Fővárosi Lapok 1873. április (75-99. szám)
1873-04-04 / 78. szám
78-dik 87. Péntek, ápril 4. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkeszt® iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor.....................10 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Felőfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ ápril-júniusi évnegyedére ajánljuk az olvasók figyelmébe Napilapunk ára: évnegyedre 3 írt 50 kr., félévre 7 írt. Az „Athenaeum“ kiadó hivatala kéri az előfizetések mielőbbi megújítását, hogy a nyomatandó példányok számáról idejében tájékozhassa magát. Az epedés óráiban. 1. Gyakran, midőn magányosan Merengek, az éjt fenvirasztva, Egy hangra föl-fölijedek, S merengve nézek jobbra-balra. Valaki szólt, azt képzelem, S legott mosolygva veszem észre, Hogy fenhangon gondolkozom, S nevét sohajtom föl az égre ! II. Oh, így szeretni! a jó angyalok Nem taníthattak mást, csak minket! Oh áldja is meg őket a nagy ég! ily édes álmok másra nem tekintnek. Nem!, csak reánk, azaz csak rám, hisz őt Ki tudja, hogy mily álmok űzik egyre ? Oh istenem ! már szivemet megint Úgy vérzi a kín, a távol keserve. Na látjátok, ti kedves angyalok, , Jóságtokoúl már más nem is hiányzik, Mint összefűzni őt velem, s az ég Rátok küldi majd a legszebb áldásit! Benedek Aladár. A női kérdésről Magyarországon. irta: Toldy István. (Folytatás.) E viszonyon változtatni, a nő helyzetének, melynek forrása eddig az önkény volt — alapjává a jog elvét tenni: ez célja ama mozgalomnak, mely néhány évtized előtt keletkezve naponkint nagyobb terjedelmet nyer s a sajtó és egyesületi tevékenység segélyével, pénzzel és eszmék terjesztése által a nők helyzetének javításán dolgozik. Vannak a kik gyanús szemmel néznek mindent, a mi ez irányban történik, s minden lépés hátterében, melyet a nőnem jobbjai ez örvényen tesznek, ijedt arccal látni vélik azt, amit ők „emancipált nő“ alatt értenek; a szivarozó, lovat hajtó nőt, ki férjén zsarnokikig uralkodik, hogy aztán minél több udvarlót engedhessen önmagán uralkodni. Pedig bizony nem ebben áll az emancipáció. Keleten majd minden nő szivarozik, magam is láttam emberséges muzulmánok feleségeit, amint a sűrű fátyol alá, mely arcokat fedi, bedugják a csibuk szárát és nyugodt fejekkel szívják a kisázsiai vagy olaszországi dohánylevelet, de eszekbe nem jut, hogy e pipaszár rájuk nézve a szabadságot, az emancipációt képviseli. Faluhelyen, sőt Pesten is, a reggeli órákban naponkint láthatunk kocsibakon ülő asszonyokat, de a lóhajtás által még ezek sem érzik magukat emancipálva, különben nem dugnák oly lemondással zsebre az ütlegeket, melyeket a teremtés ura oszt nekik, midőn aztán pityókos fővel tér haza a kocsmából. Hogy pedig az udvarlók tartása sem az emancipáció következése, azt bizonyítja a história: amióta az első nő nem volt megelégedve férjével, azóta, minden nő emancipáció nélkül élt és virágzott a házibarát, e parasztája a családi életnek, mely mint a sáska, az egyik határból a másikba vándorol s a termés javát mindenütt felemészti. Nem a szivar, nem a gyeplő, nem is a hűtlenség jogát akarják a nők az emancipáció által elérni, hanem azt kívánják, hogy a társadalom ne tagadja meg tőlök ama jogi és gazdászati állást, melynek föltételeit betölteni képesek, hogy ne tekintessenek az állam mostoha gyermekeinek csak azért, mert nem férfinak születtek. Nem szólok a nők politikai emancipációjáról, melyet komolyan csak Angliában és Amerikában sürget egy csekély minoritás. Az európai szárazföldön nem politikai, hanem magánjogi egyenlőséget kíván a nő; kívánja, hogy a családi életben több joga legyen, mint volt eddig, s hogy a munka terén ne tiltassék el semmi oly foglalkozástól, melynek megfelelni képes. II. Magánjogi tekintetben a nő mindeddig különös korlátok közé van szorítva. E korlátokat a férfi tyrannismusa teremtette, s utóbb ama humánusabb felfogás tartotta fen, mely szerint a nő felett élhetetlenségénél, gyámoltalanságánál fogva szigorúbb felügyeletet kell gyakorolnia a törvénynek, mint a férfi felett. A társadalom elnyomta, tehetséges kifejtésében nem támogatta, alkalmazásában megakadályozta, s miután ezáltal sikerült nagyjában az önállótlanság, a gyámoltalanság bélyeget nyomnia az egész nemre , ugyane gyöngeségből, mely igazságtalan intézményeinek okozata volt, okot, jogcímet csinált ama korlátok fentartására. Úgy tett velük, mint tett a zsidókkal: elnyomatásukat ama hibákkal indokolta, melyek éppen az elnyomatás következményei valának. Így történt, hogy bár a törvény előtti egyenlőség elve ma már az ogh- mivb.'.t világban el van hmerve, és legtöbb tekintetben meg is valósítva, bár nemes és nemnemes közt már alig létezik jogi különbség , a törvény még ma is mindenütt más mértékkel mér a nőnek, mint a férfinak. Még a Code Napoleon is, bár haladást mutat föl több tekintetben, távol marad a jogok egyenlőségének elismerésétől. A kiskorúságot a két nemre egyiránt a huszonegy évig terjeszti ki s mindkétnemü kiskorút egyiránt felszabadítja a házasságra lépés által (476. §.), de e felszabadulás a nőre nézve csak uj gyámságot, a férj gyámságát jelenti; általa a nő még a család ügyeiből teljesen idegen dolgokban sem nyer önállóságot, például férje beleegyezése nélkül még mások végrendeletének végrehajtója sem lehet (1029. §.) A magyar jog szerint a fiú csak törvényes koráig, a leány, tekintet nélkül korára, férjhezmeneteléig apai, illetőleg gyámi hatalom alatt áll. E különbsége a jogoknak ama felfogásból indult ki, mely a nőt teljes életében gyámoltalannak, kiskorúnak tartotta. Ma, midőn a tapasztalás e véleményt busásan megcáfolta, meg kell végre szűnnie e korlátozásnak, ma teljes jogegyenlőségre kell törekednünk, azaz kell, hogy a leány csak addig álljon apai hatalom alatt, és éppen úgy legyen önjogúvá, mint a férfi. E korlátokat a haladó műveltség, melynek a nők épp úgy részesei, mint a férfiak, már erkölcsileg lehetetlenekké tette, s ha anyagilag még fentartatnak, csak káros eredményekre vezethetnek. Amint erősen érezzük valamely korlátozás igazságtalanságát, igyekezni fogunk alóla még a törvény kijátszásával is kibújni, amint Róma hölgyei ezt Cicero korában meg is kísértették. Hogy elvonhassák magukat a jog szigora alól, mely őket örök gyámságra kárhoztatta, bérbe vettek egy vén embert férjül, ki kötelezte magát, hogy az özlések szerint fogja gyámi jogait gyakorolni. Meghatóan gondoskodik a törvény a nő gyöngeségének ilyetén védelméről a vagyoni viszonyokban, de rögtön leveszi róla kezét a mint a férfi vágyaival áll szemben. A nőt — mondhatjuk — büntetlenül lehet elcsábítani, s a bukásért, melybe gyakran csak erényei döntöttek, társadalom és törvény csupán őt teszik felelőssé ; mig a férfi egy kis bírságot fizet a törvény rendeletére s élvezi a hódítás dicsőségét a társadalom kegyelméből. Törvény és közvélemény egyiránt fölmentik a csábítót és elítélik az áldozatot. Nem csodáljuk, hogy ez a középkorban így volt, akkor másképp nem is lehetett. De műveltségünk mai állásával, s a civilizált világ erkölcsi fogalmaival éles ellentétben állnak legtöbb európai törvénykönyv ide vonatkozó rendeletei. A Code Napoleon szerint, melynek Achilles-sarkát kétségkívül annak erkölcsi oldala képezi, a leány tizenöt éves korától fogva egyedül felelős becsületéért. A csábítót nem bünteti, a házassági ígéretet érvénytelennek nyilvánítja, a természetes gyermekek egész terhét az anya nyakába keríti, az apaság kutatását megtiltja s csak az anyaságét engedi meg, (Code civil 340 — 1. §§.); büntetése csak az erőszakra van, mert erőszaknak a férfi is ki lehet téve. A magyar jog szerint, a ki leányt elcsábít és anyává tesz, tartozik neki a szülési s gyermekágyi költségeket, s esetleg a munkamulasztás által okozott kárt megtéríteni, — egyébre az apasági kereset ki nem terjed. Ugyane felfogás nyomán ítéljük el és büntetjük a nő házasságtörését, míg a férfié büntetlen marad. Hogy ez állapot igazságtalan, azt kétségbe vonni nem lehet. Egyetlen tér van, melyen a nő nagyobb védelemre szorul a férfinál: a becsület mezeje; e téren tehát megkövetelhet legalább annyit, hogy a csábító szigorúan büntettessék. A régi vizigótokhoz, kiknél a ki valamely nőn erőszakot követett el, minden vagyonával annak rabszolgája lett, ma már vissza nem térhetünk, de az mégis botrányos, hogy aki egy nőt, — és pedig ritkán csalja hitegetések nélkül — becsületéből, erényétől, gyakran egész élete boldogságától megfoszt, csupán oly büntetésnek legyen alávetve, minővel rendőri kihágásokat szoktunk büntetni. Az apai hatalom alól a leány csak a férjhez menetel által szabadul fel, de ekkor is csak urat változtat. A családban korlátlan úl a férfi. A magyar törvény megszabja, hogy a nő férjét mindenhová köteles követni, kivéve a büntetés helyét, és ez helyén van, de nincs helyén az, hogy a korlátlan hatalmat, melyet az államban el nem ismer, beviszi a családba. A Code Napoleon még azt is megszabja, hogy a férj jogain neje fölött még házassági szerződés útján sem lehet változtatni. (1388 §.) A férj kizáró hatalma azonban nemcsak nejére, hanem gyermekeire is kiterjed. A nő adott nekik életet saját élte kockáztatásával, ő szenvedett, míg férje csak élvezett, ő táplálja gyermekét és viraszt fölötte oly szeretettel, oly kitartással, minőre a férfi képtelen, és midőn gyermeke sorsáról kell rendelkezni, a törvény nem ad neki szavazatot. A Code Napoleon nyíltan rendeli, hogy az atyai hatalmat a házasság alatt az apa maga gyakorolja (373. § ), s anyai hatalmat épp úgy nem ismer, mint nem a magyar jog. És ez alárendelt helyzete a gyámságra is átmegy. A nő nem lehet gyámja csak saját gyermekeinek, s a magyar jog szerint e gyámságban is csak a nagyapa után kerül rá a sor. A Code Napóleon szerint: a nő, férje halála után már törvényes gyámja gyermekeinek (390. §.), de férje tanácsadót nevezhet melléje, kinek tanácsához kötve van. (391. §.). Ha végre férjhez talál menni, a családi tanács határozza meg, vájjon megtarthatja-e gyermekei fölött a gyámságot (395. §.) s ha a tanács igent határoz, második férje, mint ilyen, gyámtársa lesz. (396. §.) Egyébiránt a francia törvény szerint is a nő csupán saját gyermekeinek vagy unokáinak lehet gyámja. (442. §.). (Folyt. köv.)