Fővárosi Lapok 1872. április (75-98. szám)
1872-04-03 / 75. szám
A fatalista. (Beszély). Turgenyef Ivántól. I. Körbe ültünk, és öreg barátunk Riedel Vassilievics Sándor, (német családi neve dacára tőből metszett orosz) ekként kezdé meg beszédét: — Olyasvalamit fogok önöknek elmondani uraim, mi velem a harmincas években történt.... azóta, mint önök látják, negyven esztendő folyt le. Röviden beszélek, de ne szakítsanak félbe. Az időtájt Pétervárott laktam, és éppen bevégeztem egyetemi tanulmányaimat. Testvérem alhadnagy volt a lovas tüzérségnél. Ütege nyáron át Krasnoe Seloban feküdt. Testvérem maga nem volt sajátképp Krasnoeban, hanem egyik szomszédos faluban. Gyakran meglátogattam, és megismerkedtem ennek folytán tiszttársaival. Meglehetős tiszta parasztházban lakott az üteg egyik tisztjével. E tisztet Tegleff Ilia Stepanitsnak hívták, s vele csakhamar közelebbről is megbarátkoztam. Marlinski túlélte már magát — senki sem olvassa — sőt becsmérelni is kezdik, de a harmincas években, nagyobb hire volt mint bárkinek, sőt Puskin maga sem állhatta ki vele az összehasonlítást az akkori fiatalság ítélete szerint. Nemcsak hogy Oroszország első írójának tartatott, de ami még sokkal nehezebb és ritkább tulajdon, bizonyos fokig kora egész fiatalságára rányomta bélyegét. Hősökkel á la Marlinszky találkoztunk mindenütt, nevezetesen a provinciákban és különösen a tisztek között. Az ő nyelvén írtak, beszéltek, társaságokban komorak, tartózkodók voltak — „viharral a lélekben, és „tűzzel az erekben“ — mint a Nadesda fregatta hadnagya Belozor. *) Női szivekkel éltek, és „fatalisták“-nak hívták őket. És e typus mindaddig tartotta magát, mig Lermontoff Petsorinja le nem szoritotta. Mi mindenből állott e typus! Byronismus, romantika, a francia forradalom, decemberi fölkelésünk emlékei **)és Napoleon-kultusz • hit a végzetben, csillagzatban, a jellem hatalmában, költészet és phrasis — és a saját semmiségének fájdalmas öntudata ; valódi erő és vakmerőség — és a kicsinyes önszeretet nyugtalan izgatottsága; nemes törekvések — és hiányos nevelés, tudatlanság ; aristokratokratikus igények és gyermekes fitogtatások .... De legyen elég a kritikából én elbeszélést ígértem. II. Tegleffi hadnagy e „fatatisták“ közzé tartozott, habár nem birt oly külsővel, mint a minővel az ily egyének csaknem rendszerint. Középtermetű volt, erős, zömök, kissé előrehajlott, szőke, még világosabb szőke szemölddel, arca kerek, üde, piros pozsgás, orra duzzadt, homloka alacsony, és halántékán hajjal benőtt, ajkai erősek, szabályosok és mozdulatlanok. Sem nem kacagott, sem nem mosolygott. Csak nagy ritkán, ha rendkívül elfáradt és erősen zihált, voltak cukorfehérségű négyszögletes fogai láthatók. Mesterkélt merevség uralkodott minden arcvonásán ; e merevség nélkül bizonyos kedélyt tükröztek volna azok vissza. Egyébiránt az egész fejen csak a szemek voltak rendkívüliek, aprók, zöld szemgolyókkal és sárga szempillákkal; a jobb szem kissé magasabban feküdt, mint a bal, és bal szempillája nem nyilt fel annyira mint a jobb; így mindenik szemnek más tekintete volt, s ezáltal bizonyos álmos és csodálatos kifejezéssel bírtak. Tegleff physiognomiája, mely különben nem nélkülözött minden szendeséget, folytonosan elégületlenséggel vegyes határozatlanságot fejezett ki. Úgy tetszett, mintha szakadatlanul egy gondolatot üldözne — és siker nélkül. E tulajdonságok dacára, nem egy kevély ember benyomását tette ránk, inkább azt lehetne mondani, hogy részvétüket költötte föl látása. Keveset beszélt és nyers hangjával akkor is minduntalan félbeszakítsa magát, s aztán a szavakat szükségtelenül ismételte. Ellentétben a legtöbb fatalistával, beszédében nem használt erőtetett kifejezéseket, csak ha irt, csúszott egy-egy a tolla alá. A szó teljes értelmében gyermekes írása volt. Főbbjei nem tartották őt sem valami nagy képzettségű, sem valami szolgálatkész tisztnek. „Pontos de nem szorgalmas,“ —mondá róla a német származású dandárnak, és a katonák is csak olyan sem hideg sem meleg embernek tartották. Anyagi körülményei szerint takarékossn élt. Kilenc éves korában árva volt, szülei egy tavaszszal vízbe fúltak, midőn a megáradt Okán *) át *) Oka, a Volga egy mellékfolyója akartak menni. Nevelését egy magántanodában nyerte, hol a leghájasabb fejű és legcsöndesebb tanulók közé tartozott; azután saját kivánsága szerint, nagybátyja ajánlatára, ki némi tekintélylyel birt, mint hadapród a lovas-tüzérek közé lépett, s ha nagy fáradtsággal is, de letette végre a tiszti vizsgát. Tiszttársaival nem a legjobb lábon állott. Nem szerették, ritkán látogatták, — de ő sem látogatott meg soha senkit is. Az emberek társasága elfogulttá tette, azonnal ügyetlen, mesterkélt lett, — a jó cimboraság egyetlen vonásával sem bírt, és bizalmas lábon senkivel sem állott. És nem jelleme, esze vagy műveltsége miatt becsülték, hanem csak azért, mert a fatalisták jellege ömlött el egész lényén. Hogy Tegleff carriert fog csinálni, vagy valamiben kitünteti magát, — ezt senki sem tette föl róla, — de hogy Tegleff valami szokatlant fog elkövetni, vagy hogy egyszerre „Napóleonná veti föl magát,“ ezt senki sem tartotta lehetlennek. — Mert ez utóbbi esetben szerepe van a „csillagzat“-nak, ő „végzetes ember“ — mint voltak akkor „sóhajok“ és „könyek“ emberei is. Hl. Katonai pályájának kezdetén, két eset nagyban fokozta fatalistikus hírét. Midőn hadnagygyá lett, néhány új tiszttársa teljes katonai díszruhában sétálgatott a Neva granitquai-je hosszában.Március közepe volt és Pétervárott a szokottnál korábban kitavaszodott. A Neva nyitva, a nagy jégdarabok már elúsztak, de azért az egész folyó hátát, apró, sűrűn egymásra tolult, már ázékony jéglemezek borták, melyeket iszapjégnek mondanak. A fiatal emberek beszélgettek , nevetgéltek egymás között. Egyik közülök egyszerre megállt, a folyó lassan tova úszó felszinén, mintegy harminc lépésnyire a parttól egy kis kutyát vett észre. Egy föltornyosuló jégdarabon ülve, egész testében remegett és vinnyogott. — El fog merülni! —mond a tiszt közönyösen. A kutyát vitte a víz és éppen a quai egyik lépcső aljánál sodorta tovább, midőn Tegleff, a nélkül hogy egy szót szólt volna, lesietett a lépcsőkön, és a vékony iszapjégen, ugrálva, beszakadva, és újra fölvergődve, elérte végre a kutyát, nyakon ragadta, és midőn szerencsésen a partra lépett ismét, fölhajította a járdára. (Folyt. köv.) * „Nadesda fregatta“ Marlinszky egyik regényének címe. **) Az 1824. dec 24-ki fölkelés. Párhuzam a magyar és német hölgyek közt. Nem szeretem, ha nők előtt tiszteletlenül szólnak a nőkről, s gyöngéiket régi és újabb irók műveiből összeszedett gúnyoros beszédek tárgyává teszik. Ez épp oly kevés gyöngédséget mint jókora vakmerőséget árul el, mert nekünk férfiaknak, legkisebb alapos okunk sincs a hölgyek ellen kikelni, miután — tekintve mind a két nem természeti hajlamát s ennek kölcsönös viszonyát ama céllal szemközt, melyre egyiránt hivatva vannak — a jó és rész tulajdonok majdnem egyformán látszanak köztük megosztva lenni. Az uraság, melyet a férfiak a világban gyakorolnak, vakká teszi őket saját nemük— és igazságtalanná a másik nem hibái és szenvedélyei iránt, midőn azt, amit ennél megrovandónak találnak, maguknál kimenthetőnek vélik. S mégis egyedül mi vagyunk indító oka ama gyarlóságoknak, melyek miatt a hölgyeket oly könnyelmüleg kárhoztatjuk. Avagy nem használunk-e föl, ha fiatalok vagyunk s tűrhető külsővel bírunk, mindent, mi kedvesünk érzékeit fölingerli s eszét elaltatja ? S nincsenek-e köztünk silány szibariták, kik — bár egyik lábukkal már a sír szélén állnak — még folyvást hajhászszák amaz élveket, melyeket ifjúságukban annyira igézőknek találtak, s kik sohasem nyúlnak erszényükbe, hogy az érdemet megjutalmazzák vagy szegény embertársaikon segítsenek, de százakat és ezreket költenek, hogy egy becsületes nőt az erény útjáról eltérítsenek, s őt ezáltal élete nyugalmától örökre megfoszszák. Ha azokat, kik igazságtalan háborút viselnek, az abban elontott minden csöpp vérért joggal lehet felelőssé tenni, nem terheli-e hasonló felelősség azokat is, kiknek lelkiismeretlen csábjai nélkül annyi tisztességes nő maradt volna meg a társadalom hasznos tagjainak, jó anyának és példás háziasszonynak? Igaz, hogy a hölgyek fényűzési és pazarlási vágya nagyon könnyűvé teszi az efféle diadalokat, de a túlnyomó többséget mégis csak az ínség űzi ama mélység felé, melybe őket az erkölcsük és szemérmük ellen szövetkező élvvadászok sodorják. De csak most veszem észre, hogy igen is komoly elmélkedésekbe merültem, s fölvett tárgyam helyett böjti prédikációt készülök tartani, holott a böjt már úgyis elmúlt. Bocsánat a kitérésért, ámbár szeretném, ha a szíves olvasó ezt cikkem iráryra el fogadná, hogy t. i. mily szempontból kívánnám megítéltetni e párhuzamot, mely mind a két nemzetbeli hölgyek körében hosszú évek alatt szerzett tapasztalásaim nyomán készült, nem legyezgetvén szerfölött gyöngéiket, nem feledkezve meg az illő tiszteletről, melylyel irántuk minden időben viseltettem, s melyet tőlük még öreg koromban sem birok megtagadni. Azt állítják rendesen, hogy a nők — szintúgy, mint a papok és arisztokraták — az egész világon hasonlítanak egymáshoz. Nézetem szerint azonban mégis létezik köztük bizonyos jellemkülönbség, mely viseletükben és szokásaikban nyilvánulni szokott. A magyar nő tüzes képzeleterővel, meleg szívvel és gondtalan kedélylyel bír, míg a németnél több higgadtságot, kevesebb szenvedélyt, de annál mélyebb érzést lehet találni. A magyar nőt önérzete és helyes fogalma az illemtől megóvja sok gyöngeségtől, mely erősebben kompromittálhatná őt, mint tíz hűtlenségi eset a házasság palástja alatt; a német nő pedig hidegebb véralkatánál fogva meglehetősen biztosítva van a szív nagyobb tévedései ellen, s ezenkívül gyarlóságainál szüntelen őrt álló anyjának is köszönheti, ha frisen és egésségesen száll partra a házasság kikötőjében. A magyar nő a házasság által szabadabb lesz, s tetszése szerint fogadhatja vagy utasíthatja el hódolóinak seregét, a nélkül, hogy a világ tiszteletét kockáztatná; a német nőre nézve a házasság a rabszolgaság bizonyos neme, melyet szívesen tűr, miután a háztartás vezetését s gyermekei nevelését fő feladatának tekinti s élte célját egyszersmind abban keresi, hogy egyedül férjének tessék. Lehet ugyan találni köztük, ki kacérkodni szeret, de ezt nem természetes hajlamból, hanem csak azért teszi, mert tetszetős lénynek kíván tartatni. Különben e puha természetű német nő oly sokat hisz és oly kevéssé bizalmatlan. S ha az erény zordon útján öntudatlant megbotlik, ezt ötven vagy hatvan éves korában oly finomul tudja az ájtatosság mázával elsimítani, hogy a rágalom nyelve épp oly kevéssé férhet hozzá, mint a kígyóé a csiszolt rézcsavarhoz. Egyébiránt a francia divat, mely nálunk és Németországban (akárhogy tiltakozzanak is ott újabb időben ellene) egyformán uralkodik, nem bírta még e két ország hölgyeinek fogalmát a házassági hűségről és szeretesről annyira meghamisítani, mint a nyugati köztársaságban, s a német nő természetes hidegvérűsége és a magyar nő szemérmes daca nem engedi nekik a közönséges számtan szabályait követni, melyek azt tanítják, hogy „kettő több, mint egy.“ Kivételek ugyan mind a két országban léteznek, de sokkal ritkábban fordulnak elő, mintsem ezt a magyar nő tüzes vérétől s a németnek merengő hajlamától föltenni lehetne. A magyar nő a házas életben sokkal visszatartóbb szokott lenni enyegéseivel férje iránt, mint a német, ki őt szerelmi ömlengéseivel majdnem elárasztja. De ennek — phlegmatikus természeténél fogva — ez szükségesebb is, mint a magyar nőnek, kit a szintén elevenebb véralkatú férj sokkal inkább eláraszt szerelmi nyilatkozásaival. Igaz, hogy a német férfiak szíve hasonlít társájukhoz : lassan, de annál tartósabban ég; azonban nálunk is találni Philemon és Baucisféle párokat, kik az öregség hamujában még mindig lelnek szerelmi szikrákat, melyeknek fölszítása kedvet és örömet szerez nekik. Hazánkban a szép női arcok nem tartoznak a ritkaságok közzé, s a nem szépek csaknem kivételesen fordulnak elő. Németországban is több szép nőt lehet látni mint ennek ellenkezőjét, s ha nem tagadhatni, hogy a szépség, mely a magyar nőnek örökségül jutott, ennél tökéletesen helyén van, ugyanezt a német nőről is lehet állítani, bár nem mindegyik élvezi egyenlően annak előnyeit. Az eleven szellem, mely a magyar nő tulajdona, ennek minden mozdulatában nyilvánul, s külső szépségével egyesülten ellenállna- 324