nyilatkozataiban sem engedi magát korlátoz­­tatni. S megindult estére a lelkesült tömeg, untalan szaporodva, s hatalmas árrá nőve, mire a belvá­rosba ért. A hullámzó néptömeg közt néhány kocsit is látunk, melyek nem tudván kitérni sem jobbra, sem balra, most az árral haladnak. E kocsik egyikében gróf Várlakynét találjuk, a nélkül, hogy tudná, merre viszik. A zajos tömeg azonban úgy állta körül azon házat, melyben Téri lakott, hogy a kocsik az épület­tel éppen átellenben rekedtek meg. A fiatal grófné csak akkor kezdé sejteni, hogy e kitüntetés kit illet. A zene elhallgatott, s a szónok hosszú beszédben üdvözlé az irót s képviselőt. Midőn szónoklatát be­­végzé, harsány hangon csendült meg a szokásos „ halljuk!“ A grófné leeresztette kocsija üvegtábláit s fo­kozott érdekeltséggel várta kedvese beszédét. A képviselő az ablakon kihajolva, most, érc­­zengzett, tiszta hangon köszönte meg a kitüntetést, s aztán kerülve ama kopott frázisokat, melyeket ilyes alkalomkor hallani megszoktunk, egyszerű, de meg­ható szavakban válaszolt: „Schön ist, was Allen gefällt!“, így definiálta a nagy német bölcsész a nép fogalmát, s valóban ál­lítása ez esetben is bebizonyúlt, mert Vilmos szónok­lata átalános tetszésben részesült, s átalános a lelke­sedés, mely harsány éljenekben tör ki. A grófné kocsija szabadulván az élő torlaszok gátjától, palotájába hajtott. A theakészletek már előrakvák s gőzölög nagy, ezüst medencében a viz. Hadd gőzölögjön, sustorogjon s forrjon, mig amaz kedvesét várja ! A szalon ajtaja egyszerre megnyílt s­­ belé­pett. A fiatal nő bájmosolya üdvözli először a kép­viselőt. Elbeszéli neki, hogy kocsija a tömeg közül nem tudott kitérni, hogy szive még most is dobog a hatalmas, harsány éljenektől, hogy tanúja volt az átalános lelkesedésnek, és szónoklata­ közben majd­nem sirt. * Amaz elmondja Byronnal, hogy boldogítóbb a dicsőségnél a szerelem „húsz év mirtusza, rózsája a babérnál.“ Hadd tárják föl szívüket, hadd váljanak el egy sóhajjal s hadd találkozzanak mosolyogva egymás­sal, s mindig csak e találkozás legyen legfontosabb! . . . De mi, kik komolyabb s nézetünk szerint való­ban fontosabb eseményekről akarunk szólni, kény­telenek leszünk az olvasót máshová vezetni. Ezernyolcszázhatvanegyedik év ápril elseje. A „Tigris“-vendéglőben számosan gyűltek össze, az ország szine-java. Tanácskozni jöttek ők a honfike­bel borús aggodalmaival, s tanácskozásuk eredmé­nye , hogy miután az országgyűlés tartása Buda vá­rosába lenne kitűzve, a képviselők oda — az 1848- diki törvények értelmében — tanácskozásra meg nem jelennek. E megállapodásukat az ország birájának tudo­mására juttatván, a föliratra a válasz ugyancsak táv­iratilag harmadnapra megjött. Tartalma köztudomású lévén, csak annyit is­métlünk, miszerint ápril negyedikén tartatott a me­gyeházban azon epochális tanácskozás, melyre uno­káink is emlékezni fognak. Itt mondta a nagy párt­vezér antikszerű politikai bátorsággal ama fontos szavakat, hogy: „hazafiúi kötelességének tartja az országgyűlés megnyitását lehetővé tenni, s ő ma­ga is jelen leend a királyi palotában történendő meg­nyitáson.“ Itt szólalt föl határozott s jellemző daccal ama tragikai emlékezetű férfi is, mondván, hogy „ő nem menend Budára.“ Mint tudjuk, a nemzetgyűlés ápril 6­kán nyit­tatott meg. A pesti lánchídfőtől a budai várpalotáig roppant néptömeg állt két sorban. Pompás hintó­k robogtak a várba, s a nép az érkezőket inkább gyémántos kardjaik, aranynyal hímzett mentéik vagy ragyogó bogláraik s ékes kócsagtollaik kedvéért, mint polgári érdemük öntudatos elismerésében, élj­enekkel fo­gadta. Az ünnepélyes „Veni Sancte“ után megnyíltak a trónterem szárnyaljai, s ott látjuk a számosan összegyűlt felsőházi, de gyéren összegyűlt alsóházi tagokat. A trón mennyezetén, valamint a teremben hiány­zottak az ország címerei és színei. A képviselők délután gyűltek össze a nemzeti múzeum dísztermében. Téri szintén elfoglalta képvi­selői helyét. Eddig a haza adományaiban részesült, jövőre neki kell e haza érdekei fölött őrködni, jóléte s felvirágzása talpköveit lerakni segítni. A nemzetgyűlés tagjai a korelnök beszédje után többnyire igazolási ügyek által vétettek igénybe. Nem e regény föladata: részletekbe ereszkedni, csak azon benyomásokat akarjuk — majdnem tíz év múltán — festeni, melyek e tanácskozmányokat jel­lemzők. Soha tán országgyűlés ily megrázkódtató be­nyomások közt nem kezdte meg tanácskozmányait, eltekintve a különben is komoly s­epechális politikai helyzettől. Szerencsétlenség s gyász jelzett kezdetben majd­nem minden ülést, mintha a halál irtó angyala sötét szárnyakon e gyülekezet fölött lebegne ! Ápril hatodikán, tehát az első ülés alatt: előké­születek a nemzet nagy halottja, Széchenyi halálá­nak évnapjára. A felsőház harmadik ülését azon gyászhír szakasztja meg, hogy az egykori ország­bíró meghalálozott. A képviselőház tizenkettedik ülése alatt: aggályos hírek a korelnök egésségi álla­pota felől, s mindjárt másnap kijelentése annak, hogy élni megszűnt. A képviselőház huszadik ülésében elvégre azon megdöbbentő esemény felőli értesülés, hogy ama fényes tehetségekkel fölruházott, ország­szerte ismert nagy hazafi, az ellenzék vezére, meghalt. Nemde, gyors s csaknem végzetszerű szövetke­zése a csapásoknak ? S az elnök méltán mondhatta: „Szerencsétlen az én elnöki állásom, mert nagyszerű veszteségeket és csapásokat vagyok e helyről­­ismételve hirdetni kénytelen.“ Május tizenharmadikára maradt amaz ország­szerte ismert javaslat megtétele, s az illető megtette úgy, a­mint azt mindenki tudja, valamint tudni fogja azt is, hogy ki részéről történt s mit tartalmazott az ellen­ indítvány. Megnyíltak tehát a sorompók a küz­dők számára. Gróf Várlakynét gyakran látjuk az érdeklődő hallgatók sorában. A fiatal nő élénk tetszéssel hall­gatja legkivált azon szónoklatokat, melyek habár nem mindig szoros logikai kapcsolatban a szőnye­gen levő tárgygyal, de ékesen szólás és villámszerű eszmék tekintetében a szónoklat remekei. Hogy a nő legtöbbnyire az ellenzékhez szegő­dik, ez természete lényegéből s a női jellem hajlamai­ból egyátalán kimagyarázható. Az ellenzék ugyanis kívánalmaiban gyakran túlmenve a körülmények­­szabta korlátain vagy ledöntve sebes rohamban a megrögzött százados szokások s előítéletek korlátait, friss tanokat s új eszméket hirdetve, a nő — már az új s meglepő iránti előszereteténél fogva is — ösztönszerüleg oda hajlik. Ha valamely szónok utó­piákért hővül s fiatal lelke eszményképeket ölelget, biztos lehet benne, hogy nőhallgatói élénk érdekkel kisérendik szavait; követnék a két aether legtávo­l- esebb csillagzatáig, mert hiszen övék az eszmény, övék a határt nem ismerő végtelenség ábránd s ra­jongások tekintetében. Az ellenzék merész, olykor vakmerő, mind oly tulaj­donok, melyek iránt a nő lelkesülni tud. Vilmos kedvesével — önkényt érthetőleg — nem sokat politizált, de párbeszédeik alatt megjegy­zéseiből olykor véletlenül mégis hajlamai s ízlése nyomára jött. (Folyt. köv.)

Next