Fővárosi Lapok 1873. április (75-99. szám)

1873-04-04 / 78. szám

7­8-dik 87. Péntek, ápril 4. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere, Athenaeum-épü­let. Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkeszt®­ iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor.....................10 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Felőfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ ápril-júniusi évnegyedére ajánljuk az olvasók figyel­mébe Napi­lapunk ára: évnegyedre 3 írt 50 kr., félévre 7 írt. Az „Athenaeum“ kiadó­ hivatala kéri az előfizetések mielőbbi megújítását, hogy a nyomatandó példányok számáról idejében tájékozhassa magát. Az epedés óráiban. 1. Gyakran, midőn magányosan Merengek, az éjt fenvirasztva, Egy hangra föl-fölijedek, S merengve nézek jobbra-balra. Valaki szólt, azt képzelem, S legott mosolygva veszem észre, Hogy fenhangon gondolkozom, S nevét sohajtom föl az égre ! II. Oh, így szeretni! a jó angyalok Nem taníthattak mást, csak minket! Oh áldja is meg őket a nagy ég! ily édes álmok másra nem tekintnek. Nem!, csak reánk, azaz csak rám, hisz őt Ki tudja, hogy mily álmok űzik egyre ? Oh istenem ! már szivemet megint Úgy vérzi a kín, a távol keserve. Na látjátok, ti kedves angyalok, , Jóságtokoúl már más nem is hiányzik, Mint összefűzni őt velem, s az ég Rátok küldi majd a legszebb áldásit! Benedek Aladár. A női kérdésről Magyarországon. irta: Toldy István. (Folytatás.) E viszonyon változtatni, a nő helyzetének, mely­nek forrása eddig az önkény volt — alapjává a jog elvét tenni: ez célja ama mozgalomnak, mely néhány évtized előtt keletkezve naponkint nagyobb terjedel­met nyer s a sajtó és egyesületi tevékenység segélyé­vel, pénzzel és eszmék terjesztése által a nők helyze­tének javításán dolgozik. Vannak a kik gyanús szemmel néznek mindent, a mi ez irányban történik, s minden lépés hátterében, melyet a nőnem jobbjai ez örvényen tesznek, ijedt arccal látni vélik azt, a­mit ők „emancipált nő“ alatt értenek; a szivarozó, lovat hajtó nőt, ki férjén zsarno­kikig uralkodik, hogy aztán minél több udvarlót en­gedhessen önmagán uralkodni. Pedig bizony nem eb­ben áll az emancipáció. Keleten majd minden nő szi­varozik, magam is láttam emberséges muzulmánok feleségeit, a­mint a sűrű fátyol alá, mely arcokat fedi, bedugják a csibuk szárát és nyugodt fejekkel szív­ják a kisázsiai vagy olaszországi dohánylevelet, de eszekbe nem jut, hogy e pipaszár rájuk nézve a sza­badságot, az emancipációt képviseli. Faluhelyen, sőt Pesten is, a reggeli órákban naponkint láthatunk ko­csibakon ülő asszonyokat, de a lóhajtás által még ezek sem érzik magukat emancipálva, különben nem dugnák oly lemondással zsebre az ütlegeket, melye­ket a teremtés ura oszt nekik, midőn aztán pityókos fővel tér haza a kocsmából. Hogy pedig az udvarlók tartása sem az emancipáció következése, azt bizo­nyítja a história: a­mióta az első nő nem volt megelé­gedve férjével, azóta, minden nő emancipáció nélkül élt és virágzott a házibarát, e parasztája a családi életnek, mely mint a sáska, az egyik határból a má­sikba vándorol s a termés javát mindenütt felemészti. Nem a szivar, nem a gyeplő, nem is a hűtlenség jogát akarják a nők az emancipáció által elérni, ha­nem azt kívánják, hogy a társadalom ne tagadja meg tőlök ama jogi és gazdászati állást, melynek föltételeit betölteni képesek, hogy ne tekintessenek az állam mostoha gyermekeinek csak azért, mert nem férfinak születtek. Nem szólok a nők politikai emancipációjáról, melyet komolyan csak Angliában és Amerikában sür­get egy csekély minoritás. Az európai szárazföldön nem politikai, hanem magánjogi egyenlősé­get kíván a nő; kívánja, hogy a családi életben több joga legyen, mint volt eddig, s hogy a munka terén ne tiltassék el semmi oly foglalkozástól, mely­nek megfelelni képes. II. Magánjogi tekintetben a nő mindeddig kü­lönös korlátok közé van szorítva. E korlátokat a férfi tyrannismusa teremtette, s utóbb ama humánusabb felfogás tartotta fen, mely szerint a nő felett élhe­tetlenségénél, gyámoltalanságánál fogva szigorúbb felügyeletet kell gyakorolnia a törvénynek, mint a férfi felett. A társadalom elnyomta, tehetséges kifej­tésében nem támogatta, alkalmazásában megakadá­lyozta, s miután ezáltal sikerült nagyjában az önál­­lótlanság, a gyámoltalanság bélyeget nyomnia az egész nemre , ugyane gyöngeségből, mely igazságta­lan intézményeinek okozata volt, okot, jogcímet csi­nált ama korlátok fentartására. Úgy tett velük, mint tett a zsidókkal: elnyomatásukat ama hibákkal indokolta, melyek éppen az elnyomatás következmé­nyei valának. Így történt, hogy bár a törvény előtti egyenlő­ség elve ma már az og­h- mivb.'.t világban el van h­­merve, és legtöbb tekintetben meg is valósítva, bár nemes és nemnemes közt már alig létezik jogi kü­lönbség , a törvény még ma is mindenütt más mér­tékkel mér a nőnek, mint a férfinak. Még a Code Napoleon is, bár haladást mutat föl több tekintet­ben, távol marad a jogok egyenlőségének elismeré­sétől. A kiskorúságot a két nemre egyiránt a hu­szonegy évig terjeszti ki s mindkétnemü kiskorút egyiránt felszabadítja a házasságra lépés által (476. §.), de e felszabadulás a nőre nézve csak uj gyámsá­got, a férj gyámságát jelenti; általa a nő még a csa­lád ügyeiből teljesen idegen dolgokban sem nyer önállóságot, például férje beleegyezése nélkül még mások végrendeletének végrehajtója sem lehet (1029. §.) A magyar jog szerint a fiú csak törvényes koráig, a leány, tekintet nélkül korára, férjhezmene­­teléig apai, illetőleg gyámi hatalom alatt áll. E kü­lönbsége a jogoknak ama felfogásból indult ki, mely a nőt teljes életében gyámoltalannak, kiskorúnak tar­totta. Ma, midőn a tapasztalás e véleményt busásan megcáfolta, meg kell végre szűnnie e korlátozásnak, ma teljes jogegyenlőségre kell törekednünk, azaz kell, hogy a leány csak addig álljon apai hatalom alatt, és éppen úgy legyen önjogúvá, mint a férfi. E korlátokat a haladó műveltség, melynek a nők épp úgy részesei, mint a férfiak, már erkölcsileg lehetet­lenekké tette, s ha anyagilag még fentartatnak, csak káros eredményekre vezethetnek. A­mint erősen érezzük valamely korlátozás igazságtalanságát, igye­kezni fogunk alóla még a törvény kijátszásával is kibújni, amint Róma hölgyei ezt Cicero korában meg is kísértették. Hogy elvonhassák magukat a jog szi­gora alól, mely őket örök gyámságra kárhoztatta, bérbe vettek egy vén embert férjül, ki kötelezte ma­gát, hogy az ö­­zlések szerint fogja gyámi jogait gyakorolni. Meghatóan gondoskodik a törvény a nő gyönge­­ségének ilyetén védelméről a vagyoni viszonyokban, de rögtön leveszi róla kezét a mint a férfi vágyaival áll szemben. A nőt — mondhatjuk — büntetlenül lehet elcsábítani, s a bukásért, melybe gyakran csak erényei döntöttek, társadalom és törvény csu­pán őt teszik felelőssé ; mig a férfi egy kis bírságot fizet a törvény rendeletére s élvezi a hódítás dicsősé­gét a társadalom kegyelméből. Törvény és közvéle­mény egyiránt fölmentik a csábítót és elítélik az ál­dozatot. Nem csodáljuk, hogy ez a középkorban így volt, akkor másképp nem is lehetett. De műveltségünk mai állásával, s a civilizált világ erkölcsi fogalmai­val éles ellentétben állnak legtöbb európai törvény­­könyv ide vonatkozó rendeletei. A Code Napoleon szerint, melynek Achilles-sarkát kétségkívül annak erkölcsi oldala képezi, a leány tizenöt éves korától fogva egyedül felelős becsületéért. A csábítót nem bünteti, a házassági ígéretet érvénytelennek nyilvá­nítja, a természetes gyermekek egész terhét az anya nyakába keríti, az apaság kutatását megtiltja s csak az anyaságét engedi meg, (Code civil 340 — 1. §§.); büntetése csak az erőszakra van, mert erőszaknak a férfi is ki lehet téve. A magyar jog szerint, a ki le­ányt elcsábít és anyává tesz, tartozik neki a szülési s gyermekágyi költségeket, s esetleg a munkamu­lasztás által okozott kárt megtéríteni, — egyébre az apasági kereset ki nem terjed. Ugyane felfogás nyo­mán ítéljük el és büntetjük a nő házasságtörését, míg a férfié büntetlen marad. Hogy ez állapot igaz­ságtalan, azt kétségbe vonni nem lehet. Egyetlen tér van, melyen a nő nagyobb véde­lemre szorul a férfinál: a becsület mezeje; e téren tehát megkövetelhet legalább annyit, hogy a csábító szigorúan büntettessék. A régi vizigótokhoz, kiknél a ki valamely nőn erőszakot követett el, minden va­gyonával annak rabszolgája lett, ma már vissza nem térhetünk, de az mégis botrányos, hogy a­ki egy nőt, — és pedig ritkán csalja hitegetések nélkül —­ be­csületéből, erényétől, gyakran egész élete boldogsá­gától megfoszt, csupán oly büntetésnek legyen alá­vetve, minővel rendőri kihágásokat szoktunk bün­tetni. Az apai hatalom alól a leány csak a férjhez me­netel által szabadul fel, de ekkor is csak urat vál­toztat. A családban korlátlan úl a férfi. A magyar törvény megszabja, hogy a nő férjét mindenhová kö­teles követni, kivéve a büntetés helyét, és ez h­elyén van, de nincs helyén az, hogy a korlátlan hatalmat, me­lyet az államban el nem ismer, beviszi a családba. A Code Napoleon még azt is megszabja, hogy a férj jogain neje fölött még házassági szerződés útján sem lehet változtatni. (1388­ §.) A férj kizáró hatalma azonban nemcsak nejére, hanem gyermekeire is ki­terjed. A nő adott nekik életet saját élte kockáztatá­sával, ő szenvedett, míg férje csak élvezett, ő táplálja gyermekét és viraszt fölötte oly szeretettel, oly ki­tartással, minőre a férfi képtelen, és midőn gyermeke sorsáról kell rendelkezni, a törvény nem ad neki sza­vazatot. A Code Napoleon nyíltan rendeli, hogy az atyai hatalmat a házasság alatt az apa maga gyako­rolja (373. § ), s anyai hatalmat épp úgy nem ismer, mint­ nem a magyar jog. És ez alárendelt helyzete a gyámságra is átmegy. A nő nem lehet gyámja csak saját gyermekeinek, s a magyar jog szerint e gyám­ságban is csak a nagyapa után kerül rá a sor. A Code Napóleon szerint: a nő, férje halála után már törvényes gyámja gyermekeinek (390. §.), de férje tanácsadót nevezhet melléje, kinek tanácsához kötve van. (391. §.). Ha végre férjhez talál menni, a csa­ládi tanács határozza meg, vájjon megtarthatja-e gyermekei fölött a gyámságot (395. §.) s ha a tanács igent határoz, második férje, mint ilyen, gyámtársa lesz. (396. §.) Egyébiránt a francia törvény szerint is a nő csupán saját gyermekeinek vagy unokáinak lehet gyámja. (442. §.). (Folyt. köv.)

Next