Fővárosi Lapok 1873. június (126-148. szám)

1873-06-01 / 126. szám

Eltépte tehát a­mit leírt volt, és újra hozzá ült a munkához, hanem most meg a másik szélsőségbe esett, amennyiben nagy fejtörés és temérdek törlés után néhány hangzatos, finom és gyöngéd pointeek­­kel bíró verset írt. A félénk kétkedésnek, nem pe­dig a reménylő szerelemnek volt az hangja, és egy titokteljes vágy helyett a hála és tisztelet accordjait pöngeté. És miután nem magasztalható a nő bájáig kit soha sem látott, néhány határozatlan kitételek­hez folyamodott, melyek elvégre minden arcra rá ülhettek. Szóval két óráig tartó vajúdás után össze-­­ ütött egy hangzatos, de keveset mondó verseményt. Azután leírta egy szép pergamen-levélre, mely­nek négy sarkát tele rajzolta virágokkal és mada­rakkal, sőt végre gondosan ki is festette. De alig készült is vele, a minta verset még egyszer átolvasá, s kedvetlen képpel összetépte. — Mire való ez az egész ostobaság ! — kiáltó neki­ hevült arccal. — Mire való ez a kaland, ha még szivem érzelmeit sem merem papírra vetni. Mandolinját levette a falról, és egy régi dalla­mot dúdolva Petrarka egyik sonnetjéhez, föl s alá járt szobájában. Egy negyed óra múlva megállóit, szive hangosan dobogott. Nem gondolt többé arra, illik-e vagy nem, sem arra, minő hatást fognak ver­sei előidézni. Az erszény, mely ismét birtokában volt, ott feküdt előtte az asztalon, és szemeit hosszasan reá függesztő. — A nőnek, ki érettem ezt tévé, — gondolá, — , ismernie kell a szerelmet, és bizonyára szeret engem. E munka sok időt igényel, midőn az egyes szálak­ból gondosan, nagy fáradsággal egy egészet alkotott, reám gondolt; a ■néhány szó pedig, melyek ez er­szényt kisérték, a legtisztább baráti tanácsot tartal­mazták. Egy szerelmes kihívás ez, melyet egy szel­lemdús, szeretetreméltó nő röpített felém; és ha csak egy nap gondolt volna is rám — mindegy — én e keztyűt fölemelem. Ismét munkához fogott, és midőn a tollat kezé­be vette, a félelem és remény sokkal inkább ural­kodott rajta, mint eddigelé, midőn nagy összegeket dobott a kockaasztalra. Azután minden további habozás, gondolkozás nélkül leirá a sonnetet, mely következőleg hangzik : Mint ifjú már Petrárkát olvasóm, S hivém, nincs szebb a költő hírnevénél, Mely megszüremlik két szív szent tüzánél, S dicsfényben lángol a halál után. — Mi széjjelbullna máskint haj ! A szem Sugára, ajka dallamos zenéje, Hajnal mosolya, fürtje tenyeréje : — Arany keretbe fogja mind fényesen ! Én kedvesem, ki megrablád nyugalmam, S mint megrabolt örök rabod vagyok, Ha van szived, rabod el nem hagyod. — Örökbe nem szállt rám Petrarka lantja. — De mély és lázas szive, érezem, Itt lüktet be­nnem, itt a balfejen ! Pippo másnap reggel fölkereste signora Dorot­­heát. Midőn egyedül voltak, a tiszteletreméltó hölgy lábaihoz tette lelke termékét és mondá: — Ez szép barátnődé. — A signora kezdetben meglepetést színlelt, azu­tán elolvasá a somnetet és esküdözött, hogy senkinek sem fogja megmutatni. Pippo azonban csak nevetett; igen jól tudta ő, hogy versei nemsokára eljutnak rendeltetésük helyére és vidáman távozott kereszt­anyja palotájából. IV. A másik hetet a legnagyobb nyugtalanságban tölte el. De e nyugtalanságnak is megvolt a maga bája, varázsa ; nem távozott hazulról és mozdulni is alig mert, félt, hogy elhamarkodja szerencséjét. Ez esetben sokkal több bölcseséget tanúsított, mint azt korától várni lehetett, mert hisz ő még csak hu­szonöt éves volt és a fiatalság türelmetlen vágya gyakran túlszárnyalja célját, a­helyett hogy elérné azt. Fortuna azt akarja, hogy magunk segítsünk magunkon, és egy alkalmas pillanatban megragad­juk őt, de Fortuna hiába, nő, s azt akarja, hogy mit tőle elveszünk, a látszat önkénytes adománynak tüntesse föl azt, ezért időt kell engednünk, hogy kezét kitárja az adakozásra. A várakozás kilencedik napja volt már, midőn estefelé a szeszélyes istennő az ifjú ajtaján kopo­gott, és ezúttal nem gúnyolódik. Pippo személyesen sietett le az ajtóhoz és sajátkezűleg nyitotta ki. A néger nő állt a küszöbön; viruló rózsát tartott kezé­ben, mit Pipponak nyújtott át — Csókold meg e virágot,—mondá, még rajta van úrnőm csókjának melege. Meglátogathat úrnőm minden veszély nélkül? — Ez nagy vigyázatlanság volna, — viszonzá Pippo, — világos nappal nem jöhet; szolgáim tekintetét nem kerülné el. De talán késő este vár­hatnám ? — Nem, ezt ő nem teheti. Úrnőm sem éjjel nem távozhatik, sem téged el nem fogadhat házában. • — Úgy tehát nincs más hátra, mint egy bizo­nyos helyen találkoznunk, melyet én neked meg mondandok. — Nem, ő hozzád, palotádba akar jönni, nézd, hogy dolgaidat a szerint intézd. Pippo egy pillanatig gondolkodott. — Képes úrnőd korán kelni ? — kérdé a né­­gernőtül. — A nap­keltével, signor. — Jó, halld tehát! — Én rendesen későn szok­tam fölkelni következéskép egész háznépem is átaluszsza a nap felét. Ha úrnőd napkeltével jö, várni, fogom és senki nem sejti jövejét. Valamint arról is gondoskodom, hogy távozása észrevétlen marad­jon, ha ugyan a napot nálam akarja tölteni, mind­addig, mig be nem sötétedik. — Ő maradni fog. Nincs ellenedre, ha úrnőm holnap jön ? — Holnap viradatkor, — mondá Pippo egy zehinával telt erszényt nyomva a fekete hirnök ke­zébe, és a nélkül, hogy tovább kérdezősködött volna, szobájába vonult­amaz elhatározással, hogy virasztani fog míg megvirad. Szolgáját becsengette, hogy mint rendesen, levetkeztesse, csak azért, hogy a ház­ban azt higyték, miszerint álomra hajtja fejét. Mi­dőn egyedül volt, a kandallóban tüzet szított, leg­szebb ruháit ölte föl, s ezzel elkészülve, az ablakhoz ült és elmerült álmodozásaiba, képzeletében képet alkotva a­zörül, ki szerelmével ajándékozá meg. Pippo szive hangosan földobogott, midőn a kikötő­ben őrt álló állami hajón az ágyú megdördült, jeléül hogy reggeli hat óra van. Pippo látta, mily vörhe­­nyes fénynyel ragyog lámpája, hogy az ablakon át kékes világosság törekszik a szobába. Ma nem tekintett bágyadt, álmatlan szemekkel maga körül; az élét bár virasztva töltő, üdébb és vidámabb volt, mint egyébkor. A hajnalpk­ már üdvözli az eget, de Velence, Velence, a kéj és élvezetek e lomha hazája nem ébred oly korán. A habok fodraival gyengéd szellő játszadozott. Fusina partjairól a záróiban né­hány vitorla lebegő szárnya t­r­nt föl, a tenger király­nőjének hozva napi szükségletét. A szt. Márk. templom tornyának angyala, magasan a város fölött­­ ragyogva bontakozott ki az éj homályából és a nap első sugarai csillogva verődtek vissza aranyszár­­nyain. (Folyt. köv.) Hóméra és a nők. (Kölnen und sollen unsere Frauen den Hornér­ lesen ? Ein mündlicher Vertrag, von S. p. n. Jena.) II. (Cs. J.) Sok megfoghatatlan történik a nap alatt. Göthe, ki egész életén át Homér lábai nyomait követte, kinek szeme mindig ez égő tűzoszlopokon pihent, Göthe nem értette át teljesen Hornért. A császári bottal kezében nem akart meghajolni a népfenség előtt, a titán az eget kívánta ostromolni, és nem gon­dolta meg, hogy Zeusz villámai hatalmasabbak, mint az ő erőtt is duz­adó karjai; nem gondolta meg, hogy az ég határtalan, míg a Pelion, Ossára tornyosítva is csak véges nagyság. És megirta „Hermann és Doro­thea“-t, azt hivén, hogy idyllt itt, mig Humboldt Vilmos kimutatta, hogy teljesen kerek époszt alko­tott ; azután hozzáfogott „Iliasa folytatásához, s mig lantja „die Achilleis“-t zengé, azt vélte: egy nagy szabású époszszal ajándékozza meg a világot, míg barátai bebizonyíták neki, hogy egy meglehetősen középszerű isteni idillt vetett papírra, ellenségei pe­dig azt híresztelék, hogy az egész „Achilleis” nem egyéb hexameterekben irt gyarló iskolai „gyakor­latinál. És a titán visszavonult haragjával sátorába, és szerette volna megszégyeníteni barátait és elleneit, de két ének már készen hevert: Pelion Ossán állott s­é fen a magaslaton, s feje fölött­ az égbolt éppen oly messze távolban, mint azelőtt- Énekében Achilles egy halmot hordot össze Hellespont partjain, intő­jelül az átutazó hajósoknak, és Göthe­r munkája intőjel lehet a jövő nemzedék számára, hogy meg ne kísérelje a lehetetlent. Kegyed, asszonyom, fejét rázza, és igy szól: — Nem értem önt. Imént még bizalmas köze­lembe hozta volt Hornért, mig most határtalan tá­volba emeli ismét. Előbb már kezemet nyújtom a mosolygó gyermek felé, és most visszarettenek a ha­talmas démontól. Úgy van. E bölcsodaiban démoni hatalom szen­dereg. A villámok cikázására, a záporeső zúgására a felhők csattogására összerettenünk, pedig a láncaik­ról leszabadult elemek dühén át a mindeneket sze­rető istenség leheletét érezzük;­­ nevetünk a ne­vető gyermekkel, mégis e nevető gyermek egy örökké megfejthetetlen rejtély marad, a teremtés egy beiratlan levele; érezzük, hogy megérintő őt az isten ujja, s hogy a csók, melyet szeplőtlen homlo­kára nyomunk, imádság. A könyben úszó gyermek­mosolyt, a felejt­­hetlen gyermek-kényeket, a felhőtlen tisztaságot „gibt keine Göttermacht zurück11, de az őszfürtü aggastyán, a komoly férfiú, a tűzvérű ifjú és a vi­rágzó hajadon szintén gyermekek lehetnek, csak ér­­teniök kell, „hogy Salamon mind az ő dicsőségében nem öltözködött vala úgy, mint a mezők lilioma. “ így tiszták és gyermekek leendenek. De Göthe oly gyermek akart lenni férfi korában, mint a valódi gyermek, s ezáltal gyermekessé vált; nem úgy akart énekelni, mint ahogy Homér énekelt volna a mi századunkban, hanem úgy énekelt, mint Homér ko­rában, s ez által karrikatúrává torzott. Wolf Ágost eszméit sohasem értette át. És ki volt ez a Wolf Ágost, a­kinek oly eszméi voltak, melyeket Göthe nem értett? Nyelvész és tudós volt, ki Hom­ért nem Velencében és Szicíliában olvasta, hanem magányos szobájában, szinehagyott pergamenek közt. Hanem bámulatos hallása volt, s csöndes éjeken át fülé­ben érté csengeni a dallamokat, melyek három évezreddel ezelőtt zengtek, és éleslátású sze­mei voltak, melyekkel a könyvek porán át fiatal né­pek csodálatos képeit látta kibontakozni, vidáman zsibongva, derűit virányokon. És irt egy kisebbszerű munkát, melynek rövides mély tartalma ez: „Homér énekeit nem alkothatta egy emberi kor, ilyet csak századok alkothattak; itt nem egy költő egyénisége, hanem egy nép áll előttünk merő költőkbül!“ De micsoda századok azok? Melyik eme köl­tőkből álló nép ? Üljünk a korony szárnyaira és röpüljünk a gö­rög tenger felé ! Nézd, mint fénylik a kelőnap suga­raiban, és a bíborhabok, hogy tördelődnek a parto­kon! Tenger, szent, nyílt és szabad! kiterjeszted ra­gyogó karjaidat és átöleled Görögországot, legszebb és legkedvesebb gyermekedet, s hullámzó kebeledre szoritod. A zord, meredélyes sziklapartok merészen nyúlnak a magasba ,és körültök sivitva röpködnek a tengeri sirályok. És ott fent a szikla­csúcson, ko­molyan és méltóságosan ül a sas, világos szemeivel a partokra nézve alá, hol nyúlánk, napbarnította fér­fiak forgolódnak, szorgos kezekkel oldva meg a kö­telet, melyekkel a hegyescsőrű hajókat a rév cölö­péhez kötötték, azután beszállnak, kibontják a fehér vitorlát és tova hajóznak a szikla mellett, melynek ormán a sas ül. Ez kiterjeszti a magasban szárnyait s összecsapja fejük fölött; a hajósok fölnéznek és öröm­ujjongásban törnek ki. „Zeusz madara szerencsét je­lent­­,é­s ezzel nekiind­ulnak a szent tengeren fölkelő nap irányában.Hová,merre hajóznak ? Ama sziget felé, mely a kék tenger vizéből ragyogó páncél gyanánt emelkedik ki. Kiszállnak, s az olajfák sűrűségein át, melyek a partot koszorúzzák, a lábaik alatt lenn a völgyben fekvő városra néznek. És a harmat leszáll a völgyre; a pásztorok énekelve terelik nyájukat a falköritette forráshoz, mely a kapu előtti vén tölgy árnyában buzog, a csillagok csaknem sziporkáznak, a hold a ma pompában emelkedik a hegyek mögött, és a kikötött hajósok nesztelenül ereszkednek le a parti hegyekről. Az imént még csöndes várost egy­szerre betölti nők és gyermekek jajgatása, férfiak harci riadója s fegyverek zöreje. Hogy küzdenek ők, ember ember ellen, ez nejéért, gyermekéért és házi isteneiért, amaz a gazdag zsákmányért, mely ke­csegteti. Az éjjeli égbolt vörösük, az égő házak tete­jén magasra csapkodnak a lángok. A férfiak elhull­tak, és a győzelem ittas ellenség hajóján hurcolja a jajveszéklő nőket és rimánkodó gyermekeket. Miért rázkódtál össze ah szép nőj­e virágzó ifjú karjai között? Tudom , e kezek döfték le férjedet. Miért fordultak el a kisdedek oly rémült arccal e nap­­barnította férfiútól, ki a hajóba emel titeket ? Tu- Folytatás a mellékleten: 546

Next