Fővárosi Lapok 1871. november (251-275. szám)
1871-11-26 / 272. szám
272-dik 17. VäSárnap, november 26. Kísérfő-filTatal: Pest, barátok tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 187. Előfizetési díj: félévre 7 ft 1 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkeszti iroda : Zöldfa utca 39. az. 1. esz. Hirdetési díj: Hatodhanábo* petitkor......................9 kr. Bélyegdij minden igtatáskor .... 30 kr. Lapunkra előfizetni folyvást lehet, mivel teljes számú példányokkal még rendelkezik a kiadóhivatal. Egy angyal. (Béranger). Mit jelent ez a lángsugáru fény, Mely tündököl, vakitva szememet ? Egy angyal az, ki égből száll felém, És itt ragyog az én tar főm felett. Mint hárfazengés, hangja bűvölő, S amint lebegnek hosszú fürtöi, Oly illatossá lesz a levegő, Tavasz legédesb illatát nyeri. Igen, egy angyal, mert hisz földi lány Rémülne, látván ráncos homlokom, S ha olvasná szememben, arcomon Múlt örömek emlékeit csupán. De ő, az angyal, — szende, szűzi, szép, — Még tán örül is, hogy későn jőve, S mosolyg, kezéből az élet heve Ha áthatá az aggastyán kezét. Egyet legyint ez angyal szárnyain, s őrzi rémes álmaim hadát • Ha megvakulnak bágyadt szemeim : Ha vezetőm ő lesz az élten át; Rövid utam ha majd bevégzem én, fáradtan állok ott a cél előtt: Halálra ő ringat lágy kebelén, Mint a szülő a gyönge csecsemőt. De a halálról mit beszélek én ? Hisz élni hív ő, s nyújtja is kezét, Fölolvadott a hó leheletén; S az út világi nyílnak szerteszét. S ha szomjazom a hosszú út alatt, Ajkáról édes csókot ád nekem : Nem oszta ilyen édes csókokat Ifjúkorom boldog szerelme sem. Hiszem, hiszem hát: vannak angyalok, Hozzánk leszálló égi jó sereg, Szegény fiú, pólyád’ tőlük kapod, Szegény szülő, töltik kapsz kenyeret! Én angyalom, fogadd kegyelmesen Buzgó szivemnek hála szózatát: Az életet veled hadd végezem, S az égbe föl veled költözzem át! Lörinczi L. Zsigmond: Egy ünnepelt férfi. (Beszély). Irta: Deák Farkas. I. Az ebéd. Tekintetes Fehér János városi tanácsos úr ebédre hívta ismerőseit, barátait és rokonait, kik között neje után néhány nemesi előkelő egyéniség is találkozott. Fehér János úr ebédjei igen jó hírben állottak a fővárosban mind az ínyencek, mind a jó társaságot és szellemdús társalgást kedvelők előtt. Háza komoly jellemű, mondhatni puritán színezetű volt, vegyítve a kedélyesség és humorosság fűszerével, s enyhítve olykor a vidámság és enyelgés illatával. Három-négy szalont nyitott föl tanácsosné e nagysága, s a vendégek száma soha sem igen volt kilencnél kevesebb és húsznál több. A derék öregnek fia nem volt, de leánya négy; a legidősb harminc éves nő, és már özvegy; a második egy képviselő neje ; a harmadik és negyedik még hajadonok. Az ebéd, melyről szólani akarunk, ápril első napjaiban volt, s úgyszólván az idény vége felé, mert a tanácsos úr ápril végével zugligeti villájába költözvén, csak október hóban tért vissza józsefvárosi házába, a zöldben pedig csak azokat fogadta, kik olykor-olykor önkényt látogattak meg. Ezek, természetesen, a közeli rokonok vagy a legbensőbb barátok voltak, s egy két fiatal ember, kik arra is gondoltak, hogy egyik vagy másik Fehér kisasszonyt milyen jó lenne nőül venni. Ez alkalommal tíz-tizenkét vendég volt, s jókedvű, élénk társalgás folyt az elmúlt farsangról, a színházról, a politikáról s más többé-kevésbé fontos tárgyról. A két házi kisasszony mulattató a vendégeket, s az ifjú Berényi Emil másfelé gondolva hallgatta Róza kisasszony meséit a jelmezes bálról. Másra gondolt, azaz inkább a lányka szemeibe nézett, mintsem a beszéd tartalmára ügyelt volna, mely a szép leányka ajkairól csak úgy csörgedezett. A szaimon másik részében Gyarmati Lajos beszélgetett Ida kisasszonynyal, s egy pár éhtesebb úr 63 asszony a háziné körül foglalt helyet. Néhány pillanat múlva a háziúr egyik oldalajtón Adonyi Vilmos társaságában lépett be, s elégült arccal mutatá be egy-két rokonának a zajos hírnévben álló hazafit, kit a társaság többi részének már volt szerencséje ismerhetni. Adonyi Vilmos — átalános vélemény szerint — nem csak érdekes, de szép ember is volt. Magas, karcsú termet, piros arc, büszke tartású fej, gesztenyeszín , göndör haj, bosszú, keskeny bajusz, gondozott s rőtbe ’ hajló barna szakál, kezei hosszúk, fehérek, hústalanok, öltözete elegáns és divatos. Lehetett negyvenéves, de nem mutatott többet harmincnál. Hangosan, határozott kifejezésekkel, sőt követelő modorban beszélt. Minden tárgyhoz hozzászólt, s az ítéletszerű í utósó szót mindig magának tartotta fönn. A világ a legszeplőtelenebb jelleműnek ismerte, s becsület, lovagiasság és hazafiság tekintetében mint tekintélyre hivatkozott rá a nagy tömeg. Főrangú körökben — mint századok óta kékvérű nemesek ivaj deka — nélkülözhetlen, kedves volt, polgári körökben pedig szerencsének larták megjelenését. Művészek tanulmányozták, tudósok, irók szívesen megemelték kalapjukat előtte, és ő a hódolatot kegyesen elfogadján, mint elmaradhatlan adót, minden járulékaival együtt úriasan zsebre rakta. Nem sokára ebédhez ült az egész társaság, s a társalgás élénken, mondhatni zajosan folyt. Mint újabb időben divatossá kezdett válni, az irodalomról és írókról beszélgettek. Egyik mondá, hogy jelenleg hazánkban mindinkább terjed az olvasási vágy, mi miatt lapok és könyvek egyre szélesebb körben terjednek, s az olvasók száma mindig több-több lévén, nagyobb a kelendőség is. — Ez által — mondá a másik — végre az íróság is egyfelől megélhető, másfelől tisztelt állás kezd lenni. — Némileg igaz, mert míg a közelmúltban alig volt öt-hat író, ki irodalmi jövedelméből tisztességesen megélhetett, pár év óta ezek száma tetemesen növekedik; de van a dolognak egy más oldala, hogy tudniillik igen nagy lett a tolakodás. Száz meg száz ember kezdett el írni, kinek legkisebb hivatása sincs, és igen sok olyan, kinek az írósághoz megkívántató készültsége teljesen hiányzik, s igy az irodalom a mit nyert terjedelemben, ugyanannyit, sőt tán többet is veszt tartalomban. — De ha sem tehetsége, sem készültsége nincs, hogyy tarthatja fönn magát csak egy napig is ? — kérdé az egyik hölgy ártatlan, naiv hangon. — Ugyan nagyság, hát mire való volna korunk egyik jellemző tulajdona: a hűhó ? S miért termett volna civilizációnk mocsaraiban az a sok nyegle ? De a mi sajátságos viszonyainkban még más elemek is tartják fönn az ilyen szédelgőket, például a pártérdek. Legyen valaki tudatlan, tehetségtelen, neveletlen, sőt otromba, ha politikai párthoz csatlakozik, ez szent kötelességének tartja hirdetni nevét, dicsérni s ráhalmozni oly címeket, melyek bármely ország nagy íróit is csak alig illetnének meg, s aki el nem akarja hinni, sőt ellenkező véleményt mer mondani, azt lerántják, megtámadják, szidalmazzák, bemocskolják. — De hisz, uram, ez irodalmi kalózkodás! — Meglehet, nagyság, de tény. — Oh! — szólt közbe egy eddig hallgató öreg úr, — e szerint sok haszontalan, sőt jellemtelen ember juthat az írók közé. — Ami engem illet, én soha sem törődöm az író egyéniségével és jellemével! — szólt egy piros arcú szép asszony. — Csak jót és kedvesen írjon, bánom is én a jellemét. Hisz vagyok köteles a személyt ismerni vagy vele viszonyba lépni. — Nagyságod szerfölött engedékeny! — felelt most Adonyi oly orátori hangon, hogy mindenki rá figyelt. — Bocsásson meg, de ez veszedelmes elv. Midőn követelni látszik a jó ízlést, szabad tért nyit a jellemtelenségnek és erkölcstelenségnek. Előttem minden szó csak annyit ér, amilyen a jelleme; s midőn egy hitvány ember mézes-mázos szavaival a közönség szivébe lopózkodik s meglopja rokonszenvünket, ezt a legnagyobb társadalmi szerencsétlenségnek tartom, és úgy hiszem, minden becsületes em-1- ^'-ríUcrositani a tévedőket, hogy j UtJrilCA ADtOlCBSWgVt *un«v.0,......................... 1 mily emberrel van dolguk. Az eszmék világa, asszonyom, semmit sem ér, ha az erkölcsi törvényeket lábbal tapodjuk. E szavak hatása alatt az egész társaság ennél múlt s lelki örömet érzett, midőn hallotta, hogy cynikus társadalmunkban egy előkelő úr ilymódon nyilatkozott s ily határozott álláspontot foglalt el, s midőn szavait végezte, csak egy vélemény uralkodott: — Helyes, igaz, úgy van! A nők mosolylyal, s a férfiak örömmel üdvözlék. — Ez aztán támasza lehet bármely pártnak! — mondá az öreg úr a házigazdának. — Igazán szerencsének tartom, hogy ebédre marasztalhatom !— felelé Fehér úr, susogását egy megelégült mosolylyal végezve. Szó volt aztán a hazafiságról, hogy vájjon jellemtelen, vagy épp gonosz ember lehet-e jó hazafi ? Adonyi határozott „nem“-mel felelt. Áttértek a nőkre,, a divatra, s Adonyi bátran kimondá, hogy a mely asszony arcát festi, az rendesen képmutató. Szóval az egész társaság, férfiak és nők meg vadának győződve, hogy oly szeplőtlen jellemű s oly fenkölt itéletü ember, mint Adonyi Vilmos, szerfölött , ritka, s dísze, virága lehet bármely körnek, bármely társaságnak. (Folyt. köv.) Lapunk mai számához félig van mellékelve. Egy anya. (Beszély a new-yorki társaséletből). Irta : Kuppins Ottó. (Folytatás). — Jól van, Fred, — folytató a hölgy mély lélekzettel, mig hangja majdnem egészen tompává vált, — most hallja a többit! Gyermekem meghalt. De nem akarok semmivé lenni, — folytató hevesen, — nem akarom, hogy elleneim lábaik alá tiporjanak, gyermekemnek élni kell! Figyeljen most, Fred! New-Yorkban sok bevándorolt európai van, s legnagyobb részük nyomorban él. Lehetnek köztük oly anyák, kiknek több is a gyermekük, mint kellene, s szerencséjüknek tartanák, ha egyiket vagy másikat a nyomortól megmenthetnék s gazdaggá tehetnék. Szerezzen ön nekem egy gyermeket, gondos anyja fogok lenni , s akkor kérje ön is tőlem jutalmát. Hiszem, nem fog nehéz lenni, Fred! De mindenekelőtt eszélyesség s hallgatás! A szolga lassan lecsüggeszté fejét s lassan raeg-