Fővárosi Lapok 1873. május (100-125. szám)
1873-05-01 / 100. szám
100-dik sz. Csütörtök, május 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere, Arhenaeum-épület. Tizedig évfolyam 1873. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ftk.. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. óra. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor .....................10 kr. Bélyegdíj minden iktatáskor .... 30 kr Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ ápril-júniusi évnegyedére ajánlják az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára: évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt, A nyomorék. (Beszély.) Írta: Nagy László (Folytatás.) Olga levele nem sokáig maradt válaszolatlanul, de öröm helyett bánatot okozott. Laura, bár kedves sógornőjének szólta, a meghívást visszautasította: „fáj nagyon, hogy levelem — mely egyedül önnek volt szánva — más kezekbe is jutott, hol belőle olyat is olvashattak, mit én nem akartam értetni; — egy felhevült percben volt írva az, s nem tudom tisztán, mit tartalmaz a meglehet talán, hogy értelme könyörgés volt önök előtt; de bocsásson meg, nem az akart lenni s ne gúnyolják ki azt a büszkeséget, mely nem engedi, hogy önök házához menjek. Szegény vagyok s eldobom magamtól az irgalmas kezet, de szabad-e ezt nekünk elfogadnunk, míg az nem egyenesen az atyától jő, erre engedelmet egy gyenge pillanatban adhatott; a levélbeli meghívás sokkal nagyobb megfontolást igényel. De valahogy most ne értsenek félre s különösen kérem önt, adja át köszönetemet atyjának a meghívásért, de el nem fogadhatjuk azt. Jelen levelem pedig semmisítse meg, stb.“ — írja továbbá azt is, hogy azért nem tegezi, nehogy tolakodónak lássék, ki kapva kap az alkalmon, mentül bizalmasabbnak lenni az őt elismerni vonakodó család egyik tagjával. Olgát tökéletesen elbüvölő e nő, kinek érvei helyességét, minden öröködése dacára is kénytelen volt elismerni s addig nem nyugodott, mig atyja meg nem irta a levelet s át nem adta elolvasni. A levél fiának volt írva, nem bírta meghívni e furfangos nőt, nem viselhette el e gyalázatot, inkább a dacos fiú előtt alázta meg magát. Olga sietett egy másikat karmolni Laurához. * Arthur elolvasva atyja levelét, feleségéhez ment s diadallal mondá: ugye, megmondtam. Laura nem szólott Olgához irt leveleiről s a férj boldog volt jóslata gyors beteljesültén s percig sem habozva, készült ; de Laura figyelmezteté, hogy köszönje meg apjának az adott bocsánatot s feledést, mi ellen egy darabig pattogott Arthur, de végre is neje diktálása után leírta. Vitély, midőn megkapta a levelet, megrémült; egy nagy színésznőt fogadott házához ; hisz nem Arthur szokása valamit megköszönni s ily szép levelet írni; e nő két leggyengébb oldalon támad, mindkét gyermeke szivét meg akarja s meg fogja nyerni s ő látni fogja mindezt, látni és engedni. Olga addig könyörgött az orvosnak, mig végre egy tolószékbe ülhetett; ott volt, midőn a házaspár szobáit rendezték. Arthur régi kedves holmiait előhozatta ; mikor Arthur itt hagyta az ősi házat, betegen, mozdulatlan feküdve minden darabot eltétetett biztos helyre s most onnan előhozatva, maga mondja, hogy hová tegyék a régi szép korbácsot, a puskát, melytől úgy fél s a hozzá tartozó eszközöket, a falszőnyeget, melyen mindezek állanak, régi helyére akasztatja fel; a sok rozsdás lovagló sarkantyúkat pedig csiszolják fénylőkké. Laura terve tehát sikerült, mégpedig reményén felül. Őt a körülmények kényszeríték e gyors kísérletre. Arthur t. i. megunta az összehúzott életet, minden legkisebb nélkülözés türelmetlenné tette; a nagy szerelem megvolt még, de mint minden ilyfajta önző férfinál, csak addig tartó volt, míg kényelmetlenséget nem okozott. Laura nem akarta az utósó krajcárig bizonytalanra elkölteni vagyonát, bár erre anyja hajlandó is volt, mert félt, hogy Arthur, ha egyszer nélkülözni kell, megunva „a szalmagunyhót és szerelmet,“ egy szép reggel hamut hintve fejére, beállít atyjához, mint bűnbánó s mint most kielégítve, lévén minden vágya, nem sóhajtozik az apa és testvér után, akkor épp oly gondtalanul és nyugodtan henyéli el a napokat, anélkül hogy az imádott feleség eszébe jutna. Neki tehát e napokra is gondolni kellett és sietve támadni. Gyermekük sincs, ez csak komédia volt az esküvő siettetése végett. Célját elérte, bejutott az ősi házhoz, a szerep a szivek megnyerése végett kész volt. hí, A múlt feledve lesz! Minden más színben tűnik fel, mintha új élet virágoznék fel a puszta, ősi udvaron. A kora tavasz egyik legszebb napja volt, mintha a természet is örülni akarna e nagy kibékülési napon. Olga karszéke mögött egy cseléd áll, hogy minden pillanatban az óhajtott helyre tolhassa, hogy meg ne lephessék, mindig ki-kitolatja magát, pedig a még lombtalan fák messziről elárulják a jövőt. Az atya sem tud nyugodt maradni, ki kitekint ablakán, alig várja, pedig rövid két hónapja hogy nem látta; de azóta megházasodott, várjon mily színben van ? Mennyi új ábrándot alkot ismét a szerető apa az elmúltak gyászos romjain !! Hogyan remél és fél, indul és csügged, hátha e nő is, most már elérve élte célját, biztosítva látva létét s.jobb érzelme győzelemre vergődve, meg akarja becsülni a sors ki nem éridemlett kegyet? ! s kiegyenlíteni a jövővel a szomorú múltat a megbántott apánál ?! Hát a szerető testvér . . — ez nem gondolkozik nem töri eszét a jövőn, örömét már nem zavarja semmi, hisz célt ért, — megbékélteté az apát a fiúval, a fiút visszahozta az ősi házhoz, a nélkül hogy el kellett volna hagyni azt, kiért az apa haragját magára idézte s megmutatta, hogy a gyenge, lenézett nővér befolyása és keze tett boldoggá ismét egy felzavart családot. Végre feltűnt a kocsi, lassan haladt a tavaszi város után, alig vették észre, jelentették Olgának, ki rögtön kitolatá magát a terraszra. Az ajtót nem tudták hirtelen kinyitni s Olga tánéltében először most szidta meg a cselédet, pedig volt még elég idő. Dél volt, Olga üzengetett a szakácsnéra, hogy készen legyen. Úgy szerette volna, ha az a kocsi egyszerre itt terem , tán nem is jön már, megállóit, pihentetik a lovakat, miért is nem küldtek utánuk, ki tudja milyen rész lovakkal kell kínlódniok. Zsebkendőjét lobogtatás fájt, hogy nem látott semmi jelt, pedig ha lobogtatná is valaki, innen nem lehet észre venni. Már százszor megmagyarázta a szolgának, hogy ha a kocsi megérkezik, tolja a leszálló nő elé, lefesti magának százszor és száz alakban e nőt. Az apa szobáiban folytató gondolatait és az ablakon át figyelt, mindig azon törte fejét, hogy menye jellemét kitalálja. Nem tudta, várjon nincs-e előítélettel e nő irányában; botlott, de a kör, melyben élte csak elősegítette s nem gátolta ezt; hátha azért fogta meg Arthurt, hogy egy becstelen lépéssel anyja köréből szabadulva, megmentse további életét ? ! Végre megérkeztek. Olga majd kiugrott székéből, az atya is kijött most. A kocsiból Arthur ugrott ki s feledve mindent, rohant atyjához. Megint a régi elkényeztetett fiú volt, kinek, ha öröme van, elfeledkezve mindenről, annak él, de a más öröme nem érinti, nem képes annak értelmét felfogni s minden tettében, a nélkül hogy akarná vagy tudná, az önzés szerepel, önmaga az első. Laurának magának kellett kiszállani, Olga már csak integetni tudott, hangja elhalt, elfojták könyüi. Vitély ur menyéhez ment most s egy „isten hozat leányom “-mai megcsókolá. Arthur ezalatt Olgát csókolta össze, minden különös öröm nélkül, inkább szokásból, nem értve hogy mindez öröm okozója ő; de Olga szivét valami feszité, minden percben azt hitte, hogy megreped az. Laurának kezet nyújtott s úgy vonta magához a két nő könyei összefolytak. Mindez a nyomorék műve volt, vájjon meghálálják-e ezt neki! ? Olga nem bocsátá el Laura kezét s betolatá magát atyja szobájába. Mindkét nő szótlan volt. Arthur beszélt el útjukat, de Olga már vitte magával Laurát, megmutogatni neki szobáit. Laurán némi zavar volt látható, mintha nem tudná magát hogy viselni, de mihelyt Olgával egyedül volt, már megváltozott. Tudta már, hogy viselje magát Olgával szemben, de nem még az apánál. Olga hozatott Laurának egy szép toilette-asztalt, ki egyszerre kitalálta, hogy ezt csak Olga gyöngéd szive tehette, mely kitalálás véghetetlen jól esett Olgának, majd a szolgát küldte el Olga mellől, ennek minden ellenzése dacára s most ő tolá. Olga félt, hogy kifárad, de ez mindig kitalálta, hogy hová óhajtja tolatni magát Olga. Végre ebédeltek s ez nem Olga érdeme volt; ő most egészen elfeledkezett arról. Laura az atya s Olga közé jutott; ő még mindeddig nem szólita meg Vitélyt, mit ez észrevéve, többször szólita leányomnak, végre Laura erőt látszott magán venni s az első „apám,“ pirulás és habozás közt ki lön mondva. (Folyt, köv.) Carleon Dudley titka. (Angol beszély.) Írta: Brand. (Folytatás) A már említett szeptember harmincadikán, a felügyelő jelenléte különösen terhére látszott lenni Brougthon Tódor ügyvédnek, ki ügyéről szeretett volna beszélni, s addig nem akart szólani, míg Ralph leskelődő arccal ura mellett ácsorgott. Figyelmezteté Dudleyt, hogy miután a felügyelő jelenléte kétségkívül szükséges lesz a farmban, ők maguk is ellátják szükségeiket, de sem Ralph, sem ura nem látszottak e célzást észrevenni. A fiatalember zavart lett, míg Parvis Ralph sötét arccal s mozdulatlanul állt gazdája széke mögött. — Őszintén szólva, — mondá az ügyvéd — pár szavam volna önhöz ez ügyben, és — — Ah, vagy úgy! Hallja csak Purvis, az ügyvéd úr négyszemközt akar velem beszélni. Hagyjon magunkra. A felügyelő nem mozdult, az asztalkendőt karja körül csavará és tekintetét hol után, hol az idegenen jártatá. — Nem hallotta? — folytatá Dudley. — Arca elsápadt, de nagy kék szemeiből harag villámlott. — Hagyjon magunkra! — Parancsára, sir. És egy feszes meghajtással elhagyta a szobát. Távoztakor meglehetős hangosan csapta be maga után az ajtót, de két perccel később Broughton, ki épp az ajtóval szemben ült, észrevette, hogy az csöndesen kinyilik s valaki hézagosan nyitva tartja — Házában hallgatózók vannak, kedves Carleon, — mondá az ügyvéd az asztaltól fölkelve, s az ajtó felé ment, hogy azt ismét becsukja. — Nem szeretek más ember cselédségében gáncsoskodni, de nem hallgathatom el, hogy az ön felügyelője nekem nagyon gyanúsnak tetszik.