Fővárosi Lapok 1873. november (252-276. szám)
1873-11-01 / 252. szám
Cybo Veronika san giulianoi hercegnő. (Történeti elbeszélés.) Irta: Guerazzi. (Vége.) Különben a hercegnő által küldött csipkék nem Flandriából hanem Svájcból valók voltak. Cybo Eduard bibornok, midőn apostoli nuntius volt, Svájcban, egy pompás csipke-inget kapott ajándékba; de a jó főpap, ki keveset törődött a világi dolgokkal, nővérének Veronika hercegasszonynak ajándékozta, s ez gallérokat, kézelőket készíttetett belőle imádott férje számára. Jó lesz megjegyezni, hogy az akkori legmagasabb rendű hölgyek sem átalottak a fehérneműkre fölügyelni, s ünnepnapkor a férj számára mindig a családanya rendezte el a fehérneműt. Jakab herceg, mialatt szemét a fehérneműn jártatá, mely boldogabb időket idézett emlékébe, (midőn még szive szerelemtől lángolt neje iránt) s talán mostani hűtlenségét is eszébe juttatá, mert önkénytelenül sóhajtva e szavakra fakadt: — Szegény Veronika ! Pedig szeretne is. — Fenséges uram, készen van! — mondá a szolga. — Lássuk. Tedd ezt a fürtöt kissé hátrább, így. Jól van. S ezeket simítsd a fül mögé. S most ügyesen fogd meg hajamat, hogy össze ne kuszálódjék, midőn inget öltök. Folyvást a tükörbe tekintvén, a herceg a kosár felé nyujtá ki karját, s a finomabb és kisebb fehérneműt gondosan eltávolitva, keze az inget kereste; a mig igy tapogatott, ujjai valami lágy, nyers selyemhez hasonló anyagban akadtak meg. Bámúlva fordult meg s egy selyem finomságú szőke fürtön akadt meg tekintete. Mintha vaskörmök fúródtak volna szivébe, lélekzete alakadt. Hevesen rángatta ki fejét a szolga kezéből, úgyhogy a fáradsággal készített hajdisz egy perc alatt semmivé lett. Majd remegve hajolt le s gyorsan dobta ide s tova a kosár tartalmát. És a kosár fenekén szemébe ötlött — oh fájdalom! — a Katalin levágott feje. XII. Kilenc óra hosszat tartó irtózatos görcsök után Salviati Jakab fölnyitó szemét, környezetére nézett, s látta, hogy a szolgák mind iparkodnak őt az ágyban tartani. Lecsukta megint szemét, összeszedte gondolatait s midőn az irtózatos eset eszébe jutott, fölugrék, kardjához rohant, kirántotta azt hüvelyéből s a hercegnő szobáiba tört. De Veronikát nem lelte abban. Az már azelőtt nyolc bravó és Margotte kiséretében édes atyjához, Károly massai herceghez ment oltalmat keresni. Sokáig nyomasztólag hatott a városra és az udvarra ez irtózatos eset, s nemcsak azért, mert, magában véve is szörnyű boszú volt, hanem még inkább ama mellékes körülmények miatt, melyekkel a hercegnő azt oly embertelenül hajtotta végre. Az igazság pókhálója legyet fogott. Annyi bűnös közül csak egyet sikerült kézre keríteni , ez Canacci Bartolomeus volt , kit újév napján mostoha anyja fejnélküli holttesten találtak összerogyva. Ez embert a kínzóeszközök láttára oly irtózatos rettegés fogta el, hogy a bűntett legtitkosabb részleteit is elárulta s e szerint kisebb bajtól akarván magát megmenteni, fejét kockáztatta. Valóban nemsokára le is fejezték. Midőn a bakó hajánál fogva mutatta föl a népnek ez utálatos fejet, kiabálásokkal, fütytvel és gunykacajjal fogadták. Jakab herceg távol országokba utazott; idegen népeket keresett fel, de szivében a halált hordta. Terhére vált magának és az embereknek, s elhatárzá: otthon meghalni. Midőn a kocsiból leszállt, családja, barátai és cselédei, e sápadt, beesett szemű csontvázban, ki alig volt képes magát lábain fentartani, alig ismerték föl a fényes Salviati herceget, ki hajdan a toszkánai udvar büszkesége és disze volt. A hercegnő irgalmat esdő könyörgései, Károly herceg, Alderano és Eduard bibornokok, Gonzaga Rikhárd és a hercegnő többi testvérének kérései, az olasz hercegek közbenjárása s végre az egyház feje XI Ince pápa kivánata sem voltak képesek a herceget arra birni, hogy valaha nejét viszontlássa vagy neki megbocsásson. — Nemsokára elkeseredett szívvel szállt le őseinek végső nyughelyére. * Ötvennégy évvel ama szörnyű eset után, egy az aggkor által meggörnyedt s gyászba öltözött nő, kinek arca egészen el volt takarva egy nagy fekete selyem fátyol által, egy szintén feketébe öltözött férfi karjára támaszkodva, kinek felére szintén ólomsulylyal nehezedett éveinek száma,vánszorgott Mássá városában a szent Ferenc templomába, kora reggel, alighogy megszólalt Ave Maria harang. Ott aztán a főoltár előtt leborulván, egész délig úgy maradt. Vecsernyére ismét visszatért s csak akkor hagyta el a templomot, midőn a sekrestyés nagy hajlongások között tudtára adta, hogy a szentegyházat már be kellene csuknia. Egy nap azonban nem jött el. Azon a napon a Cybo-palota fénytermében feküdt pompás ravatalon, kitéve a nép bámulásának. A nép szentnek hitte már életében s e hitében még inkább megerősödött, midőn látta, hogy a márvány, melyen ötvennégy év óta mindennap térden állva siratta elkövetett vétkét, egészen elkopott. Bűnbánatának hire is elterjedt s egy irtózatos fájdalmakat okozó övét mutattak, melyet csak halála napján voltak képesek testéről leoldani. Ez oknál fogva, midőn este felé nemes és gazdag egyházi és főrendü urakból álló kísérettől környezve, megszámlálhatlan fáklya fényénél a Cybo-Malespino hercegek sírboltjába, melyet a szent Ferenc-templom egyik kápolnájában hajdan Cybo Alberiko építtetett, levitték, boldognak érezte magát, aki a koporsó vagy ruhája szélét megcsókolhatta, vagy aki keresztjét, olvasóját érinthette. Midőn a márványfödéllel lecsukták a koporsót, midőn az énekhangok elcsöndesültek s a fáklyákat kioltották, Veronika hercegnő százéves kísérője előbujt a kápolna egyik szögletéből, gyanúsan tekintett maga körül, s azután homlokát a márvány-emlékkőre támasztá. Sokáig állott igy mozdulatlanúl, mély elmélkedésbe merülve. Az óra, mely tizenkettőt ütött, ébresztő föl e zsibbadt elmerülésből. Összerázkodott, s kezeit ég felé emelvén sirt és igy kiálta föl: — Cybo Veronika lelke, ha bűnbánatod által kegyelmet nyertél isten előtt s a mennyek országába jutottál, kérd az istent, oh kérd, hogy bocsásson meg nekem is, ki az irtózatos bűntett elkövetésében társad, segéded valék! Ez a férfi Margutte volt. A. R. A világtárlat végén. (V.) Az óriási vállalat, melyet a világ keze alkotott, a világ szeme nézett s a világ tolla igyekezett betűkben — mennyire lehetséges volt — leírni, holnap este véget ér. Szomorú rá gondolni, hogy e csodálatos látványra, melyet senki sem nézhetett büszkeség nélkül, miután az ember ezeroldalú képességének ragyogó bizonysága volt, hétfőn már azt kell mondanunk : volt, nincs ! A rúlhangú gőzkürt, mely holnap este öt órakor megbődül, valóságos halotti éneket fú. Féléven át minden délután azt bömbölte: »a viszontlátásig reggel!« holnap pedig azt fogja bömbölni: »soha többé!« Hétfőn már száz meg száz kéz készíti a világtárlat koporsóját, a sok deszkaládát, melyekben a Práter roppant kincshalmazát szét fogják szállítani a világ ezer meg ezer pontjára, mindenüvé, ahol csak kitűnőt tud gondolni az emberi elme s bámulásra méltót alkotni az emberi kéz. Észak és dél, kelet és nyugat széthordják kincseiket a Práterből, hol azoknak egy féléven át tartó nagy együttlétük volt. Ami ma még együtt van, vakító sokféleségében visszatükrözve az emberiség hatalmát, egy hét múlva már deszkák közé rakva, csupán vasúti málhát fog képezni a raktárakban és vonatokon. Az »utósó« nap! Oly sajátszerüleg szomorún hangzik most e szó ! A legtöbb vendégre nézve tulajdonkép az volt az »utósó« nap (akár május vagy júniusban), midőn utószó is lépett ki a Práterből, de hazatérve, jól esett meg rágondolnia, hogy az, ahol annyi bámulnivalót látott, még folyvást létezik s napról napra hasonló gyönyörök forrását képezi ezer meg ezer ember számára; mig holnap este, midőn a halottak ünnepének bús hangulatához járul az a sajnálkozás is, hogy az év legnagyobbszerű alkotásának vége, a művelt világ minden pontján közös lesz e sóhaj: nincs többé ! A bécsiek, midőn a forgonyt (tourniquet) utószőr gördítik el maguk előtt, valóságos temetkezési hangulatban lehetnek, mert ha a világtárlat nem is tölti be vérmes reményeiket, de büszkeségüket képezte féléven át, s városukat a szó legszorosabb értelmében a világ városává, 1873-ban a kerek föld legérdekesebb pontjává tette. Igaz, hogy e roppant fény nagy árnyat is vetett. I Nem kevesebb, mint tizenöt—tizenhét millió forint deficitről van szó, s ezt megérzi az állam, a város és sok egyes; de a világtárlat hasznát bajos dolog a szerint ítélni meg, hogy summa summarum mi gyűlt be a pénztár fenekén. Mennyi tömérdek ember volt ez éven át Bécsben s mennyi tömérdek pénzt adott ki, (csak a hazánkból ott elköltött összeget vagy , húsz millióra teszik), s mindez Bécsé lett. A vasútak, gőzhajók egész féléven át mindig dúsan arattak s az üzletnek számtalan ága hízott naponkint a világtárlat vendégeitől. A mohóság persze kudarcot vallott. A háziurak, kik lakóikat kikergették s házaikat nagy remény fejében »hotel garni«-kká alakiták, csúfot vallottak; a vendéglősök sem adhaták ki szobáikat ama fölcsigázott árakon, melyekbe a jó rendőrség is nagylelkűleg beleegyezett, hanem hát ez a csalódás oly embereket ért, kik azt teljesen megérdemlők, miután egy nagy vállalat alkalmát emberségtelen uzsoráskodással akarták kibányászni. Csalódott Schwarz báró is, midőn naponkint százezer forint bevételről álmodozott s némely napon a nagy árak folytonos fentartását is remélte. Be kellett hoznia a napi árak egyenlőségét szerény ötven krajcárral. Hanem hát az ő csalódása nem annyira hiba, mint inkább szerencsétlenség. Nincs vállalat, mely ellen egymás után annyi baleset támadt volna föl. A megnyitáskor rosz idő és bérkocsis strike, aztán kedvezőtlen tavasz, a bécsi fölcsigázott áraknak világszerte túlzottan elterjedt híre, a rettenetes »krach«, az égető nyár rosz termése és a kolera, melyet hiába hallgattak el a lapok, pusztításairól sokat, talán a valónál is többet tudott a világ. Csak az utósó hat hét, e mondhatlanul kedves őszi idény, múlt el baj nélkül. Valóban csoda, hogy ennyi egymást érő csapás közben Schwarz báró számítása még nagyobb kudarcot nem vallott. Egyébiránt: az erkölcsi siker kiengesztelheti azokat is, kik a deficit miatt duzzognak. Ausztria a világtárlat által ép oly hatalmas életrevalóságot tanúsított, mint Schwarz báró rendkívüli szervezési tehetséget. Nagyobb világtárlatot még soha senkinek sem sikerült létrehozni. Igaz, hogy a megnyitás után még hat héttel készültek el teljesen, de ez így volt London és Párisban is. Az is igaz, hogy a tárgyak elrendezése zavaros, s kivált a tanulmányra, összehasonlításra nézve hátrányosabb volt, mint az előbbi kiállításokon, de tekintetbe kell venni, hogy az elrendezni való tárgyak halmaza is mindenütt kisebb volt, s a kiállítók egyre szaporodó sokasága miatt a tervezett csarnokokat utólagosan is számos toldaléképülettel kellett megszaporítani. Máskülönben csin, ízlés, ékítés tekintetében nem lehetett kifogás, mert a Práternek elfoglalt nagy területe gyönyörűen volt beépítve, s szinte fájdalmas rágondolni, hogy e nagyszerű, tarka látványnak el kell pusztulnia a föld színéről, az Erzsébet-avenue tarka pavillon-sorai, a sok különféle kápolnaszerű épület, torony, sajátos vendéglő, néprajzi ház, sat. mind összeomlanak, mint a kártyaházak, a főbejárás nagy szökőkútjai és vízmedencéi megszűnnek csillogni, a Flóra tér virágparkja nem mosolyoghat többé, s csak négy-öt meghagyott épület fogja hirdetni, hogy itt egykor féléven át milyen szép és vidám élet volt. E meghagyott épületek lesznek: a nagyszerű rotunda, alsó négyszögével együtt, a köbül ízléssel épített »császár«- és »jury«-pavillonok, a nagy egyptomi palota, melynek sárga kupoláját, nagy tornyait, szellős erkélyeit, udvarán a locsogó kutakat s termeiben a keleti festéseket örökös kár is lenne átadni az enyészetnek! Megmarad még — látni való minta gyanánt — a jól fölszerelt »osztrák iskola«, legalább megmarad addig, míg fából csinált falai dacolni bírnak az idővel, sőt a szilárdan épített hosszú »Maschinen-Halle«-t is fen akarják tartani, noha még maguk sem tudják, mi célra. De mindez csak néhány darab hüvely, melynek egész holnap estig tartalma ért sokat. Mily szomorú lesz az a hosszú csarnok, ha a »jótékony szörnyek« vasserege, a gépek megszűnnek zakatolni benne ? Legfölebb az emlékezés csarnoka lesz amaz időre, midőn itt ezer meg ezer kerék forgott, morgott, dolgozott, szőve, varrva, fonva; az egyik amott óriás mennyiségű vizet ontott le zuhatag gyanánt, a másik magasban hosszú szürke vásznat lobogtatott folyvást zászló gyanánt, a harmadik, szemünk láttára készitő tarka szinü kelméit, sat. Holnap este már csöndessé és néptelenné válik ez a hely is, s ami elevenséget lát, az már csak a széthordás prózai munkája lesz. És aztán ennyi csodagép nem is kerül többé együvé, legfölebb három év múlva Philadelphiában, de hányan fogják azt közülünk látni ? A számtalan szép francia kép, a sok olasz szobor, az ékszerek ily versenyző pompája, az Folytatás a mellékleten.