Fővárosi Lapok 1873. október (225-251. szám)

1873-10-01 / 225. szám

gondosan összevont selyem-redőnyök megett némi bizonytalan, komor világot. E nappali homály kö­­zepette, melynél­ a tárgyakat inkább csak sejteni, mint meghatározni lehet, a külvilág vizsga tekintete elől gondosan leredőnyözött szoba egyik zugában, előbb homályosan, majd aztán tisztábban, egy nagy­­ karosszékben ülő s gondolatokba merült nő körvo­nala vehető ki. E nő a mi hősnőnk , Olympia grófnő, kit is­­ ezennel szerencsések vagyunk az olvasónak bemu-­­­tatni. Lehet ugyan, hogy vannak olyanok olvasóink közül, kik nem most találkoznak vele első ízben, mert Olympia s­em ábránd szülötte, kinek eredetije föl nem található. A világnak egyik létező alakja ő. Olympia asszonyság valamennyi jótékonycélú mu­latságnak élén áll s látható a páholyokban minden mű első előadásának alkalmával. Ha tegnap az osztrák követ báljában mulatott, ma már az angol követség estélyén időz. Egyébiránt Olympia grófnő Páris ama harminc delnőjének egyike, kik a divatnak irányt adnak, a különcségeket érvényükre emelik s zászló­vivői minden újításnak, úgy a kalapot, mint érzel­müket illetőleg. Valóban Olympia grófnő nagyon ismeretes nő. Ön, uram, ki a művészi avagy arisz­tokrata világban állást foglal, bizonynyal találkozott már vele, s lehet, talán adta elő magát oly pillanat, midőn szemét pillanatra e nő kecsei megkápráztaták, s hizelgő szavai megbüvölték. Kegyed is, asszonyom, ki annyi bájjal viseli húsz évének üde koronáját, szintén ismerheti Olympia grófnőt. Kocsija találkoz­hatott az övével az erdő sétányain; egyszer, midőn másokkal időzött, érezhette kegyed két­sze­m­nek hi­deg tekintetét, vészjósló villámait, melyek nyomasz­tóan hatnak a lélekre s melyekből kegyed a közelgő, kitörni készülő vihart olvasta ki, a mely boldogságát szétzúzással fenyegető, azt a boldogságot, mely ár­tatlan ugyan, de vétkesnek képzelik, mert Olympia asszonyságnak tetszett azt ilyennek tüntetni föl, ki a legügyesebb botránycsinálók egyike a világon, ahonnan méltán viseli »B­envenuto de la ca­­llomnie« gúnynevét. E tekintetben rég óta nagy hitben áll ő, s azok szemében, kik a gonoszságban szellemességet keresnek s a gyöngénszuró tövissel az öldöklő tört összetévesztik, Olympia asszonyság szellemes nő színében tűnhetik föl. Igaz, hogy ez hi­bás nézet, de mely megrögzvén, mint annyi más, a valóság értékére emelkedik. Egyébiránt föladatun­­kat tűzök ki, hogy tanulmányozásunk folytán hős­nőnk valamennyi álcájának szalagát föloldjuk az olvasó előtt. Mindjárt kezdetben tanúi leszünk oly jelenetnek, mely naponkint ismétlődik tíz órától dé­lig e rejtélyes szobában, hol Olympiát gondolatok­ba merülve találjuk, a­mint valamely romboló tervet­­ forral. Hiszen még mindig lehet a világon oly jó hít-­ nek örvendő lény, kit be lehet szenyezni! Miután sokáig meghányá-veté magában a támadási tervet, készült a fegyverkezéshez, mert az órára tekintvén, látta, hogy közéig az idő, melyben az ellenséggel ta­lálkozik. Miután Olympia kétszer-háromszor le s föl járt a szobában, megállóit a tükör előtt s négy-öt percig mozdulatlanul vesztegelt ott. »Oh, ha ő engem igy látna! —susogá, visszahökkenve saját képmásától. Egyszerre az óra ütése rezzenté föl. Olympia grófnő egy futó pillantást vetett újra az óra táblára s elbámult ama gyorsaságon, melylyel a mutató előre­haladt, mig ő gondolataiba mélyedt. »Ejh, — szólt aztán, — még körülbelül két óra áll rendelkezé­semre.« Aztán piperéjéhez fogott Olympia, melynél oly kiváló ügyességet és gondot fejtett ki, mint csak hosszas gyakorlat eredménye. Először is egész hal­maz bizarr névvel ellátott vegytani tárgyat szedett elő s tucat számra rakosgatta ki az ifjitó szerekkel teli üvegeket. Majd egy gondosan elzárt szekrényké­ből sokféle , csupán nők által ismert műszereket vett elő, melyeket azok vesznek igénybe, kik a kor­nak határt szabni s azt késleltetni örőködnek, például oly színművésznők, kik örökké csak a fiatal prima­donna szerepét szeretnék játszani, holott az idő már meglehetősen eljárván tőlök,a »tisztes« mamák szere­pét rég óta több sikerrel vihetnék. Midőn mindent kellően elrendezett Olympia, hozzáfogott ama nem könnyű művek­hez, mely tőle naponkint az egész délelőttet elrabolta. Az illatsze­rek, szépitővizek , kendőző­ anyagok, kenőcsök se­gélyével eltörölni iparkodott az arcáról leolvasha­tó évszámokat. Lassankint betörte az arc redőit s ki­pótolta hiányát ama zománcnak, melyet a kérlelhet­­len kor tőle elrabolt. Haja, mely meglehetősen ritka volt, ügyesen eszközölt kitoldások által, tömött für­tökben hullámzott alá, épen mint Titian arany hajú madonnájának ragyogó vállain. E valóban művészi szakba vágó munka közben nagy avatottsággal al­kalmazta még ama pótszereket is, melyeket az egés­­ségtan erélyesen tiltani szokott. Épen mint a szobrász, ki vésőjével még itt-amott javításokat tesz elkészített alakjain s néhol simitáso­­kat is szükségesnek vél. Olympia asszonyság is a kellő műveletek után egy utósó szemlét tartott még tükrének segélyével , az elégültség mosolya vonult el ajkain. Már tökéletesen bevégezte piperéjének első ré­szét, de azért még mindig talált magán valami iga­zítani valót. Végre is az óra sietésre inté­s Olympia asszonyság toilette-jének második részéhez készült. De ha az első rész minden idegen segély közbejötte nélkül megtörténhetett, a második, mely a titkolást immár fölöslegessé tette, segítségre szorult. Miután mindenféle használatban volt szert újra gondosan elrejtett a titkos szekrénybe, az őt minden meglepe­téstől védő tolózárt visszavonta s megránta a csen­­getyűt, mely komornáját szób­ta elő, ki pár pillanat múlva csakugyan meg is jelent. — Parancsolt velem, asszonyom ? — kérdé a belépett komorna. — Igen, — válaszolt Olympia — föl akarok öltözködni, csak iparkodjék, mert két órakor ki kell mennem. — Akkorra készen leszünk, asszonyom, — vi­­szonzó Mariette. — Minő toilettet szedjek elé? — A tegnap használtat . .. De még­sem azt, Mariette, — veté utána hirtelen Olympia, a tükörbe pillantva. — Bársonyruhámat adja elé, aztán fehér kalapomat, meg a feketecsipkés köpenykémet. Bocsásson meg ezúttal az olvasó, ha némi kité­réssel élünk s vegye itt következő elmélkedésünket a legkomolyabban s őszintébben, mint olyat, mely saját tapasztalásunkból ered. (Folyt. köv.) Kéjvonaglá­s. (Bécs, szept. végén.) Azt mondjátok, hogy nekem okvetetlenül fel kell mennem Bécsbe, átengedni lelkemet ama bűvölő hatásnak, mely ott minden fogékony kedélyt megra­gad s Írni azokról a csodálatos dolgokról, melyek ott szemtül-szembe láthatók? ! Nem, nem megyek. Épen nem bánt a kíváncsiság. A lapokból ismerem az egész tárlatot. S megmaradtam elhatározásom mellett. Nem megyek. Mit keresnék én abban az óriási tömkeleg­ben ? Jobb nekem e jámbor kis városban, mely épen nem kívánkozik sehová s esze ágában sincs, hogy a világot kiállítja. Hanem egyszer csak azt veszem észre, hogy a városnak lába kél s tömegesen tódul­nak a vasúti állomáshoz. Szombat­ est van. Ma érke­zik a kéjvonat, boldog boldogtalan Bécsbe készül. Az indóház tele van utazókkal és kolera-csöppekkel. Győrig nagyon veszélyes az út — ezen a vonalon vigyázni kell. — Tessék egy kis erősítő — szegszárdi, villá­nyi, kitűnő aszú-borok... — Fogadja az enyimet — felséges cognac! — ez nemcsak a kolerából, de még a szerelemből is ki­­gyógyitja, ha ugyan szerelmes. Cognacot ittam. Mire a koleracsöppes társaság a pályaudvarba jutott, minden ital elfogyott, mely minket a veszé­lyes vonalon megmentendő volt. Következett a zavar, a kuszáltság, a sietés, és a lárma, mely szigorú követ­kezménye minden kéjutazásnak. — Conducteur! helyet! helyet. — Hányadik osztály ? — Második. — Az complet. Tessék az első helyre felszállni. Egy egész társaság felszáll az első helyre. Új zaj : »Mama, a skatulyát sehol sem látom! Nagy ég, a Pistika más coupéeba jutott! Hová tűnt a férjem? Hektor! Hektor! (ez egy mopsznak a neve.) Con­ducteur, keresse meg a flektort! Hé ! a kofferemet! Ugyan ne lökdössön az úr, azt hiszi már Bécsben va­gyunk ?! Kérem, ez a coupée »für nicht raucher«, itt ne tessék pöfékelni... stb.« A conducteur ide-oda szaladgál. Végre csila­­podik a zaj s következnek a csöndes búcsúzások. Nekem is van valakim, a kitől el kell búcsúz­nom. Nagy nehezen helyet kapok s midőn már azt hiszem, senki sem fog többé háborgatni, egy ismerő­söm csak felugrik a lépcsőre s el­kezd kétségbeeset­ten kiabálni: — Uram! uram ! kérem, egy szóra még! — Nos, mi baj? — Tehát ön utazik ? — Persze, hogy utazom, mi csodálatos van ebben ? — Ah, mily szerencse — Hogyan! — Ah! ön látni fogja az olasz királyt! — Törődöm én az ön olasz királyával... Isten velünk! — Ah! az olasz király! A mozdony füttyent s olasz királyos ismerősöm alakja nemsokára a hátam mögött marad. A coupée­­ban valakinek meggyűl a baja a­­ holddal. Erősen vitatja, hogy a hold ma észak felől lépett a látha­tárra, holott máskor a Balaton fölött kél. Az illető még inkább zavarba jön, mert a hold — a­mint a vonat jobbra-balra kanyarodik — hol az egyik, hol a másik oldalon tűnik fel. Ah, ah ! ez igazán csodála­tos ! még igy nem láttam a holdat. — Hihetőleg csintalankodik,—jegyzem meg én komolyan. Az az illető úri ember pedig elhiszi ezt s tovább csodálja a sajátságos égi tüneményt. Kis-Cellnél három óra folyásig kell várnunk, mig a másik vonat megérkezik. Tovább megyünk Győrnek. Reggelre ott vagyunk. Itt már annyira összesokasul a két utazó közönség, hogy nem tudnak kocsit adni. — Helyet kérek, conducteur, helyet! — Minden el van foglalva — tessék a negyedik helyre felszállni. — De az én jegyem az első helyre szól. — Nem tesz semmit. — Hát a kisasszonyok? — Üljenek fel azok is a negyedik helyre, más­különben Győrben maradnak. — Borzasztó ! Rettenetes ! Skandalum! Irtózat! Ez már mégis cudarság! Ki látott ilyet! Nem ülünk fel! Más kocsit nekünk! Hisz ez nem is negyedik hely, hanem valóságos marha-coupée ! Nem ülünk fel! Kiknek néznek minket az urak! ? — Uraim, a vonat rögtön indul. Határozzanak gyor­san, mert... A mozdony füttyentett. A protestáló társaság (köztük magam is) egy pillanat alatt fen voltunk a negyedik osztály padjain. Lehettünk vagy harmin­can. Tisztességes,jókedvű társaság, nőkkel vegyítve, kik első helyen kezdték meg az utazást. Brucknál aztán kaptunk más kocsit és jó frankfurtereket. Ez az egész út úgy tűnt fel előttem, mintha álomitalt itattak volna velem. Úgy hoztak Bécsbe, mint Offenbach Patroklusát Párisba. Álmodtam-e, vagy ébren bolyongtam ? nem tudom bizonyosan. Lehet, hogy midőn tudósításomat írom, az álompor gőze nagyon erősen a fejembe szállt s a miről jelen­leg írok, merő álomkép, mely egytől-egyig egy viha­ros éjszaka felhőrongyai közül bontakozik ki, vil­lámfénytől világitva, a zajló tenger fehér habfodraival szegélyezve, kétes ködcsillámoktól árnyalva s a leg­­titokteljesebb összevisszaságot tárva szemem elé. Az ember feje valóban elkábul. E tömkeleg, e quantum, e zavar egy helyen: kifáraszt, ahelyett, hogy gyö­nyörködtetne. Megengedem, hogy szakemberek igen szép tapasztalatokat szerezhetnek a nemzetközi tár­laton, — de poétát ne küldjetek oda! E tömkeleg elfogulttá tesz és nem lelkesít. Az ember bámul, anél­kül hogy hevülne s ha az ember esetleg költő is egyúttal, akkor épen elsötétedik. A műcsarnokban néhány, már régebben ismert tájképet akartam él­vezni , teljes lehetetlenség volt. A quantumban elmál­­lanak a legszebb részletek s a körülöttünk zsibongó tömeg belármázza a legcsöndesebb erdőzugokat, el­riasztja a magány madarait, megtapossa az érintet­len pázsitokat, mértföldekre hangzó gőzkürtöket hur­col fel a havasok szűz ormaira, megjegyzésekkel kiséri a pásztor­furulyát és a fülemüle-éneket. Ah! ez irtózatos nagyság, e kolosszális sokféle­ség, ez összetorlódás, a világgazdagság e pazar egy­­gyéhalmozása — lehet nagyszerű, csodálatos, de köl­tői nem. Megnézhetjük az alpesi házakat, a norvég és svéd épületeket s meg mindent, a­mi a maga ere­deti helyén költői, szép , itt egy szikrányi hatást sem képes ránk gyakorolni. A montcenisi alagút valóság­gal nevetségessé válik s mosolyogva kivánnak, hogy a gyermekpavillon valamelyik sarkában foglaljon helyet. A rotundát igen merész épületnek tartják; valóban az ,de a bécsi Péter-templom kupolája alatt fölemelőbb érzések szállják meg a lelket. De hogyan is szívjon magába itt az ember áhítatot, vagy lelkese­dést, látva ama bizarr és ízléstelen összevisszaságot, melyet a rotunda tárgyai állítanak elénk? Szövet, oltár, szobormű, szőnyeg, harang, gyémántkő, virág, porcellán, óra, szószék, illatszer, ágyú, szappan stb. 978

Next