Fővárosi Lapok 1873. december (277-299. szám)

1873-12-02 / 277. szám

277-dik sz. Kedd, december 2. Tizedik évfolyam 1873-Elő­fizetési dij: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. Kiadó-hivatal: Pest, bank­ok­ tere, Athenaeum-épület. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót­ utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petit­sor ..................10 kr. Bélyegdij minden ik­tatáskor . . . 30 kr. Teljes számú példányokkal foly­vást szolgálhat a „Fővárosi Lapok“ kiadó­hivatala. A n­­ép vezére. (Történeti elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) X. Az első ijedtség percében mindjárt Savonarolá­­hoz juttaták a signorik Benivienti tanácsért. A szent Márk kolostorának nagy könyvtár­termében ült a barát és épen olvasott. Libegve mondta el a küldött a signorik üzene­tét. Medici Péter a város kapuja előtt áll a lovasok s gyalogok nagy seregével s minden pillanatban attól félhetni, hogy benn a városban is fölemelik fejüket a Mediciek titkos hívei, hogy fegyvert ragadnak s meg­nyitják a kaput a zsarnoknak. Florenc szabadsága végveszélyben forog. Fra Girolamo mosolyogva emelte föl fejét. — Kishitüek, nem tudjátok, hogy az Úr van velünk ? Csodás varázszsal hangzanak szavai s ama ret­­tenthetlen nyugalom, mely homlokán sugárzott, mint viszfény szállt a gyöngék és félénkek szivébe. Beni­­vieni megerősödve tekintett rá, a rajongó tántorit­­hatlan hitével. Az ég küldöttje szólt, tovább két­kedni bűn. Fra Girolamo letette kezéből a könyvet. — Jöjj és lásd saját szemeiddel, — szólt Beni­­vienihez. Lassú, méltóságos léptekkel ment végig a ko­lostor hosszú folyosóján, melyből jobbra-balra a szer­zetesek apró cellái nyíltak, alig nagyobbak, mint a milyenben egy ember épen elfektetik, egy ágy s egy térdeplő zsámoly képezvén összes bútorzatukat. A barátok mind celláikban imádkoztak és el­mélkedtek, csak a kapunyitogató laikus testvér állt egy idegen utassal beszélgetve lent az oszlopsoros nyilt csarnokban, mely a zöld pázsittal borított kis négyszögü udvart körülvette. Az idegen messziről jöhetett, mert vastag por födte ruháit s durva saruit. — Livornóból jövök, tisztelendő atyám, és öröm­hírt hozok, —szólt mélyen meghajolva Fra Girolamo előtt, úgyhogy térde csaknem a földet érinté. — Az Ur szétszórta az ő ellenségeit. Via Cristo! — Via Cristo, — ismétlő a barát mély, dörgő hangja. Az Ur nem hagyja el azokat, kik benne biz­­nak. De jöjj és mondd el üzenetedet a signoria színe előtt. Én csak egy szegény szerzetes vagyok, kit isten keze választott, hogy lealázzam a hatalmasokat s megmentsem a köztársaságot zsarnokaitól. Csak ■ eszköz vagyok az Úr kezében, semmi más. Nem illő, hogy én hallgassam ki a futárt, kit Livorno parancs­noka a köztársaság elöljáróihoz küld. Intett az embernek s az követte őt. A­mint kiléptek a zárdából, már fegyveres pol­gárokat láttak végigrohanni a Szent Márk kolostora előtti téren s a szomszéd utcákból mindenfelől sietve bukkantak ki újabb meg újabb csapatok, majd egy­két ember, majd meg egész tömeg, karddal, alabárd­­dal, pörölylyel, ki milyen fegyvert talált a nagy siet­ségben. A campanile nagy harangjai riadót kongtak s a város minden tornyában kezdték félreverni a ha­rangokat, majd távolabb, majd közelebb egy-egy trombita harsogása hangzók az utcáról, a mesterem­berek kifutottak műhelyeikből s fegyvereiket villog­tatva, a signoria piaca felé tartottak. Ott a téren már lobogtak a céhek zászlói s mindegyik alatt kisebb-nagyobb fegyveres csoport állt, mely percről-percre növekedett. Kardjaik vil­logtatásával üdvözölték, a mint megpillanták Fra Girolamót, harsány és lelkesült kiáltások szálltak elébe s megreszketteté a léget a harci jelszó: ■ — Via Cristo ! Benivieni szemlesütve haladt a barát mellett. Szégyelte kishitűségét, pirult kétkedéséért s érezte, mint hat­áz idegein a lelkesülés, a bátorság, mint melegszik föl a vér ereiben. Florenc szabadsága nincs még elveséve. Fra Girolamo a fölfegyverzett tömegre mutatott. — Látod, hogy készületlen nem talált az áru­lás. Most jöj­j és lásd, hogy tapossuk el a hydra fejét. Beléptek a signoria palotájába, hol még mindig aggódva, bizonytalan, határozatlan tétováztak a priorok. Fra Girolamo lángoló szemei végigjártak rajtuk egyenkint. — Mi dolog az, signoria, — szólt aztán, — hogy az utcán a harci kürtök riadoznak, a céhek kapitányai fegyverre szólították a népet s a gonfaloniere itt ül tétlen s a köztársaság lobogója még sincs kibontva. — A signoria nem parancsolta, — szólt a gon­faloniere, dacosan fölkelve székéről, — s nem ismerek semmi más hatalmat és senki mást Floreneben, a kinek joga volna kibontani a köztársaság lobogóját. A barát sötét, lángoló pillantással mérte végig az ősz férfiút. — Bernardo del Nero, az ír belát a szivek rejtekébe s nem lehet nagyhangú szavakkal elámizni. ’ Vigyázz, a te órád is ütött. Aztán a signoria tagjai felé fordult. — Prior urak, isten csak látrak és hivök kedvéért tesz csudát, nem a gyávák és kétkedőkért. Jusson ez eszetekbe és ne felejtsék el soha. Az Úr megalázta, szétszórta és kezünkbe adta ellenségein­ket. Livorno parancsnoka küldi e futárt. Mondd el üzenetedet. A futár elmondta üzenetét. A császár hajóha­dát szétszórta a vihar, hajói elsülyedtek vagy szana­szét kóvályognak a tengeren, a livornói kikötő sza­bad s már francia gabonás hajók érkeztek és francia csapatok, 600 gyalog, 50 lovas. Florencet elláthatni újra élelmi­szerrel. A signoria megkönnyebbülve föllélegzett. Most Savonarola vette át újra a szót. — A Porta Romanától jelenti az őrcsapat had­nagya, hogy Medici Péter megjelent ott a kapu előtt egy sereggel, de miután zárva találta s hiába kö­­nyörgött és fenyegetőzött, szégyenszemre eltakaró­­­­dott. A város minden kapuját erősen őrzik s Valéri Ferenc polgár elvégezte a signoria kötelességét, s gondoskodott a város védelméről. Kívánja a signoria ítélő széke elé idéztetni a vakmerőt ? — Igen, — szólt a tizek egyike, — hogy kézé-­­ be adjuk a köztársaság lobogóját s fejére olajfa­­j koszorút. A barát megvetőleg intett. — Hagyjátok el. Az erény nem vár jutalmat, de a bűn kapja meg büntetését. A kormány tagjai pirulva, lesütött fejjel álltak ott a mindenható szerzetes előtt. — Prior urak, — szólt az, — én vádolom a köztársaság első tisztviselőjét, Bernardo del Nero gonfalonieret, hogy hűtlenül és álnokul megszegte a nép előtt tett esküjét s összejátszott a szabadság el­nyomására a száműzött zsarnok Medici Péterrel s annak a városban maradt cinkostársaival. Halálsápadtan emelkedett föl az ősz gonfaloniere. — Fra Girolamo, egy szó könnyen elrepül az ajkról. Meggondoltad, a­mit kimondtál­? — Meggondoltam és vádoltak, mint árulót. S vádolom Lorenzo Tornabuonit, Giovanni Cambit, Gianozzo Puccit és Niccolo Ridolfit, mint a köztársa­ság szabadsága ellen szőtt összeesküvés fejeit.­­ Még egy név volt a lajstromon: Ridolfi Vince. Azt kitörölte Savonarola. Az olyan ember, ki egy leány szép szemeiért a döntő percben elhagyja a rá bizott legfontosabb állomást s az apácákat lesi, mi­kor négyezer fegyveres férfi vár rá a kapu előtt és egy kapunyitás kezébe adhatja az egész várost, az olyan ember nem veszedelmes. — Kivánom, — folytatá a barát, — hogy 160 polgár hívassák egybe rendkívüli törvényszékre, vizsgálják meg, bünösek-e a vádlottak és szolgáltas­sanak fölöttük igazságot. A signoria elrendelte mind, ahogy a barát kí­vánta. Százhatvan polgárt egybehívtak rendkívüli törvényszékre, azok bűnöseknek találták a vádlotta­kat valamennyit s méltóknak a halálra. Az ősz gonfalonieret meg nem menthették régi érdemei. Hiába hivatkozott rá, hogy kötelessége ellen nem cselekedett, hogy ott volt a veszély percében a signoria oldalán, a signoria rendelkezésére. Az egy­szerű szatócsok és gyapjúszövők nem bírták megér­teni a finom, ravasz megkülönböztetést; nem bírták összeegyeztetni, hogy valaki tényleg lehet a törvé­nyek őre s gondolatban, szivében áruló. Kimondták rá a halálos ítéletet. Bernardo ősz fejére mutatott. — Én már az élet szélső határán járok ; nagyon kevés aj, a mit a hóhérbárd elvág nekem abból. (Folyt. köv.) Gilberte ábrándjai. (Francia előszal«»)­­ , irta: Amédée Achard. (Folytatás.) — Jól meggondoltad-e a mit tőlem kérdezesz ? Oly vallomást kivánsz tőlem, mely alkalmat szolgál­tatna oly magyarázatokra, a melyekre alig lehetek képes, — válaszolt Villepreux asszony akadozva. — Te elkü­ldtél engem Niederbrunhebe, mint magad mondtad, azért, mert szívemet meg akartad edzeni az élet ádáz viszontagságai ellenében; de nem veszed-e észre, hogy e helyes nevelésben van egy hézag, melynek hátrányát csak most kez­dem belátni? Művelték lelkemet, világositgatók és szilárditák, azonban ismerem-e én ama törvényeket, melyek a világot kormányozzák, melybe én a házas­ság által vettetem ? Beszéltek-e nekem csak legke­vesebbet is ama veszélyek felől, melyek a világban az embert érhetik ? a viharok felől, melyek fenyege­tik ? Én láttam az eredményt e hajlékban, melyben lakom. De az indokokat nem ismertem. Midőn bol­dog ifjúságodról beszéltél, gyakran hoztad föl hason­latképen az oly ifjút, kit fedetlen mellel küldenek csatába jól fölvértezett ellenség ellen. Te is vértet és fegyvert akartál nekem adni, hogy kitartó türe­lemmel kü­zdhessek az élettel. Végezd be rajtam mű­vedet s jelöld meg előttem ama szirteket, melyeken boldogságod hajótörést szenvedett. Én majd igye­kezni fogok azokat kikerülni. — Legyen tehát! én mindent elmondok neked, de te elnéző leszesz irántam, ha a hajlandó történet homályt vet annak emlékére, kinek nevét viseled. Én mindent megbocsátok neki, mert te megmaradtál nekem; azonban tartozom neked a tiszta valóság elmondásával. Ekkor Villepreux asszony megfogván Gilberte kezét, elmondá neki, hogy ment ő férjhez. Kissé re­gényes hajlamú anyja bálványozta őt, a tizennyolc éves és eléggé gazdag hozománynyal biró leányt, ki teljes boldogságra vágyott, Ő nem is képzelhette az életet boldogság é­s a boldogságot szerelem nélkül. Villepreux urat bemutatták neki. Fiatal, vonzó kül­sejű férfi volt ez, ki őt szeretni látszott s nőül ment

Next