Fővárosi Lapok 1873. január (1-25. szám)
1873-01-15 / 11. szám
11-dik sz. Szerda, január 15. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. az. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ..... . . 10kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat, a „Fővárosi Lapok“ tizedik évfolyamára, ajánljuk az olvasó világ figyelmébe. Az előfizetési összegek, évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7, egész évre 14 forint, a „Föv. Lapok kiadóhivatalába Pest“ küldendők. A csalfa. Pirongatnak a leányok, Hogy ha menyecskékkel látnak , A menyecskék egyre szidnak : Hagyjak békét a lányoknak. Úgy vagyok az asszonyokkal, Akár a kétféle borral : Hogy ha iszom a vörösét, Megkivánom a fehérét. Nem vagyok én épen csalfa, Csak oly válogatós fajta ; Szeretem a szépet nagyon, De mikor oly sok szép vagyon ! A menyecske csak addig szép, Mig leánynak is hevennék ; A leányok akkor szépek, Ha beválnak a menyecskének ! Csepreghy Ferenc: A küszöbön. (Életkép.) Endrődi Sándortól. Üres zsebekkel, de annál melegebb elhatározással tartottam a Balassa-Gyarmathon tanyázó Thália felé. Mellettem egy hórihorgas orvosnövendék lépdegélt, ki nem tudta elképzelni: mi bámulni valót találok én a csillagos égen, a sötétzöld erdőkön s az útszeli virágokon ? Ah, tündéri szép volt minden ! Egy romlatlan, gyermeteg szív ártatlanságával csüngtem a világon, tele vágygyal, ábránddal gyönyörködtem a távol csillagokban s megbocsátottam társam közönyét, mert, hogy az eget valaki szépnek, fenségesnek lássa „muss auch ein Stückchen Himmel im Herzen haben.“ Ez a kis darab ég hiányzott az én útitársam szivéből. Egyike volt azoknak, kik születnek, iskolába járnak, megtanulják az egyszeregyet és a görög ábécét, naponta felsüttetik a hajukat, járnak, tesznek öntudatlanul s ebéd után fekete kávét isznak. Mindazáltal volt benne két jó tulajdonság : a magasság és a fiatalság. A nyarat rendesen falun szokta tölteni, hol, mint mondjuk a toronyórát igazgatta létra nélkül s ezért kapott is valami csekély fizetést. Egy kissé értett a zongorához, de játékába sohasem tudott érzést vegyíteni: a pesti zenede oklevéllel tüntette ki. — Tanulj meg érezni, — kiáltottam lelkesülten, midőn a nógrádi tájak egyik magaslatára értünk, — tanulj meg érezni s nézd ez isteni panorámát! Vagyoh! ha mindez hidegen és érintetlenül hagyja lelkedet, gondolj azokra, kiktől búcsútlanúl váltunk el — a szerető szülői hajlék áldott népeire, — anyád, édes jó anyád siránkozó szavára, s kedvesed, egyetlen Rózád sűrű könyeire... A pathetikus szavalat várt hatást idézett elő. A magas gyerek közönyös arca csendesen elborult; kabátja oldalzsebéből elővette Róza photographiáját és csókolgatni kezdte a bűvös arcot. Azután felsóhajtott nagyon mélyen, hosszan, s ábrándos kifejezéssel nézett a távolba sokáig. Látott-e valamit? gondolt-e valamit ? nem tudom, de annyi bizonyos, hogy sajátságos jelenségnek tűnt fel, amint így, rövidre szabott klaszin nadrágban, kidagadt szemekkel a messzeség ködébe bámult s öveire emlékezett. Úgy állott, mint egy nagy I betű, melynek pontját — hogy Musset bombasztikus hasonlatával éljek — a felettünk ragyogó hold képezte. — Mégis csak keserű az élet! — sóhajtott fe! azután. — Eb, tovább! előre ! — válaszoltam vndoran; — gondolj a dicsőségre és a szerelem édes kalandjaira ! apró keserűségek dijában ezer és ezerkoszorú vár reánk! A legszebb reggelek egyikén értünk B. Gyarmathra. Beszálltunk a „zöld sáttba s ott becsületesen kipihentük magunkat. Társam úgy aludt, mint egy bunda s csak dél felé nyitotta fel szemeit. Első teendője természetesen az volt, hogy ismét elővette kabátja oldalzsebéből Róza elmázolt fényképét s merő szerelemből lecsókolta róla mindazt, a mi még azon lecsókolható maradt. — Ez az én reggeli imádságom, — szólt áhitatosan. — Nem érzed meg rajta a higany izét ? — Én csak szerelmet és fájdalmat érzek, — válaszolt. — Te nevetsz ? Neked nincs szíved ! Te csak szenvelged az érzést, én hatalma alatt állok egészen. — Szép, szép! Hanem siessünk az igazgatóhoz. Ebéd után csakugyan felkerestük az igazgatót, Novák Sándort. Még most is előttem áll e jó öreg ember tisztes arca s előttem a díszletekkel és pipafüsttel eltelt szoba, a falon függő római sisakok, magyar fringiák, nagy emlékek papír- és fa-utánzatai. Bemutattuk magunkat. Én szónokolni kezdtem : — Uram! mi nem azért jöttünk, hogy az ön társulatán élősködjünk. (Az igazgató rögtön felvilágosított minket: ez úgyis lehetetlen.) Minket a művészet iránti magasabb érdeklődés s tiszta ambíciók vezettek ez elhatódásra. Ha erőnk és tehetségünk annyi lesz, mint jóakaratunk és buzgalmunk : hiszszük, nem lesz oka önnek megbánni, hogy szerződtetett minket. Társam kitűnően zongoráz : imádja Beethovent és Offenbachot. Az operettekben megfizethetlen alak lesz Ami engem illet, én ifjúságomnál és lábszáraimnál fogva leginkább a szerelmes szerepekre vagyok hivatva s igazgató úr igen lekötelezne, ha legelőször is e szakmában tétetne velem kísérleteket. A magas gyerek klaszin nadrágjában épp úgy neki hevült, mintha ő beszélt volna s osztani látszott kitörő lelkesedésem minden passzusát. Az igazgató mosolygott s némi gondolkodás után így válaszolt: „Önök még igen fiatalok és tapasztalatlanok. Természetesen fogalmuk sincs a vándorszínészeiről. Egyelőre tehát legjobb lesz, ha figyelmesen körültekintenek. Társulatom pár nap múlva Losoncra megy, ott majd a szerződést is megköthetjük. Figyelmeztetem önöket arra, hogy a szerződéssel nem lehet tréfálni. Megszegéseket és megszörzéseket az igazgató nem tűrhet. Példa gyanánt elbeszélhetném, hogy drámai személyzetem első hőse, Fellegvári, különböző előlegek felvétele után egyszerre csak megszökött tőlem : az ügyet átadtaup a városi törvényszéknek s Fellegvári holnap már Coriolánt játsza. Figyelmeztetem önöket továbbá társulatom összes személyzetére. Ha azt hiszik, hogy ide mindenkit magasabb érdeklődések csábítanak, csalódnak. Legyenek óvatosak s különösen óvakodjanak a t. női tagoktól, ezek valóságos ördögök. Én nem véthetek ellenük, mert végre is a társulatra — legyen az bármily gonosz — szükségem van. Ennyit előlegesen. Most pedig, ha úgy tetszik, menjünk a próbára, melyben — hogy magamat némileg tájékozhassam — önöknek is részt kell venniök. Szent borzalommal tekintettünk egymásra, mint olyan emberek, kik egyszerre csak a sauce közepén találják magukat. Én azonban hamar visszanyertem lélekjelenlétemet s hősies elhatározással nyitottam ajtót az igazgató előtt. Tehát a próbára! A színház a megyei épület tágas udvarán volt felállítva. Egy meglehetősen pisz® kos terembe léptünk, hol már vártak ránk. A színpad előtt egy kopott zongora foglalt helyet, melyet — kezeikben hangjegyekkel — több kétségbeesett arcú egyén állt körül. Mily sápadt, vézna alakok voltak ! Mindegyik szeméből kitetszett az éhség és a nyomorúság : inkább Thália koldusainak, mint fölként papjainak látszottak. S valóban koldusok, kardalnokok voltak. Az igazgató odaültette klaszin-nadrágos társamat a zongora elé s kérte, hogy játszék valamit. Társam „Lohengrin“ imadalát adta elő; nem értettek belőle semmit, hanem azért erősen megtapsolták. — Hisz ez pompásan megy ! — szólt az igazgató; legyen szíves most néhány skálát játszani. Társam skálázni kezdett : c, d, e, f, g, a, h, c .. . — Énekelje csak, kérem, — szólt a jó öreg úr, felém fordulva. — Én ? — kiáltottam ijedten. — Igen, ön. Hangját akarom hallani. — Istenem, nekem nincs semmiféle hangom. — Lássuk csak ! próbálja meg egy kissé, majd én az ütenyt verem : c, d, e... Oh, ha a föld alá lehetett volna bújnom, bizonyára oda bújtam volna! Eszem ágában sem volt, hogy belőlem énekest akarjanak faragni. Hanem most már késő volt az okoskodás; belekevertük magunkat a hálóba, nem lehetett szabadkozni. Társam hatszor is újra kezdte a skálát; az igazgató egyre biztatott és verte a taktust : — Na, most , c, d, e... Végre csak rászántam magamat és bizonytalan, remegő hangon hozzáfogtam a különös énekléshez : — C, d, e, f, g, á, b, c... — Igen jól megy; önnek valamikor meglehetős tenorhangja lesz. Most, uraim, kezdjük el újra egyszerre. Énekelje az egész kar. Egy, kettő, egy kettő... — C, d, e, f, g, á, b, c... Igazán megindító jelenet volt, mikor azok a kétségbeesett, savanyú arcú alakok fénytelen szemeiket a hangjegyeken pihentetve, ezt a közönséges skálát hatszor-hétszer végigénekelték velem. Tompa, csengés nélküli, erőtlen hangok voltak azok , inkább zümmögéshez, mint énekhez hasonlítottak, mintha egy földalatti üvegből hangzottak volna fel elhalóan, szomorúan; egy csapat koldus alamizsnakönyörgése zokogott a skála minden betűjében. (Vége köv.) Asszony-e vagy kisasszony. (Elbeszélés.) Wilkie Collinstól. (Folytatás.) Natalie rémülve ugrott föl. Lady Winwood megintlt ujjával, hogy hagyja Linziét kibeszélni. — Natalie, — folytató a fiatalember, — még nincs tizenhat éves. Neki a templomból egyenesen haza kell mennie atyjához, és nekem be kell várnom legközelebbi születésnapját,hogy elszöktethessem. A betöltött tizenhatodik év után szabadságában állandó magát elszöktetni hagyni, de egy órával sem előbb, íme, ez az, amit a szöktetésekről szóló törvény határoz. Én „despotizmus egy szabad országban“ címmel szeretném azt fölruházni. Natalie megkönnyebbülve ült le ismét. — Én nagyon vigasztalónak találom e törvényt, — mondá, — nem kényszeríti legalább az embert az azonnal elillanásra; időt enged a megfontolásra, a tervcsinálásra, határozatainak megérlelésére.Mond-