Fővárosi Lapok 1872. november (251-275. szám)
1872-11-01 / 251. szám
Az öreg grófnő, írta: Vacano Emil. (Vége.) VII. A halálos ágyon. A Tuileriák e magán-politikai jelenete után körülbelől három hét folyt le. Az öreg grófnő nemsokára megbetegedett és többé nem is hagyá el a keskeny házat. Ismerősei meglátogatták, de a betegszoba ajtaja nem nyilt fel, csak Maury abbé előtt. Jótékonysága azonban nem apadt ki, és a házi szegények a komorna által, a templom szegényei pedig mademoiselle Grace kezeiből mindennnap megkapták alamizsnájukat. Ha ily öreg hölgy megbetegszik, nehéz annak többé felgyógyulni. Két-három napi előkészítő halálküzdelem után a grófnő belátta, hogy végórája közeleg. Előbb az orvost hivatá, kitől megkérdező, meddig fog még élni, aztán az összes cselédség előtt nyilvánosan meggyónt, a mikor kiviláglott, hogy a haldokló hölgynek voltak gyöngéi, de soha nem volt bűne. Aztán delirium állott be, s magához hivatá unokáját, kit nyers hangon támadott meg: — Nos, hol van az a szegény ember, a ki téged el akar venni, hogy aztán eltaszitson, mint eltaszittattam én is, anyád 13 . Vad szenvedélyességgel és fénylő szemekkel, de oly gyakran ismétlő e szavakat, hogy Grace végre Lireuil Armandot a haldokló szent ágyához vezető. A beteg, amint az ifjút meglátta, fölemelkedők. Öreg, ráncos arca hasonló volt egy feloszlásnak induló múmia-főhöz, és kezei reszkettek a végóra közelgésének tudata miatt. Minden vér fejébe szállt, s nagy szemeit fölnyitva, csodás erővel kiáltá: — Ah, itt vagy, barom, ki Gracet nőül akartad venni. Most kezdődik a dolog, — mondá egykor Lamballe, és én látom, hogy rám nézve már végződik! Jer ide, ágyamhoz, állj Grace mellé. Vagy undorodol talán ? Meg kell mindkettőtöknek mondanom, különben egybekeltek holnap, és későn látjátok be nyomorúságtokat. Igen! Az én unokámat nem lehet nőül venni, valamint leányomat sem kellett volna. Mit is akartam csak mondani ?... Igen, én mindig önző voltam. De szegény leányomat Aiméet szerettem, és te az ő gyermeke vagy, Grace. Atyád angol volt, és én meg akartalak menteni a szégyentől, melyet az én nevem mindenkire áraszt, aki azzal némi viszonyban áll. Ma végem lesz, érzem ! Örülök, hogy végre megszabadulok az évekig tartó komédiától, és mégis félek attól, ami következni fog...! Soha nem akartam meghalni, most sem akarok, hivassátok az orvost, hogy mentsen meg! — Soha nem akartam meghalni, mindig csak pénz után vágytam, mert szegény valók ifjúságomban. Később mikor pénzem volt, szomjaztam a becsületet, mert mindenhol eltaszítottak. És még most is becsületért sóvárgom, becsületért a halál után! Oh, Grace, Grace, ne menj férhez soha, mert férjeink elűzték mindnyájunkat, mint az ebet, miután megtudták, hogy én ki vagyok. Ah, mégis örülök, hogy megszabadulhatok végre az évekig tartó komédiától, a fojtó alakoskodástól! Ne szóljatok semmit, hagyjatok beszélnem, érzem, hogy nemsokára végem lesz, hála istennek ! Oh, tudjátok mit tesz az: játszani a kétszínűséget, hónapokig, évekig? Tettetőnek lenni szóval és arccal ? Én természetemnél fogva indulatos vagyok, és a szelídséget, engedékenységet kell hirdetnem! Álnok, csaló vagyok, és ... de mit használ ez most? . . . Tanítványa voltam Voltairenek, halljátok ? És mindamellett naponta gyóntam, mert azt akarom, hogy jó nevem, a valódit elfeledtesse. Nem hiszek istenben ! De ön, Lireuil Armand gróf, megesküdött, hogy nem mond nekem ellent, mert szeretnék zeneszóval eltemettetni. Vagyonomat a törököknek hagyom, hogy megjavuljanak. És Grace kolostorba fog menni. De előbb fektessen engem a ravatalra, a szegények őrködjenek koporsómnál és Maury abbé tartson felettem halotti beszédet. Igen. Úgy! Akarjátok tudni, miért nem kelhettek egybe? — Nos, mert az én gyermekeimet férjeik még mindig eltaszították, mihelyt megtudták nevemet. Valamit fogok elbeszélni. Nevem gyalázata arra kényszerített, hogy Franciaországból Londonba meneküljek és ott megholtnak adjam ki magamat. Ekként megszabadultam első férjemtől, ki őszintén megsiratott, mert én tartottam őt. Később Svájcba mentem és egy játékházat béreltem ki. Itt belém szeretett az ifjú és ostoba Alainvillé gróf, ki nevelőjével Olaszországot készült beutazni. Az együgyű reám ruházta nevét és rangját, mert szeretett a bolondulásig. És nőül vett engem, a csavargónőt, dacára szülői ellenzésének. Menyegzőnk után fölfedeztem férjemnek, hogy Európa legrégibb uralkodó családainak egyikéből származom, és amint ezt megtudta, azonnal eltaszított magától. És pénzt rendelt számomra, de kezemet nem érintő többé. Ostoba, gazdag fiú volt, de fajának érzete parancsoló, hogy igy tegyen, habár védelmezett volna az egész világ ellen. Alainville grófot egy leánynyal ajándékoztam meg, kit egy gazdag angol arisztokrata vett nőül. Egy napon bizalmas csevegés közt a nő felfedezte anyja valódi nevét. De mihelyt ez megtörtént, férje elhagyta őt, ámbár a halált vivő szívében. És ez történt volna veled is, Grace, ha ezen ember nőül vett volna. És ezért van mindez. Igen, érzem, hogy végem lesz Hála istennek ! De ígérjétek meg, gyermekek, hogy környezve fogtok eltemetni, mert kívánom, hogy jámbor lélek gyanánt emlegessenek a kúriánál. Azért gyóntam oly gyakran hamisan! Megesküsztök erre ? Jó ... — Nagyanyám ! — kiálta Grace kétségbeesve, — térj magadhoz, hisz nem vagy magadnál. . . — Hallgass ! íme Lireuil gróf, ez a volt papír első házassági okmányom Az mindent meg fog önnek mondani, ön megesküdött, hogy azt nem fogja nyilvánosság elé hozni, és ez akadályozni fogja, hogy ön Grace-ot nőül vegye, szegény Grace, — mert én elárultam jóltevőmet, aláástam a trónt, és hogy egy nyomorult kormányeszközt teremtsek, oka voltam ezrek halálának...! A haldokló mindinkább gyöngült és hörögni kezdett. Néhány pillanat múlva azonban még elhaló hangon suttogó: — Grace ! . .. Vicomte, vicomte! Mihelyt meghalok, hasitsátok fel vállamon ingemet és ígérjétek meg, hogy idegen segély nélkül helyeztek koporsóba .. . Óhajtom, hogy a szegények és papok tiszteljenek ... Hisz annyit tettem érettek. És aztán bontsa ön fel a házassági okmányt. És ... és... ne haragudjék Gracera. Grace mindig jó volt hozzám, és ő anynyira szereti önt!... Nem sokára bekövetkezett a végpillanat. A grófnő teste megmerevedett, szemei elhomályosodtak, a beteg kiszenvedett. Grace szívrepesztőleg zokogott. De Lireuil gróf senkit sem bocsátott a szobába és bezárta az ajtót. Rövid ima után felhajtta a halott ingét, s a viaszsárga vállon megpillanta a liliomot, melylyel a gonosztevőket szokták megbélyegezni. Azután felbonta az okmányt s remegő szívvel olvasó abból kedvese nagyanyjának nevét. * * * A temetés ünnepélyes szertartások közt ment végbe. Jelen voltak a szegények, a papok és szomszéd nemesek. Néhány hóval később Lireuil gróf Grace-szal Amerikába vándorolt ki, ott nőül vette a leányt és boldog farmer lett egy távol eső, elfelejtett vidéken . .. — Armand, — mondá néha Grace, — miért jöttünk ily messze Páriától, hol mindkettőnk bölcsője rengett, és az udvartól, melyhez annyira ragaszkodói? Miként ijesztettek meg ennyire nagyanyám lázas szavai ? A férj e kérdésre mindannyiszor forró csókkal válaszolt. Az okmányon azonban, mielőtt azt megsemmisítette volna, e nevet olvasá: „Lamothe-Valois grófnő.“ Népdalgyűjtésemről. (A Kisfaludy-Társaság üléséből.) A múlt év augusztus és szeptember havában — mint már jelentettem volt — Erdélyben Marosszék és Udvarhelyszék egy kisebb részében, Magyarországon pedig Heves-, Borsod- és Zemplén megyében gyűjtöttem népdalokat. Jelen év ugyanazon két havában még egyszer huzamosabban időztem a székelyek közt, mely miatt Magyarországon csak Gömör megyét látogathattam meg ; de legalább célomat elértem, s azt hiszem, hogy az erdélyi népdalokat már annyira ismerem, hogy fölösleges volna ide még egy harmadik utazást tennem. Részletesebb kimutatás végett sorba veszem azokat a pontokat, melyeken gyűjtés végett megállapodtam. Kiindulási pontom Udvarhely volt. Itt részint a nép, részint városiak után írtam tizenkét darabot, s ezek közt két balladát, melyeknek egyike, Kádár Kata, részint Kriza, részint Arany és Gyulai gyűjteményéből ismeretes, másika, „a zsivány felesége,“ utóbbiaknál csak töredék. Udvarhelyről Csikszék felé utaztamban Homoródon írtam két dalt, melyek közül „Kis Julia“ cím alatt egyik az Arany- Gyulai gyűjteményben megjelent ; Oláhfalván pedig hatot, s ezek egyike újra az előbb említett „zsivány felesége“ sokkal teljesebben s kerekebben, mint az eddigiek. Oláhfaluból feszült várakozással siettem Csikszékbe. Mert e szék népéről már a múlt év óta koronkint két egymással ellenkező véleményt hallottam, melyek egyike szerint: ott fogom találni a legérdekesebb, legeredetibb dallamokat; másika szerint pedig : a csíki nép a száját sem szokta felnyitni, ha csak alkalomszerűleg az egyházban, vagy egyházi szertartás alkalmával egy-egy szent éneket nem kockáztat. Csakhamar meg kellett győződnöm utóbbi állítás igazságáról, s miután a csiksomlyói klastrom érdekes kis könyvtárát megnéztem, átutaztam Háromszékbe, anélkül, hogy Csikszék területén egy dalt is írtam volna. Háromszék azonban igen gazdagon kárpótolt. Itt a kézdi-vásárhelyi póttanfolyamon együtt találtam Udvarhelyszék, Csikszék s Háromszék legtöbb néptanítóját, s tehát dal szempontjából csaknem az egész székely földet. E tanítók ügybuzgalma folytán 74 darabot írtam le. E közben részint egyesek, részint az „Udvarhely“ című lap figyelmeztetvén, hogy a székelység legeredetibb lakói, kik még nem érintkeztek a modern civilizációval, a Nyikó völgyén vannak. Kézdi-Vásárhelyről Sz. György felé visszatértem Udvarhelyre, hogy nevezett völgyet is érinthessem. Ezt megelőzőleg meglátogattam az Udvarhelytől nem messze fekvő Kadicsfalvát, bizonyos Ágoston György nevű földművelőt keresvén, ki első utmulatásom alatt a fent említett balladákat énekelte, s állítása szerint még sokat tud, de akkor nem időzhetett tovább Udvarhelyen. Ágoston Györgyöt ugyan nem találtam meg, mert több hétre Erdély más vidékeire ment dolgozni, de mások után leírtam kilenc dallamot A Nyikó völgyén Sz. Mihályon, s Farkaslakán írtam tizenkettőt, innen pedig kimenvén Székely-Keresztúrra, itt is találtam tizenhármat. Ezzel végződik székely körutam, melynek eredménye összesen 128 dal. Sajnálattal kell azonban megjegyeznem, hogy mind a múlt évi, mind az idei gyűjteménynek — a balladák kivételével — legnagyobb része magyarországi, még pedig többnyire eltorzított. Magyarországon — mint fent már említem, — ezúttal csak Gömör megyében gyűjthettem. Ide utaztamban Karácsondon írtam négyet. Rimaszombaton aztán a leggazdagabb évre találtam, mert itt a megyéből sok minden öszpontosul. Az itt gyűjtött dalok száma 104. Továbbá még következő helyiségeken írtam: Osgyánon tizet, Rátkán tizenhatot, Radnóton kettőt, Hamván tizennégyet, Zádorfalván négyet, Putnokon harmincegyet. Ezek összes száma 181 , az Erdélyben gyűjtöttekkel 300. Múlt évi körutam eredményéül bejelentettem volt 365 darabot, melyekhez a múlt tél folytán Almási Sándor erdélyi ref. pap gyűjteményéből átvettem még 167-et és igy kétévi gyűjteményem Erdélyből s Magyarország négy megyéjéből összesen 851 darabból áll, melyek közül 33 ballada s más e fajú költemény, a többi pedig hazafi-, katona-, szerelmes-, bor-, tréfás és gúnydalok vegyülete. Ezek sajtó alá rendezését a múlt év folytán nem tartottam lehetségesnek , de most, miután ily tömeg áll rendelkezésünkre, másfelől nemcsak Erdélyi János népdal-gyűjteményét s Kriza J. vadrózsáit, hanem Arany és Gyulai kétkötetes gyűjteményét is fel lehet használni, a szerkesztést szükségesnek vélem. Ezért már több dalt ki is dolgoztam, úgy, mint véleményem szerint, nyilvánosság előtt meg kell jelenniük. E tekintetben kétféleképp lehetne eljárni: egyik mód volna, hogy adassanak pusztán a dallamok illető verseikkel s variánsaikkal; másik hogy a dallamok énekre s zongorára is alkalmaztassanak, még pedig tekintettel azokra, kik csak zongoráznak, de nem énekelnek, így ki volna elégítve a zongorázó is, az énekes is. E mód sokkal költségesebb ugyan, de egyszersmind előnyösebb , mert az előbbi, szintén költséges kiadás által csak néhány szakértőnek ten- 1094