Fővárosi Lapok 1873. december (277-299. szám)
1873-12-02 / 277. szám
277-dik sz. Kedd, december 2. Tizedik évfolyam 1873-Előfizetési dij: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Kiadó-hivatal: Pest, bankok tere, Athenaeum-épület. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor ..................10 kr. Bélyegdij minden iktatáskor . . . 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a „Fővárosi Lapok“ kiadóhivatala. A nép vezére. (Történeti elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) X. Az első ijedtség percében mindjárt Savonarolához juttaták a signorik Benivienti tanácsért. A szent Márk kolostorának nagy könyvtártermében ült a barát és épen olvasott. Libegve mondta el a küldött a signorik üzenetét. Medici Péter a város kapuja előtt áll a lovasok s gyalogok nagy seregével s minden pillanatban attól félhetni, hogy benn a városban is fölemelik fejüket a Mediciek titkos hívei, hogy fegyvert ragadnak s megnyitják a kaput a zsarnoknak. Florenc szabadsága végveszélyben forog. Fra Girolamo mosolyogva emelte föl fejét. — Kishitüek, nem tudjátok, hogy az Úr van velünk ? Csodás varázszsal hangzanak szavai s ama rettenthetlen nyugalom, mely homlokán sugárzott, mint viszfény szállt a gyöngék és félénkek szivébe. Benivieni megerősödve tekintett rá, a rajongó tántorithatlan hitével. Az ég küldöttje szólt, tovább kétkedni bűn. Fra Girolamo letette kezéből a könyvet. — Jöjj és lásd saját szemeiddel, — szólt Benivienihez. Lassú, méltóságos léptekkel ment végig a kolostor hosszú folyosóján, melyből jobbra-balra a szerzetesek apró cellái nyíltak, alig nagyobbak, mint a milyenben egy ember épen elfektetik, egy ágy s egy térdeplő zsámoly képezvén összes bútorzatukat. A barátok mind celláikban imádkoztak és elmélkedtek, csak a kapunyitogató laikus testvér állt egy idegen utassal beszélgetve lent az oszlopsoros nyilt csarnokban, mely a zöld pázsittal borított kis négyszögü udvart körülvette. Az idegen messziről jöhetett, mert vastag por födte ruháit s durva saruit. — Livornóból jövök, tisztelendő atyám, és örömhírt hozok, —szólt mélyen meghajolva Fra Girolamo előtt, úgyhogy térde csaknem a földet érinté. — Az Ur szétszórta az ő ellenségeit. Via Cristo! — Via Cristo, — ismétlő a barát mély, dörgő hangja. Az Ur nem hagyja el azokat, kik benne biznak. De jöjj és mondd el üzenetedet a signoria színe előtt. Én csak egy szegény szerzetes vagyok, kit isten keze választott, hogy lealázzam a hatalmasokat s megmentsem a köztársaságot zsarnokaitól. Csak ■ eszköz vagyok az Úr kezében, semmi más. Nem illő, hogy én hallgassam ki a futárt, kit Livorno parancsnoka a köztársaság elöljáróihoz küld. Intett az embernek s az követte őt. Amint kiléptek a zárdából, már fegyveres polgárokat láttak végigrohanni a Szent Márk kolostora előtti téren s a szomszéd utcákból mindenfelől sietve bukkantak ki újabb meg újabb csapatok, majd egykét ember, majd meg egész tömeg, karddal, alabárddal, pörölylyel, ki milyen fegyvert talált a nagy sietségben. A campanile nagy harangjai riadót kongtak s a város minden tornyában kezdték félreverni a harangokat, majd távolabb, majd közelebb egy-egy trombita harsogása hangzók az utcáról, a mesteremberek kifutottak műhelyeikből s fegyvereiket villogtatva, a signoria piaca felé tartottak. Ott a téren már lobogtak a céhek zászlói s mindegyik alatt kisebb-nagyobb fegyveres csoport állt, mely percről-percre növekedett. Kardjaik villogtatásával üdvözölték, a mint megpillanták Fra Girolamót, harsány és lelkesült kiáltások szálltak elébe s megreszketteté a léget a harci jelszó: ■ — Via Cristo ! Benivieni szemlesütve haladt a barát mellett. Szégyelte kishitűségét, pirult kétkedéséért s érezte, mint hatáz idegein a lelkesülés, a bátorság, mint melegszik föl a vér ereiben. Florenc szabadsága nincs még elveséve. Fra Girolamo a fölfegyverzett tömegre mutatott. — Látod, hogy készületlen nem talált az árulás. Most jöjj és lásd, hogy tapossuk el a hydra fejét. Beléptek a signoria palotájába, hol még mindig aggódva, bizonytalan, határozatlan tétováztak a priorok. Fra Girolamo lángoló szemei végigjártak rajtuk egyenkint. — Mi dolog az, signoria, — szólt aztán, — hogy az utcán a harci kürtök riadoznak, a céhek kapitányai fegyverre szólították a népet s a gonfaloniere itt ül tétlen s a köztársaság lobogója még sincs kibontva. — A signoria nem parancsolta, — szólt a gonfaloniere, dacosan fölkelve székéről, — s nem ismerek semmi más hatalmat és senki mást Floreneben, a kinek joga volna kibontani a köztársaság lobogóját. A barát sötét, lángoló pillantással mérte végig az ősz férfiút. — Bernardo del Nero, az ír belát a szivek rejtekébe s nem lehet nagyhangú szavakkal elámizni. ’ Vigyázz, a te órád is ütött. Aztán a signoria tagjai felé fordult. — Prior urak, isten csak látrak és hivök kedvéért tesz csudát, nem a gyávák és kétkedőkért. Jusson ez eszetekbe és ne felejtsék el soha. Az Úr megalázta, szétszórta és kezünkbe adta ellenségeinket. Livorno parancsnoka küldi e futárt. Mondd el üzenetedet. A futár elmondta üzenetét. A császár hajóhadát szétszórta a vihar, hajói elsülyedtek vagy szanaszét kóvályognak a tengeren, a livornói kikötő szabad s már francia gabonás hajók érkeztek és francia csapatok, 600 gyalog, 50 lovas. Florencet elláthatni újra élelmiszerrel. A signoria megkönnyebbülve föllélegzett. Most Savonarola vette át újra a szót. — A Porta Romanától jelenti az őrcsapat hadnagya, hogy Medici Péter megjelent ott a kapu előtt egy sereggel, de miután zárva találta s hiába könyörgött és fenyegetőzött, szégyenszemre eltakaródott. A város minden kapuját erősen őrzik s Valéri Ferenc polgár elvégezte a signoria kötelességét, s gondoskodott a város védelméről. Kívánja a signoria ítélő széke elé idéztetni a vakmerőt ? — Igen, — szólt a tizek egyike, — hogy kézé- be adjuk a köztársaság lobogóját s fejére olajfaj koszorút. A barát megvetőleg intett. — Hagyjátok el. Az erény nem vár jutalmat, de a bűn kapja meg büntetését. A kormány tagjai pirulva, lesütött fejjel álltak ott a mindenható szerzetes előtt. — Prior urak, — szólt az, — én vádolom a köztársaság első tisztviselőjét, Bernardo del Nero gonfalonieret, hogy hűtlenül és álnokul megszegte a nép előtt tett esküjét s összejátszott a szabadság elnyomására a száműzött zsarnok Medici Péterrel s annak a városban maradt cinkostársaival. Halálsápadtan emelkedett föl az ősz gonfaloniere. — Fra Girolamo, egy szó könnyen elrepül az ajkról. Meggondoltad, amit kimondtál? — Meggondoltam és vádoltak, mint árulót. S vádolom Lorenzo Tornabuonit, Giovanni Cambit, Gianozzo Puccit és Niccolo Ridolfit, mint a köztársaság szabadsága ellen szőtt összeesküvés fejeit. Még egy név volt a lajstromon: Ridolfi Vince. Azt kitörölte Savonarola. Az olyan ember, ki egy leány szép szemeiért a döntő percben elhagyja a rá bizott legfontosabb állomást s az apácákat lesi, mikor négyezer fegyveres férfi vár rá a kapu előtt és egy kapunyitás kezébe adhatja az egész várost, az olyan ember nem veszedelmes. — Kivánom, — folytatá a barát, — hogy 160 polgár hívassák egybe rendkívüli törvényszékre, vizsgálják meg, bünösek-e a vádlottak és szolgáltassanak fölöttük igazságot. A signoria elrendelte mind, ahogy a barát kívánta. Százhatvan polgárt egybehívtak rendkívüli törvényszékre, azok bűnöseknek találták a vádlottakat valamennyit s méltóknak a halálra. Az ősz gonfalonieret meg nem menthették régi érdemei. Hiába hivatkozott rá, hogy kötelessége ellen nem cselekedett, hogy ott volt a veszély percében a signoria oldalán, a signoria rendelkezésére. Az egyszerű szatócsok és gyapjúszövők nem bírták megérteni a finom, ravasz megkülönböztetést; nem bírták összeegyeztetni, hogy valaki tényleg lehet a törvények őre s gondolatban, szivében áruló. Kimondták rá a halálos ítéletet. Bernardo ősz fejére mutatott. — Én már az élet szélső határán járok ; nagyon kevés aj, a mit a hóhérbárd elvág nekem abból. (Folyt. köv.) Gilberte ábrándjai. (Francia előszal«») , irta: Amédée Achard. (Folytatás.) — Jól meggondoltad-e a mit tőlem kérdezesz ? Oly vallomást kivánsz tőlem, mely alkalmat szolgáltatna oly magyarázatokra, a melyekre alig lehetek képes, — válaszolt Villepreux asszony akadozva. — Te elküldtél engem Niederbrunhebe, mint magad mondtad, azért, mert szívemet meg akartad edzeni az élet ádáz viszontagságai ellenében; de nem veszed-e észre, hogy e helyes nevelésben van egy hézag, melynek hátrányát csak most kezdem belátni? Művelték lelkemet, világositgatók és szilárditák, azonban ismerem-e én ama törvényeket, melyek a világot kormányozzák, melybe én a házasság által vettetem ? Beszéltek-e nekem csak legkevesebbet is ama veszélyek felől, melyek a világban az embert érhetik ? a viharok felől, melyek fenyegetik ? Én láttam az eredményt e hajlékban, melyben lakom. De az indokokat nem ismertem. Midőn boldog ifjúságodról beszéltél, gyakran hoztad föl hasonlatképen az oly ifjút, kit fedetlen mellel küldenek csatába jól fölvértezett ellenség ellen. Te is vértet és fegyvert akartál nekem adni, hogy kitartó türelemmel küzdhessek az élettel. Végezd be rajtam művedet s jelöld meg előttem ama szirteket, melyeken boldogságod hajótörést szenvedett. Én majd igyekezni fogok azokat kikerülni. — Legyen tehát! én mindent elmondok neked, de te elnéző leszesz irántam, ha a hajlandó történet homályt vet annak emlékére, kinek nevét viseled. Én mindent megbocsátok neki, mert te megmaradtál nekem; azonban tartozom neked a tiszta valóság elmondásával. Ekkor Villepreux asszony megfogván Gilberte kezét, elmondá neki, hogy ment ő férjhez. Kissé regényes hajlamú anyja bálványozta őt, a tizennyolc éves és eléggé gazdag hozománynyal biró leányt, ki teljes boldogságra vágyott, Ő nem is képzelhette az életet boldogság és a boldogságot szerelem nélkül. Villepreux urat bemutatták neki. Fiatal, vonzó külsejű férfi volt ez, ki őt szeretni látszott s nőül ment