Fővárosi Lapok 1872. április (75-98. szám)

1872-04-03 / 75. szám

A fatalista. (Beszély). Turgenye­f Ivántól. I. Körbe ültünk, és öreg barátunk Riedel Vassi­­lievics Sándor, (német családi neve dacára tőből metszett orosz) ekként kezdé meg beszédét: — Olyas­valamit fogok önöknek elmondani uraim, mi velem a harmincas években történt.... azóta, mint önök látják, negyven esztendő folyt le. Röviden beszélek, de ne szakítsanak félbe. Az időtájt Pétervárott laktam, és éppen bevé­geztem egyetemi tanulmányaimat. Testvérem alhad­­nagy volt a lovas tüzérségnél. Ütege nyáron át Kras­­noe Seloban feküdt. Testvérem maga nem volt saját­képp Krasnoeban, hanem egyik szomszédos faluban. Gyakran meglátogattam, és megismerkedtem ennek folytán tiszttársaival. Meglehetős tiszta paraszt­­házban lakott az üteg egyik tisztjével. E tisztet Teg­­leff Ilia Stepanitsnak hívták, s vele csakhamar köze­lebbről is megbarátkoztam. Marlinski túlélte már magát — senki sem olvas­sa — sőt becsmérelni is kezdik, de a harmincas évek­ben, nagyobb hire volt mint bárkinek, sőt Puskin maga sem állhatta ki vele az összehasonlítást az ak­kori fiatalság ítélete szerint. Nemcsak hogy Orosz­ország első írójának tartatott, de ami még sokkal nehezebb és ritkább tulajdon, bizonyos fokig kora egész fiatalságára rányomta bélyegét. Hősökkel á la Marlinszky találkoztunk mindenütt, nevezetesen a provinciákban és különösen a tisztek között. Az ő nyelvén írtak, beszéltek, társaságokban komorak, tartózkodók voltak — „viharral a lélekben, és „tűz­zel az erekben“ — mint a Nadesda fregatta hadnagya Belozor. *) Női szivekkel éltek, és „fatalisták“-nak hívták őket. És e typus mindaddig tartotta magát, mig Ler­­montoff Petsorinja le nem szoritotta. Mi mindenből állott e typus! Byronismus, romantika, a francia for­radalom, decemberi fölkelésünk emlékei **)és Napo­­leon-kultusz • hit a végzetben, csillagzatban, a jel­lem hatalmában, költészet és phrasis — és a saját semmiségének fájdalmas öntudata ; valódi erő és vak­merőség — és a kicsinyes önszeretet nyugtalan izga­tottsága; nemes törekvések — és hiányos nevelés, tu­datlanság ; aristokratokratikus igények és gyerme­kes fitogtatások .... De legyen elég a kritikából én elbeszélést ígértem. II. Tegleffi hadnagy e „fatatisták“ közzé tartozott, habár nem birt oly külsővel, mint a minővel az ily egyének csaknem rendszerint.­­ Középtermetű volt, erős, zömök, kissé előrehajlott, szőke, még vilá­gosabb szőke szemölddel, arca kerek, üde, piros pozs­gás, orra duzzadt, homloka alacsony, és halántékán hajjal benőtt, ajkai erősek, szabályosok és mozdulat­lanok. Sem nem kacagott, sem nem mosolygott. Csak nagy ritkán, ha rendkívül elfáradt és erősen zihált, voltak cukor­fehérségű négyszögletes fogai láthatók. Mesterkélt merevség uralkodott minden arcvonásán ; e merevség nélkül bizonyos kedélyt tükröztek volna azok vissza.­­ Egyébiránt az egész fejen csak a szemek voltak rendkívüliek, aprók, zöld szemgo­lyókkal és sárga szempillákkal; a jobb szem kissé magasabban feküdt, mint a bal, és bal szempillája nem nyilt fel annyira mint a jobb; így mindenik szemnek más tekintete volt, s ezáltal bizonyos álmos és csodálatos kifejezéssel bírtak. Tegleff physiogno­­miája, mely különben nem nélkülözött minden szen­­deséget, folytonosan elégületlenséggel vegyes hatá­rozatlanságot fejezett ki. Úgy tetszett, mintha sza­kadatlanul egy gondolatot üldözne — és siker nélkül. E tulajdonságok dacára, nem egy kevély ember benyomását tette ránk, inkább azt lehetne mondani, hogy részvétüket költötte föl látása. Keveset beszélt és nyers hangjával akkor is minduntalan félbeszakí­tsa magát, s aztán a szavakat szükségtelenül ismétel­te. Ellentétben a legtöbb fatalistával, beszédében nem használt erőtetett kifejezéseket, csak ha irt, csúszott egy-egy a tolla alá. A szó teljes értelmében gyermekes írása volt. Főbbjei nem tartották őt sem valami nagy képzettségű, sem valami szolgálatkész tisztnek. „Pontos de nem szorgalmas,“ —mondá ró­la a német származású dandárnak, és a katonák is csak olyan sem hideg sem meleg embernek tartották. Anyagi körülményei szerint takarékossn élt. Kilenc éves korában árva volt, szülei egy ta­­vaszszal vízbe fúltak, midőn a megáradt Okán *) át *) Oka, a Volga egy mellékfolyója­ akartak menni. Nevelését egy magántanodában nyer­te, hol a leghájasabb fejű és legcsöndesebb tanulók közé tartozott; azután saját kivánsága szerint, nagy­bátyja ajánlatára, ki némi tekintélylyel birt, mint hadapród a lovas-tüzérek közé lépett, s ha nagy fá­radtsággal is, de letette végre a tiszti vizsgát. Tiszt­társaival nem a legjobb lábon állott. Nem szerették, ritkán látogatták, — de ő sem látogatott meg soha senkit is. Az emberek társasága elfogulttá tette, azon­nal ügyetlen, mesterkélt lett, — a jó cimboraság egyetlen vonásával sem bírt, és bizalmas lábon sen­kivel sem állott. És nem jelleme, esze vagy művelt­sége miatt becsülték, hanem csak azért, mert a fata­listák jellege ömlött el egész lényén. Hogy Tegleff carriert fog csinálni, vagy valamiben kitünteti ma­gát, — ezt senki sem tette föl róla, — de hogy Tegleff valami szokatlant fog elkövetni, vagy hogy egyszerre „Napóleonná veti föl magát,“ ezt senki sem tartotta lehetlennek. — Mert ez utóbbi esetben szerepe van a „csillagzat“-nak, ő „végzetes ember“ — mint vol­tak akkor „sóhajok“ és „könyek“ emberei is. Hl. Katonai pályájának kezdetén, két eset nagyban fokozta fatalistikus hírét. Midőn hadnagygyá lett, néhány új tiszttársa tel­jes katonai díszruhában sétálgatott a Neva granit­­quai-je hosszában.­Március közepe volt és Pétervárott a szokottnál korábban kitavaszodott. A Neva nyitva, a nagy jégdarabok már elúsztak, de azért az egész folyó hátát, apró, sűrűn egy­másra tolult, már ázé­­kony jéglemezek bor­ták, melyeket iszap­jégnek mon­danak. A fiatal emberek beszélgettek , nevetgéltek egymás között. Egyik közülök egyszerre megállt, a folyó lassan tova úszó felszinén, mintegy harminc lépésnyire a parttól egy kis kutyát vett észre. Egy föltornyosuló jégdarabon ülve, egész testében reme­gett és vinnyogott. — El fog merülni! —mond a tiszt közönyösen. A kutyát vitte a víz és éppen a quai egyik lép­cső­ aljánál sodorta tovább, midőn Tegleff, a nélkül hogy egy szót szólt volna, lesietett a lépcsőkön, és a vékony iszapjégen, ugrálva, beszakadva, és újra föl­vergődve, elérte végre a kutyát, nyakon ragadta, és midőn szerencsésen a partra lépett ismét, fölhajította a járdára. (Folyt. köv.) *­ „Nadesda fregatta“ Marlinszky egyik regényének címe. **) Az 1824. dec 24-ki fölkelés. Párhuzam a magyar és német hölgyek közt. Nem szeretem, ha nők előtt tiszteletlenül szól­nak a nőkről, s gyöngéiket régi és újabb irók mű­veiből összeszedett gúnyoros beszédek tárgyává te­szik. Ez épp oly kevés gyöngédséget mint jókora vakmerőséget árul el, mert nekünk férfiaknak, leg­kisebb alapos okunk sincs a hölgyek ellen kikelni, miután — tekintve mind a két nem természeti hajla­mát s ennek kölcsönös viszonyát ama céllal szemközt, melyre egyiránt hivatva vannak — a jó és rész tu­lajdonok majdnem egyformán látszanak köztük meg­osztva lenni. Az uraság, melyet a férfiak a világban gyako­rolnak, vakká teszi őket saját nemük— és igazságta­lanná a másik nem hibái és szenvedélyei iránt, mi­dőn azt, a­mit ennél megrovandónak találnak, ma­guknál kimenthetőnek vélik. S mégis egyedül mi vagyunk indító oka ama gyarlóságoknak, melyek miatt a hölgyeket oly könnyelmüleg kárhoztatjuk. Avagy nem használunk-e föl, ha fiatalok vagyunk s tűrhető külsővel bírunk, mindent, mi kedvesünk érzé­keit fölingerli s eszét elaltatja ? S nincsenek-e köz­tünk silány szibariták, kik — bár egyik lábukkal már a sír szélén állnak — még folyvást hajhászszák amaz élveket, melyeket ifjúságukban annyira igézőknek találtak, s kik sohasem nyúlnak erszényükbe, hogy az érdemet megjutalmazzák vagy szegény ember­társaikon segítsenek, de százakat és ezreket költenek, hogy egy becsületes nőt az erény útjáról eltérítsenek, s őt ezáltal élete nyugalmától örökre megfoszszák. Ha azokat, kik igazságtalan háborút viselnek, az abban elontott minden csöpp vérért joggal lehet felelőssé tenni, nem terheli-e hasonló felelősség azokat is, kiknek lelkiismeretlen csábjai nélkül annyi tisz­tességes nő maradt volna meg a társadalom hasznos tagjainak, jó anyának és példás háziasszonynak? Igaz, hogy a hölgyek fényűzési és pazarlási vágya nagyon könnyűvé teszi az efféle diadalokat, de a túlnyomó többséget mégis csak az ínség űzi ama mélység felé, melybe őket az erkölcsük és szemér­mük ellen szövetkező élvvadászok sodorják. De csak most veszem észre, hogy igen is komoly elmélkedésekbe merültem, s fölvett tárgyam helyett böjti prédikációt készülök tartani, holott a böjt már úgyis elmúlt. Bocsánat a kitérésért, ámbár szeretném, ha a szíves olvasó ezt cikkem iráryra el fogadná, hogy t. i. mily szempontból kívánnám megítéltetni e pár­huzamot, mely mind a két nemzetbeli hölgyek körében hosszú évek alatt szerzett tapasztalásaim nyomán készült, nem legyezgetvén szerfölött gyön­géiket, nem feledkezve meg az illő tiszteletről, mely­­lyel irántuk minden időben viseltettem, s melyet tőlük még öreg koromban sem birok megtagadni. Azt állítják rendesen, hogy a nők — szintúgy, mint a papok és arisztokraták — az egész világon hasonlítanak egymáshoz. Nézetem szerint azonban mégis létezik köztük bizonyos jellemkülönbség, mely viseletükben és szokásaikban nyilvánulni szokott. A magyar nő tüzes képzeleterővel, meleg szívvel és gondtalan kedélylyel bír, míg a németnél több higgadtságot, kevesebb szenvedélyt, de annál mé­lyebb érzést lehet találni. A magyar nőt önérzete és helyes fogalma az illemtől megóvja sok gyöngeség­­től, mely erősebben kompromittálhatná őt, mint tíz hűtlenségi eset a házasság palástja alatt; a német nő pedig hidegebb véralkatánál fogva meglehetősen biztosítva van a szív nagyobb tévedései ellen, s ezen­kívül gyarlóságainál szüntelen őrt álló anyjának is köszönheti, ha frisen és egésségesen száll partra a házasság kikötőjében. A magyar nő a házasság által szabadabb lesz, s tetszése szerint fogadhatja vagy utasíthatja el hódolóinak seregét, a nélkül, hogy a világ tiszteletét kockáztatná; a német nőre nézve a házasság a rabszolgaság bizonyos neme, melyet szí­vesen tűr, miután a háztartás vezetését s gyermekei nevelését fő­ feladatának tekinti s élte célját egyszers­mind abban keresi, hogy egyedül férjének tessék. Lehet ugyan találni köztük, ki kacérkodni szeret, de ezt nem természetes hajlamból, hanem csak azért teszi, mert tetszetős lénynek kíván tartatni. Különben e puha természetű német nő oly sokat hisz és oly ke­véssé bizalmatlan. S ha az erény zordon útján öntu­datlant megbotlik, ezt ötven vagy hatvan éves ko­rában oly finomul tudja az ájtatosság mázával elsi­mítani, hogy a rágalom nyelve épp oly kevéssé férhet hozzá, mint a kígyóé a csiszolt rézcsavarhoz. Egyéb­iránt a francia divat, mely nálunk és Németországban (akárhogy tiltakozzanak is ott újabb időben ellene) egyformán uralkodik, nem bírta még e két ország hölgyeinek fogalmát a házassági hűségről és szere­tesről annyira meghamisítani, mint a nyugati köz­társaságban, s a német nő természetes hidegvérűsége és a magyar nő szemérmes daca nem engedi nekik a közönséges számtan szabályait követni, melyek azt tanítják, hogy „kettő több, mint egy.“ Kivételek ugyan mind a két országban léteznek, de sokkal ritkábban fordulnak elő, mintsem ezt a magyar nő tüzes vérétől s a németnek merengő hajlamától föl­tenni lehetne. A magyar nő a házas életben sokkal visszatar­­tóbb szokott lenni enyegéseivel férje iránt, mint a német, ki őt szerelmi ömlengéseivel majdnem eláraszt­ja. De ennek — phlegmatikus természeténél fogva — ez szükségesebb is, mint a magyar nőnek, kit a szintén elevenebb véralkatú férj sokkal inkább el­áraszt szerelmi nyilatkozásaival. Igaz, hogy a német férfiak szíve hasonlít társájukhoz : lassan, de annál tartósabban ég; azonban nálunk is találni Philemon és Baucisféle párokat, kik az öregség hamujában még mindig lelnek szerelmi szikrákat, melyeknek fölszítása kedvet és örömet szerez nekik. Hazánkban a szép női arcok nem tartoznak a ritkaságok közzé, s a nem szépek csaknem kivétele­sen fordulnak elő. Németországban is több szép nőt lehet látni mint ennek ellenkezőjét, s ha nem tagad­hatni, hogy a szépség, mely a magyar nőnek öröksé­gül jutott, ennél tökéletesen helyén van, ugyanezt a német nőről is lehet állítani, bár nem mindegyik élvezi egyenlően annak előnyeit. Az eleven szellem, mely a magyar nő tulajdona, ennek minden mozdulatában nyilvánul, s külső szépségével egyesülten ellenállna- 324

Next