Fővárosi Lapok 1872. november (251-275. szám)

1872-11-01 / 251. szám

Az öreg grófnő, írta: Vacano Emil. (Vége.) VII. A halálos ágyon. A Tuileriák e magán-politikai jelenete után kö­­rülbelől három hét folyt le. Az öreg grófnő nemso­kára megbetegedett és többé nem is hagyá el a kes­keny házat. Ismerősei meglátogatták, de a betegszo­ba ajtaja nem nyilt fel, csak Maury abbé előtt. Jóté­konysága azonban nem apadt ki, és a házi szegé­nyek a komorna által, a templom szegényei pedig mademoiselle Grace kezeiből mindennnap megkap­ták alamizsnájukat. Ha ily öreg hölgy megbeteg­szik, nehéz annak többé felgyógyulni. Két-három napi előkészítő halálküzdelem után a grófnő belátta, hogy végórája közeleg. Előbb az orvost hivatá, kitől megkérdező, meddig fog még élni, aztán az összes cselédség előtt nyilvánosan meggyónt, a mikor kivi­láglott, hogy a haldokló hölgynek voltak gyöngéi, de soha nem volt bűne. Aztán delirium állott be, s magához hivatá unokáját, kit nyers hangon táma­dott meg: — Nos, hol van az a szegény ember, a ki téged el akar venni, hogy aztán eltaszitson, mint eltaszittat­tam én is, anyád 13 . Vad szenvedélyességgel és fénylő szemekkel, de oly gyakran ismétlő e szavakat, hogy Grace végre Lireuil Armandot a haldokló szent ágyához vezető. A beteg, a­mint az ifjút meglátta, fölemelkedők. Öreg, ráncos arca hasonló volt egy feloszlásnak induló múmia-főhöz, és kezei reszkettek a végóra közelgé­­sének tudata miatt. Minden vér fejébe szállt, s nagy szemeit fölnyitva, csodás erővel kiáltá: — Ah, itt vagy, barom, ki Gracet nőül akartad venni. Most kezdődik a dolog, — mondá egykor Lamballe, és én látom, hogy rám nézve már végző­dik! Jer ide, ágyamhoz, állj Grace mellé. Vagy undo­­rodol talán ? Meg kell mindkettőtöknek mondanom, különben egybekeltek holnap, és későn látjátok be nyomorúságtokat. Igen! Az én unokámat nem lehet nőül venni, valamint leányomat sem kellett volna. Mit is akartam csak mondani ?... Igen, én mindig önző voltam. De szegény leányomat Aiméet szeret­tem, és te az ő gyermeke vagy, Grace. Atyád angol volt, és én meg akartalak menteni a szégyentől, melyet az én nevem mindenkire áraszt, a­ki azzal némi viszonyban áll. Ma végem lesz, érzem ! Örülök, hogy végre megszabadulok az évekig tartó komédi­ától, és mégis félek attól, a­mi következni fog...! Soha nem akartam meghalni, most sem akarok, hi­vassátok az orvost, hogy mentsen meg! — Soha nem akartam meghalni, mindig csak pénz után vágytam, mert szegény valók ifjúságomban. Később mikor pénzem volt, szomjaztam a becsületet, mert mindenhol eltaszítottak. És még most is becsületért sóvárgom, becsületért a halál után! Oh, Grace, Gra­ce, ne menj férhez soha, mert férjeink elűzték mind­nyájunkat, mint az ebet, miután megtudták, hogy én ki­­ vagyok. Ah, mégis örülök, hogy meg­­szabadulhatok végre az évekig tartó komédiától, a fojtó alakoskodástól! Ne szóljatok semmit, hagy­jatok beszélnem, érzem, hogy nemsokára végem lesz, hála istennek ! Oh, tudjátok mit tesz az: játszani a kétszínűséget, hónapokig, évekig? Tettetőnek len­ni szóval és arccal ? Én természetemnél fogva indu­latos vagyok, és a szelídséget, engedékenységet kell­ hirdetnem! Álnok, csaló vagyok, és ... de mit hasz­nál ez most? . . . Tanítványa voltam Voltairenek, halljátok ? És mindamellett naponta gyóntam, mert azt akarom, hogy jó nevem, a valódit elfeledtesse. Nem hiszek istenben ! De ön, Lireuil Armand gróf, megesküdött, hogy nem mond nekem ellent, mert szeretnék zeneszóval eltemettetni. Vagyonomat a törököknek hagyom, hogy megjavuljanak. És Gra­ce kolostorba fog menni. De előbb fektessen en­gem a ravatalra, a szegények őrködjenek koporsóm­nál és Maury abbé tartson felettem halotti beszédet. Igen. Úgy! Akarjátok tudni, miért nem kelhettek egybe? — Nos, mert az én gyermekeimet férjeik még mindig eltaszították, mihelyt megtudták neve­met. Valamit fogok elbeszélni. Nevem gyalázata ar­ra kényszerített, hogy Franciaországból Londonba meneküljek és ott megholtnak adjam ki magamat. Ek­­ként megszabadultam első férjemtől, ki őszintén meg­siratott, mert én tartottam őt. Később Svájcba mentem és egy játékházat béreltem ki. Itt belém szeretett az ifjú és ostoba Alain­villé gróf, ki nevelőjével Olaszor­szágot készült beutazni. Az együgyű reám ruházta nevét és rangját, mert szeretett a bolondulásig. És nőül vett engem, a csavargónőt, dacára szülői ellenzé­­­­sének. Menyegzőnk után fölfedeztem férjemnek, hogy Európa legrégibb uralkodó családainak egyikéből származom, és a­mint ezt megtudta, azonnal eltaszí­­tott magától. És pénzt rendelt számomra, de kezemet nem érintő többé. Ostoba, gazdag fiú volt, de fajá­nak érzete parancsoló, hogy igy tegyen, ha­bár vé­delmezett volna az egész világ ellen. Alainville gró­fot egy leánynyal ajándékoztam meg, kit egy gaz­dag angol arisztokrata vett nőül. Egy napon bizal­mas csevegés közt a nő felfedezte anyja valódi nevét. De mihelyt ez megtörtént, férje elhagyta őt, ámbár a halált vivő szívében. És ez történt volna veled is, Grace, ha ezen ember nőül vett volna. És ezért van mindez. Igen, érzem, hogy végem lesz Hála isten­nek ! De ígérjétek meg, gyermekek, hogy környez­ve fogtok eltemetni, mert kívánom, hogy jámbor lélek gyanánt emlegessenek a kúriánál. Azért gyóntam oly gyakran hamisan! Megesküsztök erre ? Jó ... — Nagyanyám ! — kiálta Grace kétségbeesve, — térj magadhoz, hisz nem vagy magadnál. . . — Hallgass ! íme Lireuil gróf, ez a volt papír első házassági okmányom Az mindent meg fog ön­nek mondani, ön megesküdött, hogy azt nem fogja nyilvánosság elé hozni, és ez akadályozni fogja, hogy ön Grace-ot nőül vegye, szegény Grace, — mert én elárultam jóltevőmet, aláástam a trónt, és hogy egy nyomorult kormányeszközt teremtsek, oka voltam ezrek halálának...! A haldokló mindinkább gyöngült és hörögni kezdett. Néhány pillanat múlva azonban még elhaló hangon suttogó: — Grace ! . .. Vicomte, vicomte! Mihelyt meg­halok, hasitsátok fel vállamon ingemet és ígérjétek meg, hogy idegen segély nélkül helyeztek koporsó­ba .. . Óhajtom, hogy a szegények és papok tisztel­jenek ... Hisz annyit tettem érettek. És aztán bontsa ön fel a házassági okmányt. És ... és... ne haragud­jék Gracera. Grace mindig jó volt hozzám, és ő any­­nyira szereti önt!... Nem sokára bekövetkezett a végpillanat. A grófnő teste megmerevedett, szemei elhomályosod­tak, a beteg kiszenvedett. Grace szívrepesztőleg zo­kogott. De Lireuil gróf senkit sem bocsátott a szo­bába és bezárta az ajtót. Rövid ima után felhajtta a halott ingét, s a viaszsárga vállon megpillanta a lilio­mot, melylyel a gonosztevőket szokták megbélyegez­ni. Azután felbonta az okmányt s remegő szívvel olvasó abból kedvese nagyanyjának nevét. * * * A temetés ünnepélyes szertartások közt ment végbe. Jelen voltak a szegények, a papok és szom­széd nemesek. Néhány hóval később Lireuil gróf Grace-szal Amerikába vándorolt ki, ott nőül vette a leányt és boldog farmer lett egy távol eső, elfelejtett vidéken . .. — Armand, — mondá néha Grace, — miért jöttünk ily messze Páriától, hol mindkettőnk bölcsője rengett, és az udvartól, melyhez annyira ragaszko­dói? Miként ijesztettek meg ennyire nagyanyám lá­zas szavai ? A férj e kérdésre mindannyiszor forró csókkal válaszolt. Az okmányon azonban, mielőtt azt megsemmisí­tette volna, e nevet olvasá: „Lamothe-Valois grófnő.“ Népdalgyűjtésemről. (A Kisfaludy-Társaság üléséből.) A múlt év augusztus és szeptember havában — mint már jelentettem volt — Erdélyben Marosszék és Udvarhelyszék egy kisebb részében, Magyarországon pedig Heves-, Borsod- és Zemplén megyében gyűj­töttem népdalokat. Jelen év ugyanazon két havában még egyszer huzamosabban időztem a székelyek közt, mely miatt Magyarországon csak Gömör megyét látogathattam meg ; de legalább célomat elértem, s azt hiszem, hogy az erdélyi népdalokat már annyira ismerem, hogy fölösleges volna ide még egy harma­dik utazást tennem. Részletesebb kimutatás végett sorba veszem azo­kat a pontokat, melyeken gyűjtés végett megálla­podtam. Kiindulási pontom Udvarhely volt. Itt részint a nép, részint városiak után írtam tizenkét darabot, s ezek közt két balladát, melyeknek egyike, Kádár Kata, részint Kriza, részint Arany és Gyulai gyűj­teményéből ismeretes, másika, „a zsivány felesége,“ utóbbiaknál csak töredék. Udvarhelyről Csikszék felé utaztamban Homo­­ródon írtam két dalt, melyek közül „Kis Julia“ cím alatt egyik az Arany- Gyulai gyűjteményben meg­jelent ; Oláhfalván pedig hatot, s ezek egyike újra az előbb említett „zsivány felesége“ sokkal teljeseb­ben s kerekebben, mint az eddigiek. Oláhfaluból feszült várakozással siettem Csik­­székbe. Mert e szék népéről már a múlt év óta ko­­ronkint két egymással ellenkező véleményt hallottam, melyek egyike szerint: ott fogom találni a legérde­kesebb, legeredetibb dallamokat; másika szerint pe­dig : a csíki nép a száját sem szokta felnyitni, ha csak alkalomszerűleg az egyházban, vagy egyházi szertartás alkalmával egy-egy szent éneket nem kockáztat. Csakhamar meg kellett győződnöm utóbbi ál­lítás igazságáról, s miután a csik­somlyói klastrom érdekes kis könyvtárát megnéztem, átutaztam Há­romszékbe, a­nélkül, hogy Csikszék területén egy dalt is írtam volna. Háromszék azonban igen gazdagon kárpótolt. Itt a kézdi-vásárhelyi póttanfolyamon együtt talál­tam Udvarhelyszék, Csikszék s Háromszék legtöbb néptanítóját, s tehát dal szempontjából csaknem az egész székely földet. E tanítók ügybuzgalma foly­tán 74 darabot írtam le. E közben részint egyesek, részint az „Udvarhely“ című lap figyelmeztetvén, hogy a székelység legere­detibb lakói, kik még nem érintkeztek a modern ci­vilizációval, a Nyikó völgyén vannak. Kézdi-Vásár­helyről Sz. György felé visszatértem Udvarhelyre, hogy nevezett völgyet is érinthessem. Ezt megelőző­leg meglátogattam az Udvarhelytől nem messze fek­vő Kadicsfalvát, bizonyos Ágoston György nevű föld­művelőt keresvén, ki első u­tmulatásom alatt a fent említett balladákat énekelte, s állítása szerint még sokat tud, de akkor nem időzhetett tovább Udvarhe­lyen. Ágoston Györgyöt ugyan nem találtam meg, mert több hétre Erdély más vidékeire ment dolgozni, de mások után leírtam kilenc dallamot A Nyikó völgyén Sz. Mihályon, s Farkaslakán írtam tizenkettőt, innen pedig kimenvén Székely-Ke­­resztúrra, itt is találtam tizenhármat. Ezzel végződik székely körutam, melynek ered­ménye összesen 128 dal. Sajnálattal kell azonban meg­jegyeznem, hogy mind a múlt évi, mind az idei gyűj­teménynek — a balladák kivételével — legnagyobb része magyarországi, még pedig többnyire eltorzított. Magyarországon — mint fent már említem, — ezúttal csak Gömör megyében gyűjthettem. Ide utaz­tamban Karácsondon írtam négyet. Rimaszombaton aztán a leggazdagabb évre találtam, mert itt a me­gyéből sok minden öszpontosul. Az itt gyűjtött da­lok száma 104. Továbbá még következő helyisége­­­­ken írtam: Osgyánon tizet, Rátkán tizenhatot, Radnóton­­ kettőt, Hamván tizennégyet, Zádorfalván négyet,­­ Putnokon harmincegyet. Ezek összes száma 181 , az Erdélyben gyűjtöttekkel 300. Múlt évi körutam eredményéül bejelentettem volt 365 darabot, melyekhez a múlt tél folytán Al­­mási Sándor erdélyi ref. pap gyűjteményéből átvet­tem még 167-et és igy kétévi gyűjteményem Er­délyből s Magyarország négy megyéjéből összesen 851 darabból áll, melyek közül 33 ballada s más e fajú költemény, a többi pedig hazafi-, katona-, szerel­mes-, bor-, tréfás és gúnydalok vegyülete. Ezek sajtó alá rendezését a múlt év folytán nem tartottam lehetségesnek , de most, miután ily tömeg áll rendelkezésünkre, másfelől nemcsak Erdélyi János népdal-gyűjteményét s Kriza J. vadrózsáit, hanem Arany és Gyulai kétkötetes gyűjteményét is fel le­het használni, a szerkesztést szükségesnek vélem. Ezért már több dalt ki is dolgoztam, úgy, mint véleményem szerint, nyilvánosság előtt meg kell je­lenniük. E tekintetben kétféleképp lehetne eljárni: egyik mód volna, hogy adassanak pusztán a dallamok illető verseikkel s variánsaikkal; másik hogy a dallamok énekre s zongorára is alkalmaztassanak, még pe­dig tekintettel azokra, kik csak zongoráznak, de nem énekelnek, így ki volna elégítve a zongorázó is, az énekes is. E mód sokkal költségesebb ugyan, de egyszersmind előnyösebb , mert az előbbi, szintén költséges kiadás által csak néhány szakértőnek ten- 1094

Next