Fővárosi Lapok 1873. június (126-148. szám)
1873-06-11 / 133. szám
133-dik sz. Szerda, junius 11. Kiadó-Inatal: Pest, barátok tere. Athenaeum-építlet. Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési dij: Hatodhasábos petits®r.....................10 kr. Bélyegdij minden iktatáskor .... 30 kr. Ielőfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok”* július—decemberi féléves folyamára ajánljuk a közönség figyelmébe. A nyomdai és papírköltségek tetemes megdrágulása miatt az „Athenaeum” kiadó társulata kénytelen volt lapunk előfizetési árát évnegyedenkint ötven krajcárral fölebb emelni, vagyis a pár év előtti árra térni vissza. E szerint előfizetési ára félévre 8, évnegyedre 4árt. A legjobb gyermek. Kedves, egyetlen kis lányom, Hogyan ? futva jősz elém ? Te vagy, a ki legjobban vársz, Érkezésem idején ? Mivel jutalmazzalak meg Drága szívességedért ? Mit szerethet egy kis gyermek, Ki tőlem még mit se kért ? Vegyek bábut, vagy kis bárányt? Szobabútort, kis edényt ? Megvegyem az egész boltot Hogy válaszsz kedved szerént ? Hajadat megsimogassam ? Megcsókoljam kis kezed ? Fölvegyelek az ölembe ?• Mindez kevés teneked ! Többet adok ! Egy vallomást, Melyben szivem kitárom : Hogy te vagy a legjobb gyermek Ezen a nagy világon. Dalmady Győző. Lakodalom után. (Beszély.) írta: Deák Farkas. I. Szüleim szomszédságában egy pár öreg ember lakott, kiket — amíg élek — elfelejteni soha sem fogok. Isten tudja, hány évesek, de nagyon öregei voltak, legalább én nem vethetek hozzá életük korához, mert amennyire emlékszem, mindig olyanok voltak, mint mikor utólszor láttam őket. Szeretetreméltó pár ember volt, mindig jókedvűek. Sohasem látszott rajtuk semmi keserűség, semmi boszúság semmi szomorúság. Ha valaki ment hozzájuk a napnak bármely órájában, mindig egyformának találta őket és sok fiatalabb ember, ki megterhelt kedélylyel s elfásult szívvel lépte át küszöbüket, újra föléledett s újra s újra megkönnyült, látva a két öreg nyugalmas, derült kedélyét, melynek emléke túlélte őket, mert most is, sok év múlva, midőn ők már régen lefizették az élet nagy adóját, nem szomorít el a rájok való emlékezés. Azt az egyszerű, de kényelmes lakást úgy elém varázsolja a képzelet, amint azt egykor oly sokszor láttam. A régiségtől kissé megbámult szobák s a régi divatú bútorok mind előttem állanak. Itt egy karszékben ült és kötögetett az öreg néni, s tőle nem messze egy kis asztal mellett az öreg bácsi olvasott valami érdekes újságot, vagy valami uj könyvet, s néha a sorok oldala mellé jegyezte: „Uj találmány!“ „régen máskint volt,“ „ezt az én időmben még nem tudtuk11. Az öreg ember tudványa, érdekeltsége minden uj dolog, uj tan, uj találmány iránt még e késő korban is ifjúi elevenségű volt, s ebben a tekintetben egészen elütött más öreg emberek szokásaitól, kik szüntelen a múlt időket dicsérik a jelen rovására. de mindig örvendett, ha azt mondhatta: „ismét egy hasznos fölfedezés !„ „Hála isten, ez megint haladás!“ A bágyadt kedélyű, közönyt játszó ifjakat gyakran megtámadta, biztatta, buzdította, hogy lelkesüljenek a századért, melynek fiai. „Az időt, melyben élünk, és úgy kell szeretni, mint a házat, melyben születtünk." — szokta mondani, mikor mi ifjak körébe gyűlve, okos beszédeit hallgatni szoktuk. Midőn pedig könyvében vagy újságában valami kellemes részletre bukkant, vagy valami érdekes újdonságot talált, nagy örömmel fordult nejéhez: „Hallgasd csak Regina!' s az öreg néni, kötését letéve, bodros csipkés fejkötőjéből a szemüveg szárait kibontva, teljes figyelemmel fordult feléje, egyaránt gyönyörködvén a tárgyban és az olvasóban. El sem tudom mondani azt a sok ezer finom apróságot, mely mind azt bizonyította, hogy ők egymást mélyen, igazán szeretik. Ha az öreg bácsi a szőllőskertből vagy a mezőről hazajött, felesége úgy tudakozódott egéssége után s úgy örvendezett a viszontlátásnak, mint ha egy év előtt váltak volna el, s mikor az asztalhoz ültek, minden jó ételt maga rakott öreg férje tányérára. Reggelenkint végig nézte öltözékét, megigazította hófehér gallérját s újra körtötte nyakkendőjét, a férj aztán homlokon csókolta Regináját s szép érett gyümölcsöket, barackot, körtét hozott a szöllőskertből. Mikor nyáronkint haza mentem a szünidőre, s egy-két hetet mindig az öregeknél kellett töltenem. Valami távoli rokonságban voltunk az öreg úrral, s engemet nagyon szerettek. Mikor oda mentem, vén szolgájuk, az öreg Péter, mindig előre várt a kapuban, s a kocsiról lesegitvén, dicsekedett, hogy picinyke szobámat már három nap óta készen tartja, s hogy immár mindennap emlegettek s aggódnak, hogy miért késtem. Az öreg pár mindig szerető gyöngédséggel fogadott. Nem volta-----------------1—gyermek, de egy tizenhét-tizenhárom éves fiú mégis csak több zajt csinál, mint két öreg ember, de neki tetszett, hogy én náluk mindig jókedvű valók. Sok beszédű nem voltam soha, de az öreg úr kérdéseire igen gyakran kielégítőleg meg tudtam felelni, s a tanulóélet apróságaival és történetkéivel a nagy-nénit mulattatom. Volt egy „Partner" nevű öreg paripa a háznál, ezen lovagoltam minden reggel, aztán ünnepnapokon együtt játsztam a falusi gyermekekkel, kik között, mint városi tanulónak, nagy volt a tekintélyem. Szóval, én az időt mindig igen jól töltöttem öreg rokonaimnál, s ők is meg voltak velem elégedve. Mindazáltal volt egy körülmény, ami előttem már gyermekkoromban talán első vagy második látogatásom alkalmával feltűnt. Abban a szobában, hol az öregek legtöbbet ültek, a néni karszéke és a bácsi íróasztala között egy szép olajkép volt a falon, mely egy öt-hat éves gyönyörű kis leánykát ábrázolt. Barna, halvány gyerek volt, értelmes tekintetű s egész lénye oly költőileg magasztosnak tetszett, de ruhácskája nagyon régi divatú volt. Észrevettem, hogy a néni, sőt néha a bácsi is a képen feledik szemeket és ha ilyenkor véletlenül egymásra pillantanak, hát aznap mind a kettő le van hangolva és szótalanná lesz. Egészen természetes volt, hogy egyszer megkérdeztem a nénitől, hogy kit ábrázol az a kép. A néni rám tekintett, aztán fel a képre s bánatos hangon mondá: „Első gyermekünk, a kis Ida képe!" „Szerettem volna többet is tudni, de oly valami sajátságos hangsúlylyal ejtette ki e pár szót, mintha azt is mondta volna, hogy e tárgyról nem akar vagy nem szeret beszélni. II. Egyébiránt az öreg Vándoriék családja elég terjedelmes volt. Mind a két fiuk nős s mind a három leányuk férjnél volt s bizony meg nem mondhatom hány unokát számláltak; de csodálatosképen a bányán voltak, annyifelé laktak az ország különböző részeiben, s csak minden második-harmadik esztendőben esett meg, hogy mindnyájan összegyűltek az öregek látogatására. Az öregek azonban azzal kárpótolták magukat, hogy egy-egy kis unokát, de inkább csak leányt, magukhoz vettek, fölnevelték s férjhez adták. Abban az időben, mikor én kezdtem hozzájuk járni, vagyis mikor áldott emlékezetű édes atyám először vitt hozzájok, a kis Irma volt náluk: három-négy éves kis leány, ki — midőn a két öreg olvasásban vagy munkában el volt merülve — köztük babázott s gyermekdalokat énekelgetett. Néha napokig sem kellett vele törődni. Ő egyedül játszott, dalolt az öreg asszony lábainál s mint valami kis madár, öntudatlanul gyöngyörködtette a nagyszülőket. Mikor aztán én oda mentem, mindig velem akart lenni, megkivánta, hogy melléje üljek, játékait rendezzem, babája öltöztetésében segítségére legyek, s ha lovagolni mentem, vagy ki a mezőre, mindig utánam kiáltott, hogy sokáig ne maradjak oda. Én a városból apró ajándékokat vittem minden esztendőben, szép nagy babákat, képes könyvet, s így töltöttük együtt azt a soha vissza nem térő tíz gyermeki évet, mely úgy telt el, mint egy szép nyári éj álma. Már tizenkilenc-húsz éves valék s ő tizenkettőtizenhárom lehetett, mikor egy szép nagy babával s egy pár szép könyvvel megérkeztem. Az első, akivel találkoztam, Irma volt. Csak elbámultam, hogy mennyire megnőtt, milyen okos kis hölgy lett belőle ! Mikor meglátott, elpirult, mint a rózsa, s nem szaladt hozzám, hogy megöleljen és megcsókoljon, mint azelőtt mindig ; csak úgy távolról nézegetett, de szemeiben láttam az örömet s ez megvigasztalt az 11 ÉJ— ■ ' ■* *■ ’-p ^-----— javattem, ő kezét nyújtotta s magát szépen meghajtván, én megcsókoltam homlokát. Nem haragudott meg , én e perctől fogva szerettem őt. Minda mellett az első nap nem volt bátorságom a babával előállani, csak a könyveket adtam át. Másnap aztán, mikor a régi bizalom újra vissztért közénk, szépen megvallottam, hogy babát is hoztam, de nem mertem átadni. Vele együtt a két öreg is szivéből nevetett a babatörténetnek. És úgy hiszem, ezen a napon ők is elhatározták, hogy mi, ha a jó istennek is úgy tetszik, egymáséi legyünk. (Folyt. köv.) Tschertaphanon vége. Turgenjew elbeszélése. (Folytatás.) Egyszer azt tervezgeté, hogy épít egy templomot, természetesen építész nélkül. Felgyújtott egy egész erdőt, csak hogy agyagot kaphasson belőle tógára, aztán iszonyú alapot rakott, mintha egy óriási székesegyházat kellene emelnie; fölépíté a falakat, solthajtásra véve a kúpfödelet .... a kúpfödél összedöl . . . újra kezd — a kúpfödél ismét összedől; harmadszor épít — a kúpfödél harmadszor dől össze. Íia most már elkezd rajta elmélkedni, a dolog, gondolja magában, nem megy úgy, amint kellene. . .. Ebben átkozott boszorkányság játszik . . . s arra a flunak minden vén asszonyát megkorbácsoltatja. A vén asszonyok korbácsolva valónak, de a kúpfödést még sem tudták felállítani. Most már a pórok kunyhóit kezdte egy uj terv szerint átépíteni, még pedig gazdálkodási célból; t. i. három-három udvart háomszögbe helyezett össze, s közepébe egy rudat állított föl, melyen egy zászló lobogott és melyre egy eregély-kalitka volt felakasztva. így tehát minden ildott nap uj komédiát gondolt ki; majd bojtorjángyökérből levest főzetett, majd levágatta a lovaknak , farkait a cselédek süvegei számára, majd a szánóföldön, hol lenmag volt, csalánt vetett, etette a disznókat gombákkal stb. stb. Egyszer olvasott a „Moszkvai híradódban sharkowi Chrusiorskij-Chriak nevű földbirtokostul