Fővárosi Lapok 1873. június (126-148. szám)
1873-06-01 / 126. szám
Eltépte tehát amit leírt volt, és újra hozzá ült a munkához, hanem most meg a másik szélsőségbe esett, amennyiben nagy fejtörés és temérdek törlés után néhány hangzatos, finom és gyöngéd pointeekkel bíró verset írt. A félénk kétkedésnek, nem pedig a reménylő szerelemnek volt az hangja, és egy titokteljes vágy helyett a hála és tisztelet accordjait pöngeté. És miután nem magasztalható a nő bájáig kit soha sem látott, néhány határozatlan kitételekhez folyamodott, melyek elvégre minden arcra rá ülhettek. Szóval két óráig tartó vajúdás után össze- ütött egy hangzatos, de keveset mondó verseményt. Azután leírta egy szép pergamen-levélre, melynek négy sarkát tele rajzolta virágokkal és madarakkal, sőt végre gondosan ki is festette. De alig készült is vele, a minta verset még egyszer átolvasá, s kedvetlen képpel összetépte. — Mire való ez az egész ostobaság ! — kiáltó neki hevült arccal. — Mire való ez a kaland, ha még szivem érzelmeit sem merem papírra vetni. Mandolinját levette a falról, és egy régi dallamot dúdolva Petrarka egyik sonnetjéhez, föl s alá járt szobájában. Egy negyed óra múlva megállóit, szive hangosan dobogott. Nem gondolt többé arra, illik-e vagy nem, sem arra, minő hatást fognak versei előidézni. Az erszény, mely ismét birtokában volt, ott feküdt előtte az asztalon, és szemeit hosszasan reá függesztő. — A nőnek, ki érettem ezt tévé, — gondolá, — , ismernie kell a szerelmet, és bizonyára szeret engem. E munka sok időt igényel, midőn az egyes szálakból gondosan, nagy fáradsággal egy egészet alkotott, reám gondolt; a ■néhány szó pedig, melyek ez erszényt kisérték, a legtisztább baráti tanácsot tartalmazták. Egy szerelmes kihívás ez, melyet egy szellemdús, szeretetreméltó nő röpített felém; és ha csak egy nap gondolt volna is rám — mindegy — én e keztyűt fölemelem. Ismét munkához fogott, és midőn a tollat kezébe vette, a félelem és remény sokkal inkább uralkodott rajta, mint eddigelé, midőn nagy összegeket dobott a kockaasztalra. Azután minden további habozás, gondolkozás nélkül leirá a sonnetet, mely következőleg hangzik : Mint ifjú már Petrárkát olvasóm, S hivém, nincs szebb a költő hírnevénél, Mely megszüremlik két szív szent tüzánél, S dicsfényben lángol a halál után. — Mi széjjelbullna máskint haj ! A szem Sugára, ajka dallamos zenéje, Hajnal mosolya, fürtje tenyeréje : — Arany keretbe fogja mind fényesen ! Én kedvesem, ki megrablád nyugalmam, S mint megrabolt örök rabod vagyok, Ha van szived, rabod el nem hagyod. — Örökbe nem szállt rám Petrarka lantja. — De mély és lázas szive, érezem, Itt lüktet bennem, itt a balfejen ! Pippo másnap reggel fölkereste signora Dorotheát. Midőn egyedül voltak, a tiszteletreméltó hölgy lábaihoz tette lelke termékét és mondá: — Ez szép barátnődé. — A signora kezdetben meglepetést színlelt, azután elolvasá a somnetet és esküdözött, hogy senkinek sem fogja megmutatni. Pippo azonban csak nevetett; igen jól tudta ő, hogy versei nemsokára eljutnak rendeltetésük helyére és vidáman távozott keresztanyja palotájából. IV. A másik hetet a legnagyobb nyugtalanságban tölte el. De e nyugtalanságnak is megvolt a maga bája, varázsa ; nem távozott hazulról és mozdulni is alig mert, félt, hogy elhamarkodja szerencséjét. Ez esetben sokkal több bölcseséget tanúsított, mint azt korától várni lehetett, mert hisz ő még csak huszonöt éves volt és a fiatalság türelmetlen vágya gyakran túlszárnyalja célját, ahelyett hogy elérné azt. Fortuna azt akarja, hogy magunk segítsünk magunkon, és egy alkalmas pillanatban megragadjuk őt, de Fortuna hiába, nő, s azt akarja, hogy mit tőle elveszünk, a látszat önkénytes adománynak tüntesse föl azt, ezért időt kell engednünk, hogy kezét kitárja az adakozásra. A várakozás kilencedik napja volt már, midőn estefelé a szeszélyes istennő az ifjú ajtaján kopogott, és ezúttal nem gúnyolódik. Pippo személyesen sietett le az ajtóhoz és sajátkezűleg nyitotta ki. A néger nő állt a küszöbön; viruló rózsát tartott kezében, mit Pipponak nyújtott át — Csókold meg e virágot,—mondá, még rajta van úrnőm csókjának melege. Meglátogathat úrnőm minden veszély nélkül? — Ez nagy vigyázatlanság volna, — viszonzá Pippo, — világos nappal nem jöhet; szolgáim tekintetét nem kerülné el. De talán késő este várhatnám ? — Nem, ezt ő nem teheti. Úrnőm sem éjjel nem távozhatik, sem téged el nem fogadhat házában. • — Úgy tehát nincs más hátra, mint egy bizonyos helyen találkoznunk, melyet én neked meg mondandok. — Nem, ő hozzád, palotádba akar jönni, nézd, hogy dolgaidat a szerint intézd. Pippo egy pillanatig gondolkodott. — Képes úrnőd korán kelni ? — kérdé a négernőtül. — A napkeltével, signor. — Jó, halld tehát! — Én rendesen későn szoktam fölkelni következéskép egész háznépem is átaluszsza a nap felét. Ha úrnőd napkeltével jö, várni, fogom és senki nem sejti jövejét. Valamint arról is gondoskodom, hogy távozása észrevétlen maradjon, ha ugyan a napot nálam akarja tölteni, mindaddig, mig be nem sötétedik. — Ő maradni fog. Nincs ellenedre, ha úrnőm holnap jön ? — Holnap viradatkor, — mondá Pippo egy zehinával telt erszényt nyomva a fekete hirnök kezébe, és a nélkül, hogy tovább kérdezősködött volna, szobájába vonultamaz elhatározással, hogy virasztani fog míg megvirad. Szolgáját becsengette, hogy mint rendesen, levetkeztesse, csak azért, hogy a házban azt higyték, miszerint álomra hajtja fejét. Midőn egyedül volt, a kandallóban tüzet szított, legszebb ruháit ölte föl, s ezzel elkészülve, az ablakhoz ült és elmerült álmodozásaiba, képzeletében képet alkotva azörül, ki szerelmével ajándékozá meg. Pippo szive hangosan földobogott, midőn a kikötőben őrt álló állami hajón az ágyú megdördült, jeléül hogy reggeli hat óra van. Pippo látta, mily vörhenyes fénynyel ragyog lámpája, hogy az ablakon át kékes világosság törekszik a szobába. Ma nem tekintett bágyadt, álmatlan szemekkel maga körül; az élét bár virasztva töltő, üdébb és vidámabb volt, mint egyébkor. A hajnalpk már üdvözli az eget, de Velence, Velence, a kéj és élvezetek e lomha hazája nem ébred oly korán. A habok fodraival gyengéd szellő játszadozott. Fusina partjairól a záróiban néhány vitorla lebegő szárnya trnt föl, a tenger királynőjének hozva napi szükségletét. A szt. Márk. templom tornyának angyala, magasan a város fölött ragyogva bontakozott ki az éj homályából és a nap első sugarai csillogva verődtek vissza aranyszárnyain. (Folyt. köv.) Hóméra és a nők. (Kölnen und sollen unsere Frauen den Hornér lesen ? Ein mündlicher Vertrag, von S. p. n. Jena.) II. (Cs. J.) Sok megfoghatatlan történik a nap alatt. Göthe, ki egész életén át Homér lábai nyomait követte, kinek szeme mindig ez égő tűzoszlopokon pihent, Göthe nem értette át teljesen Hornért. A császári bottal kezében nem akart meghajolni a népfenség előtt, a titán az eget kívánta ostromolni, és nem gondolta meg, hogy Zeusz villámai hatalmasabbak, mint az ő erőtt is duzadó karjai; nem gondolta meg, hogy az ég határtalan, míg a Pelion, Ossára tornyosítva is csak véges nagyság. És megirta „Hermann és Dorothea“-t, azt hivén, hogy idyllt itt, mig Humboldt Vilmos kimutatta, hogy teljesen kerek époszt alkotott ; azután hozzáfogott „Iliasa folytatásához, s mig lantja „die Achilleis“-t zengé, azt vélte: egy nagy szabású époszszal ajándékozza meg a világot, míg barátai bebizonyíták neki, hogy egy meglehetősen középszerű isteni idillt vetett papírra, ellenségei pedig azt híresztelék, hogy az egész „Achilleis” nem egyéb hexameterekben irt gyarló iskolai „gyakorlatinál. És a titán visszavonult haragjával sátorába, és szerette volna megszégyeníteni barátait és elleneit, de két ének már készen hevert: Pelion Ossán állott sé fen a magaslaton, s feje fölött az égbolt éppen oly messze távolban, mint azelőtt- Énekében Achilles egy halmot hordot össze Hellespont partjain, intőjelül az átutazó hajósoknak, és Göther munkája intőjel lehet a jövő nemzedék számára, hogy meg ne kísérelje a lehetetlent. Kegyed, asszonyom, fejét rázza, és igy szól: — Nem értem önt. Imént még bizalmas közelembe hozta volt Hornért, mig most határtalan távolba emeli ismét. Előbb már kezemet nyújtom a mosolygó gyermek felé, és most visszarettenek a hatalmas démontól. Úgy van. E bölcsodaiban démoni hatalom szendereg. A villámok cikázására, a záporeső zúgására a felhők csattogására összerettenünk, pedig a láncaikról leszabadult elemek dühén át a mindeneket szerető istenség leheletét érezzük; nevetünk a nevető gyermekkel, mégis e nevető gyermek egy örökké megfejthetetlen rejtély marad, a teremtés egy beiratlan levele; érezzük, hogy megérintő őt az isten ujja, s hogy a csók, melyet szeplőtlen homlokára nyomunk, imádság. A könyben úszó gyermekmosolyt, a felejthetlen gyermek-kényeket, a felhőtlen tisztaságot „gibt keine Göttermacht zurück11, de az őszfürtü aggastyán, a komoly férfiú, a tűzvérű ifjú és a virágzó hajadon szintén gyermekek lehetnek, csak érteniök kell, „hogy Salamon mind az ő dicsőségében nem öltözködött vala úgy, mint a mezők lilioma. “ így tiszták és gyermekek leendenek. De Göthe oly gyermek akart lenni férfi korában, mint a valódi gyermek, s ezáltal gyermekessé vált; nem úgy akart énekelni, mint ahogy Homér énekelt volna a mi századunkban, hanem úgy énekelt, mint Homér korában, s ez által karrikatúrává torzott. Wolf Ágost eszméit sohasem értette át. És ki volt ez a Wolf Ágost, akinek oly eszméi voltak, melyeket Göthe nem értett? Nyelvész és tudós volt, ki Homért nem Velencében és Szicíliában olvasta, hanem magányos szobájában, szinehagyott pergamenek közt. Hanem bámulatos hallása volt, s csöndes éjeken át fülében érté csengeni a dallamokat, melyek három évezreddel ezelőtt zengtek, és éleslátású szemei voltak, melyekkel a könyvek porán át fiatal népek csodálatos képeit látta kibontakozni, vidáman zsibongva, derűit virányokon. És irt egy kisebbszerű munkát, melynek rövides mély tartalma ez: „Homér énekeit nem alkothatta egy emberi kor, ilyet csak századok alkothattak; itt nem egy költő egyénisége, hanem egy nép áll előttünk merő költőkbül!“ De micsoda századok azok? Melyik eme költőkből álló nép ? Üljünk a korony szárnyaira és röpüljünk a görög tenger felé ! Nézd, mint fénylik a kelőnap sugaraiban, és a bíborhabok, hogy tördelődnek a partokon! Tenger, szent, nyílt és szabad! kiterjeszted ragyogó karjaidat és átöleled Görögországot, legszebb és legkedvesebb gyermekedet, s hullámzó kebeledre szoritod. A zord, meredélyes sziklapartok merészen nyúlnak a magasba ,és körültök sivitva röpködnek a tengeri sirályok. És ott fent a sziklacsúcson, komolyan és méltóságosan ül a sas, világos szemeivel a partokra nézve alá, hol nyúlánk, napbarnította férfiak forgolódnak, szorgos kezekkel oldva meg a kötelet, melyekkel a hegyescsőrű hajókat a rév cölöpéhez kötötték, azután beszállnak, kibontják a fehér vitorlát és tova hajóznak a szikla mellett, melynek ormán a sas ül. Ez kiterjeszti a magasban szárnyait s összecsapja fejük fölött; a hajósok fölnéznek és örömujjongásban törnek ki. „Zeusz madara szerencsét jelent,és ezzel nekiindulnak a szent tengeren fölkelő nap irányában.Hová,merre hajóznak ? Ama sziget felé, mely a kék tenger vizéből ragyogó páncél gyanánt emelkedik ki. Kiszállnak, s az olajfák sűrűségein át, melyek a partot koszorúzzák, a lábaik alatt lenn a völgyben fekvő városra néznek. És a harmat leszáll a völgyre; a pásztorok énekelve terelik nyájukat a falköritette forráshoz, mely a kapu előtti vén tölgy árnyában buzog, a csillagok csaknem sziporkáznak, a hold a ma pompában emelkedik a hegyek mögött, és a kikötött hajósok nesztelenül ereszkednek le a parti hegyekről. Az imént még csöndes várost egyszerre betölti nők és gyermekek jajgatása, férfiak harci riadója s fegyverek zöreje. Hogy küzdenek ők, ember ember ellen, ez nejéért, gyermekéért és házi isteneiért, amaz a gazdag zsákmányért, mely kecsegteti. Az éjjeli égbolt vörösük, az égő házak tetején magasra csapkodnak a lángok. A férfiak elhulltak, és a győzelem ittas ellenség hajóján hurcolja a jajveszéklő nőket és rimánkodó gyermekeket. Miért rázkódtál össze ah szép nője virágzó ifjú karjai között? Tudom , e kezek döfték le férjedet. Miért fordultak el a kisdedek oly rémült arccal e napbarnította férfiútól, ki a hajóba emel titeket ? Tu- Folytatás a mellékleten: 546