Fővárosi Lapok 1873. december (277-299. szám)

1873-12-02 / 277. szám

hozzá. Házasságuk első napjaiban nem fordultak elő semmi oly jelentékenyebb események, melyek szép álmaiban zavarták volna, noha több oly dolog merült koronkint föl, melyekről azelőtt fogalma sem lévén, lelkét ámulattal törték el. Csak akkor nyilt föl teljesen a szeme, midőn Gilberte napvilágot látott. Villepreux úr ekkor teljesen régi szokásainak a rabja lett. Ama hajlékban, hol neje, gyermekével élt, nem lakott többé. A házasság terhére vált. Miután saját vagyonát merész vállalatokban kockáztatván, a Villepreux asszony javait is kezdé igénybe venni. Ez eleintén semmi ellenvetést sem tett erre nézve, mígnem egyszer, házuknak egyik régi barátja által figyelmeztetvén e gyöngeségére, ellenkezni kezdett. Ebből aztán viszály keletkezett s Villepreux asszonynak nem nagy jóslási tehetség kellett ahhoz, hogy belássa, minő jövő vár rá ily körülmények között. — Itt az életnek egy kényes pontjához jutottam — folytatá Villepreux asszony. — Nem szeretném egészen föllebbenteni a fátyolt, mely azt fedezi, noha, meglehet, jobb lenne mit sem hallgatnom el. Csupán azt jegyezd meg magadnak, hogy vannak oly nők, kik ellenségei minden békés házi életnek. Mindenütt, ahol ők járnak, pusztaságot hagynak maguk után. Ahol a vagyont el nem rabolhatják, ott a becsületet rabolják meg . .. Csak hamu marad hátuk mögött. Atyád ily nők egyikével találkozott. Nekem, ki eleinte csak gyöngéd nyájaskodást tapasztaltam, meg kellett ízlelnem a keserűség kelyhét. Senki sem készített elő a küzdelemre s a sivár jövőre. Egyedül éreztem magamat s lefegyverzetten a rám mért csapások által. Annyira szokva voltam évek hosszú során át a gyöngéd szeretethez, hogy a midőn egyszerre ennek hiányát kelle észlelnem, rettentő fájdalmat éreztem. Oh, mennyit sírtam ekkor! Mennyiszer töltöttem át az egész éjét bölcsöd mellett, folyvást rajtad pihentetve tekintetemet! »Hát ezért kellett e kisdednek világot látnia?« —fakadtam ki olykor. Ingerlékenynyé s emberkerülővé lettem. A szerencsétlenséget, melyért, a sors igazságtalanságnak tekintém s keserűen följajdultam. Hallottál-e valaha ama keleti hires király felől, ki a méreg ellen tökéletesen biztositá magát? Nos, én is érzéketlenné óhajtálak tenni a szenvedések ellenében, ajkaidat naponkint szoktatva a keserű italhoz. Csak a miattad való aggály tartott vissza a kétségbeeséstől... majdnem öngyilkosságot követtem el! — Oh, anyám! — kiáltott föl Gilberte. — Olyan voltam, mint a tébolyult! Ama jelenetek egyikét kelle átszenvednem, a minőnek te is tacsúja voltál. Ép akkortájban lábadoztam föl egy beregségből. Egy kis üveget hagytak nálam, melyből csekély adag a láz csilapitására szolgált. Kezembe vettem ezt s örömtűl remegve vittem ajkaim felé, midőn az ajtó föltárult s még mielőtt észrevettelek volna, már térdeimen ültél s könytelt szemmel tekintél föl rám. Nem gondoltam többé a kétségbeesés merényére, csak egyedül téged láttalak. Eszembe jutott, mennyi köny áztathatja még gyermeki arcodat s én nem lehetnék melletted! Messze eldobtam a magamtól a mérget tartalmazó üveget s hévvel szó ,ritottalak karjaim közé. Múló, gyermeki keservedből jó erőt meriték magamnak a folytonos küzdelemre. Gilbert némán emelte ajkaihoz anyja kezét. Arcát haloványság boritá el. — Kezded-e immár érteni, — folytatá Villepreux asszony, — miért nem beszéltem én neked soha semmit e rettenetes múlt felől? Egy nap az jutott eszembe, hogy ha én ellen nem szegülnék férj ,sem meg-megújuló követeléseinek, végre nem rendelkezhetnem annyival, amennyivel függetlenségedet biztosíthatom. Először mondtam ekkor német kivánsága ellenében s másnap te Niederbrunheba utazál el. Évek múltak. Eközben elvétve eljött Villepreux úr, de csak ritkán. Beszédére nem hallgathattam többé rettentő szívdobogás nélkül. Jól tudtam, mily rohamok ellen kell ilyenkor küzdenem. Esetleg tanúja lettél a legfélelmesebb s legutósó harcnak. Egy este távirat érkezett, mely arról értesített, hogy atyád halálveszélyben forog Páriában. Véres homlokkal, a halálküzdelem ideges rángatózásai közt találtam öt, érzékingerlő illatszertől áradozó idegen szobában. Úgy tetszett, mintha mosoly derengett volna arcán s mintha megszorította volna kezemet. A susogó hangok, melyekből nevemet akartam kimagyarázni, elhaltak ajkain. Ennyi az egész. Egy órával később már mint kihűlt, megmerevült hulla feküdt a ravatalon, melyre kiterítek. Még egy hét sem múlt el ezután, midőn te hrza érkezés. Most már nincs egyéb elbeszélnivalóm. V. Gilberte lelkére mély benyomással volt anyjának ez elbeszélése. Minden éjjel rágondolt. Valahányi szer ilyenkor az élet viszontagságai fölött tűnődött, egy világító sugár vonult át a sötétségen, de e sugár csak elszomorító volt. És csakugyan léteznek oly szerencsétlenségek, melyek ellenében erény, önfeláldozás, gyöngéd szeretet hasztalan küzd? Vájjon más valaki, anyjának szépségével, fiatalságával, értelmével s javaival nem lett volna-e képes jobban használni föl az életet?... Vájjon minő fegyverekkel hódított ő ?... Többel rendelkezett-e nálánál ? Gilberte mélyen elmerült ábrándjaiba. Egyik eszme a a másikat űzte tova. Egy éjjel álmában, az egymást fölváltott tündéri, ragyogó látományok, mint valamely fugalomra szétfoszolván, atyjának sápadt alakja jelent meg előtte. Majd ez alak is eltűnt, s utána Réné alakjának körvonalai merültek föl határozottan, ki búsan tekinte Gilbertere. Hangos sikoltásra ébredt egyszerre föl. Ő maga volt, aki fölsikoltott. Álmából teljesen kiocsudva, azt vette észre, hogy ő ültében szunyadt el. Haja fölbomolva s körülte sötétség volt. Arcához érinté kezét s könytül nedvesülve vonta azt vissza. Saját magától szégyelni kezdte magát. Azonban a reggel sem oszlatta el múlt éji álmának képeit. A nap tiszta fényénél a sétány zöld lombjai alatt ujra látni vélte René bánatos arcát. Nem előre megálmodta-e ő a valót ? Hogy meggyőződhessék, vájjon nem csalódott-e, nem a legegyszerűbb mód-e az ifjút megkérdezni? És miért ne tenné azt? Még a nap folytán találkozott vele s oda futott hozzá. — Beszélnivalóm van önnel! — szólt a lányka élénken. — S mi lenne az ? Gilbert szólni akart, de egyszerre pir futa el arcát s habozni kezdett. René már két vagy három ízben is megjárta Párist ama néhány nap óta, mióta egymást nem látták. Alighogy megérkezett, nagyanyja ölelő karjai közül kibontakozva, rögtön La Marniérebe sietett — s ime most midőn Gilberteel találkozik, oly fogadtatásban részesül, mintha csak tegnap váltak volna el egymástól. Az imn előadta mit látott Párisban s Gilbert egyideig csöndesen hallgatta beszédét, mig aztán végehossza nem volt a kérdezősködésnek. René alig győze felelgetni s csakhamar tréfás enyelgésre forditá a dolgot. Egyszer, midőn a beszélgetés újra komolyabb hangulatot öltött, René Imigy szólt: — Én azt hiszem, hogy ha valamennyi nő kegyedhez hasonlítana, sokkal jobban folynának a dolgok a világon. • •— Magam is úgy hiszem, — válaszolt a leányka ■ nyugodtan._«_\ Vidéki levél. (Veszprém, november 27-én) Tisztelt szerkesztő úr ! Zsákba öltözöm, hamut hintek fejemre és töredelmesen bevallom önnek minden bűnömet. Nem ezt a legjobb akarat mellett sem tehetném, mert túlságosan sok időt venne igénybe, talán egy egész emberéletet. De egy bűnömet, a legujabbat, mégsem mellőzhetem. Szedje ön össze minden erejét s ismerjen meg végre minden iszonyatosságommal együtt! Nemrég egy cikket írtam a »Főv. Lapok«-ba »Korszerű kételyek« címmel. Emlékszik rá? Hogyne ! hiszen a cikk igen szépen volt írva (nur Lumpen sind bescheiden!) s a sok sajtóhiba dacára is jól meg lehetett érteni. Nem tudom, hogy az ország különböző vidékein mily hatást idézett elő, (még nem érkeztek hozzám üdvözlő táviratok!) de, hogy e kedves helyen, honnan ama cikk keletezve volt, nagy zajjal találkozott, erről — mint lelkiismeretes munkatársa — biztosíthatom önt. Igen roma cikket itt nagy zajjal fogadták s ezer szerencse, hogy e zaj közé ablaküvegjeim csörömpölése nem vegyült. A macskazenét — merci Dieu! — kikerültem , de nem a haragot, a neheztelést, a lenézést. Abban a cikkben emlegetve voltak A. B. X. Y. urak, s azt hiszi ön, hogy azokat tán a társadalom tipikus alakjai közül válogattam ki ? Dehogy! Most értesülök arról, hogy elég könnyelmű és vakmerő voltam a körülöttem nyüzsgő alakokat karrikirozni. Csodás véletlen! Hiszi ön, hogy egyebütt is léteznek oly egyének, kik pénzért nősülnek, vagy nősülnek azért, mert megunták a korcsmai kosztot, vagy épen mivel nem akarnak késő éveikre minden ápolás nélkül maradni, avagy végül azért, hogy épen megnősüljenek?! Lássa, ha ön azt hiszi, hogy ily egyének másutt is léteznek, akkor nagyon csalódik. Ilyenek egyedül itt vannak, itt, e rendkívüli városban és e nevezetes fölfedezést sietek önnel tudatni, nehogy egy más vidéki levelező megelőzzön. Vidéki levelező ? Természetes, hogy egy idő uta én is az vagyok, a vidéki levelezők minden kiállhatatlan tulajdonságával. Szó sincs arról, hogy egy-egy cikk megírásánál magasabb nézpontokra akarnék emelkedni, mint ez egy tiszta ambíciókkal megáldott író kötelessége; nekem nem lehet más célom, mint a körülöttem forrongó s hullámzó körök,bár jobban mondhatnám: »megülepedett rétegek«) ismert s úgy lehet szerepet játszó tagjait gombostű-szurkálásokkal vérig gyötörni, vagy halhatatlanítani s megörökíteni oly philisztereket, kik minden hónapban egyszer olvasnak hírlapot, járnak látogatóba, uzsonnákra; nyolc órakor este, mint a tyúkok, elülnek s azt hiszik, hogy ezzel teljesen eleget tettek polgári kötelességeiknek. Sorsom bizonytalan időre e városhoz kötött s elém dobta a kisvárosi élet összes gyönyöreit. Anynyit mondhatok, hogy kriminális gyönyörök! Sokszor főfájást okoznak, sokszor meg épen oly savanyú képpel kell elnyelni őket, mint a keserű medicinát. Hanem ez nem tesz semmit. Az ember az életet látja, lát oly életet, mely nemcsak utósó vonásáig elüt a fővárosok társas életéről, de nagyban különbözik a többi kisvárosokétól is — s mégis, meghittségével, kicsinyességével, mitsem törődő hanyagságával, apró izgalmaival, hirharangjával, vásáraival és szalonjainak tarka-barka jeleneteivel koronkint érdekes. Nem egyszer használtam én már keretnek e provinciális zöldségeket s erősen gyanakszom, hogy ha cikkeimben itt-ott voltak »zöld helyek«, ezt amaz erős viszfénynek köszönhetem, mely a keretről a rajz színeire vetődött. Most pedig hallja ön, mit vettek nekem rasz néven ama nevezetes cikk közzételénél. Először is haragudtak azért, hogy a műveltséget kicsúfoltam Szent isten ! Mért ne ? Épen ráértem; nem volt semmi más dolgom s minthogy ön — elég gondatlanul — helyet engedett »csúfolódásaimnak«: a megtörténtet meg nem történtté tenni immár nem lehet. Fölhozhatnám ugyan mentségül, hogy nincs a világos fogalom, melyet többféleképen értelmeznének, mint műveltséget; hogy a ki jól tud öltözködni, műveit a ki Ponson du Terrailt olvassa, detto; aki néhány skálát játszik s macskahangon énekel hozzá, szintén ír; aki pedig franciául meg tudja mondani, hogy »szép idő van« , az már pláne »hochgebildet.« Mért nentegessem magamat ? Ezer és ezerféle műveltség van, de sehol annyi, mint a provinciákon. Különben ez még hagyján! Most jön az igazi, abban a cikkben egy helyen ezt írtam: »Nincs szálalomra méltóbb helyzet, mint e kis lelkek apró szerelmét s könnyű boldogságát látni, hallani ?« Élek még ? Nem köveztek agyon ? Bizony kis hijja volt. Ez fájt, ez sértett, ez boszantott, bár lehet, hogy én egészen más égalj lakóira gondoltam ezalatt. Másukra vették s ezzel bebizonyitották, hogy épen nem kis szellemek. Kis lelkek? Ah, ez tévedés, uram, vastag tévedés; előttem más városnak kellett akkor lebegnie, nem a mi városunknak. Kis lélek nem lakik a mi városunkban ! Sietek önnel tudatni, hogy én e lelkeket ülve, fekve, sántán, görnyedezve vagy négykézláb láttam s ezért láttam oly kicsinyeknek, de cikkem megjelenése után mindenik fölállt s igy állva csakugyan rettenetes, ijesztő magasságú lelkek azok. Nem látszik el közülök valamelyik Pestre ? Kérem, ha legközelebb ott valami üstökösfélét, vagy egyéb égi tüneményt találnának fölfedezni, ne jöjjenek zavarba, — tudassa az illető csillagászszal, hogy az az égi fényesség semmi más, mint egy-egy idevaló lélek sugárkigőzölgése. Nem roppant szellemi magasságot tételez-e fel ama körülmény, hogy a »korszerű kételyek«-ben a a számba sem vehető mellékességeket lényegül vették s nagyfontosságú célzatosság gyanánt halászták ki annak egy-egy jelentéktelen mondatát? Higyye meg, eszem ágában sem volt lokális éretlenségekkel bibelődni; sokkal kényesebb vagyok kezeimre, mintsem a szemét közt kaparászszak és sokkal józanabb, hogysem magán ambícióimat feláldozzam oly körnek, mely egyátalában nem ismer ambíciót; de megvan az a szerencsétlenségem, hogy itt száz és száz célzatosságot olvasnak ki cikkeimből s ha a természetről írok, mely e vidéken (mintha kárpótolni akarná a laza társadalmat) igéző, akkor azt allegó- 1204