Fővárosi Lapok 1874. február (26-48. szám)

1874-02-25 / 45. szám

mellette társalgónője, ül. Baron Hortense kisasszony francia nő, kit közönségesen »marq­nise«-nek ne­veznek. Lady Ellis Wrankmoore, Bretai György gróf cousine-je, különös alak. Arca szép, teste azonban meglehetős nyomorék. Parányi, természetellenes, ki­csiny tündértermete egy pap által van eléktelenítve, a miért is mindig amaz említett féldivánok egyikén szokott ülni. Ő beteges is. Arany szőke, selyemlágy hajától körzött angyalarca és habfehér puha kezei hiresek valának. Gazdagsága mérhetetlen s egyedül áll a világon. Csak egyetlen unokafivére van, az osztrák Bretai György gróf, kinek anyja Wrankmoo­­re-lány volt. E télen betegebb, mint bármikor. »Szi­ve megtört,« — igy beszélik a vöröshajú cousine-ek, kik viszont a barnahajú cousinról halják ezt. Bath-ban egykor egy Down caster marquis val ko­moly viszonya volt s ez vőlegényévé lett. A mar­quis, »mint mondák,« igen szerette őt. Egy héttel azonban a menyegző előtt elesett párbajban, melyre egy tiszt kényszerítő, kitől játék közben arccsapást­­ kapott. A barnahajú cousinok szerencsésnek mondák Lady Ellist, hogy ilyformán megmenekült vőlegé­nyétől -a­ki nem volt más, mint kalandor, egy görög. És mint ki a szegény gyenge púpost úgyis csupán vagyonáért vette volna el, durván bánt vol­na vele, szerencsétlenné tette volna; szóval igen so­kat beszéltek felőle Bath körében, noha természete­sen e felfedezéseket gyengéden elh­allgaták a neme­sen érző elözvegyült menyasszony előtt. És az szor­galmasan siratá vőlegényét. Elle se posait en veuve inconsolable.*) Fél év óta igen érdekes volt. Öt hó óta uj társalgónőt birt Hortense kisasszonyban Párisból, ki — gondolom — egy vésnök leánya — s szép, fel­tűnő, behizelgő jelenség. »Cselszövő« mondák a vö­röshajú cousine-ok, — mert ő annyira be tudá magát hizelegni Lady Ellis-nél, hogy az az »ő Hortense«-e nélkül épenséggel nem tudott ellenni. Nem szolgálója, de barátnője volt. Csupa készségből verseket csinált a boldogult Downcasterre, s naponkint eljátsza a Lady kedvenc dalát a: »John Andersohn én kedve­ , sem!« Lady Ellis Downcaster halála után megeskü­­vék, hogy soha sem megy férjhez. És Hortense meg­*) Vígasztalhatlan özvegynek készelé magát. ígérte neki, hogy »kedves barátnője« iránti szeretet­ből hasonlókép hajadon fog maradni; együtt akar­nak élni és halni. Lady Ellis két hét óta Barinestin — tartózko­dók, barátnője a hercegnőnél. Az őszt együtt tölték Párisban. Mert Ellis iszonyú nyugtalan volt s folyton szórakozást igényelt. Itt Barinestin hozá a sors köze­lébe Bretai Györgyöt e szegény — de csinos rokont, a­ki szabadságidejének egy éve alatt három rokon család kastélyát »ette ki« mint Hüvelykmatyi a mé­zeskalács-mesében. Mindazáltal mindenütt szerették. Ő volt a világ legkönnyebben élő lovagja, dacára óriá­si termetének — és hogy szelleme van, azt is hitték felőle. — Beszélték, hogy menyasszonyt keres. — Haliga — mily erős szél fú — mondá Ellis kis szünet után, mely alatt mindenki gondolatain merengett megborzadva és még jobban belehúzva magát prózaöltönyébe. — Épen mint egy korz-regényben, — mondá Bariateiu hercegnő — még kényelmesebben maga alá vonva lábait, mig pompás fürtjeibe takarózék. — Hitemre *­ én szeretem az ily időt. Oly köny­­nyű mellette gondolkozni. —■ Igen, hanem szomorúan gondolkodni Ale­xandra, — panaszkodék a lady, — nem mindenki bir oly vidám és szabad kedélylyel, mint te, — vagy oly boldog, minden fájdalom nélkül élettel. A hercegnő vállat vont. A boldogult Downcas­ter árnya ismét mint kisértet állt a lady mögött — és ezer unalmas elmefuttatással kecsegteté a társa­ságot. — Gyorsan még egy »Waltz«-ot »Monsieur gróf« — kiálta Hortense gondosan és átkulcsolva kar­jaival szeretett barátnőjét. — Nem tudok többet. — Gyorsan, — gondoljon ki egyet. Egy művész — ki nem mer harcra kelni az elemekkel — az elvi­­selhetlen szélzúgással. Myladynek nincsenek oly erős idegei, mint nekünk. — A vöröshajú cousine-ek egyi­ke gúnyosan nevetett át nővérének. — Utálatos — mormogó hímzése felett. — Szánalmat gerjeszt, — mondá a másik. — E szépelgés .. . György sarkantyúi pengettek. Feszes, vöröshaj­­tókájú egyenruhájában, kezét zsebre dugva emelke­dik fel és lépett ki a zongora­lámpa fénykoréból. — Nem, — becsületemre, — nem tudok többet, mademoiselle! Kegyetlen a sor. Én olyan vagyok mint a sípláda ; ha lejátszottam három darabomat, meghaltam... Ezzel megpederve bajuszát, félre lépett s helyt adott Hortense kisasszonynak, ki jókedvűen felfogva selyemruháját a vöröshajúak munkaasztala s a tiszt közt a zongorához sietett. — A Faustwalzert — esdeklett mylady. | | A hercegnő kinyújtó kezét. — Parancsol ? — kérdé György. — Csengessen, ha oly szives akar lenni. —­ A b­eát... — Igen — duzzogtak a vöröshajúak. — Igen nagy étvágyam van — panaszolkodék a másik, és a kisasszony megkezdi a Faust­walzert. György mel­lette foglal helyet és bámulja fehér ujjait. Hortense valóban szép. A legtisztább vérű francia nő. Tizenhét éves kora óta mindig társalgónő volt négy magas arisztokratikus családnál. Egy nap egy párisi esté­lyen (akkor ő Roccabrun hercegnőnél volt) Bona­parte herceg szemébe tűnt és kérdé a háziasszonytól: — Ki ez? — Valóságos kis »Trianoni marqui­se.« — Azok a szellemdús, lángoló szemek — a gú­nyos száj — a homlokán ama sarkazmus-koszorú. — Hol van az istenért, — hol van Richelieu lovag — hogy e kis lát­atlan szépségtapaszos marquise-zel pikáns társalgásba ereszkedjék? — E »marquise« — mondá a ház asszonya mo­solyogva — semmi egyéb, mint egy kis cicus: egy kis társalgónő, kit mi elfogadunk a társaságban, mert úrnője úgy szereti, mikint egy ölebet. E szójáték széles elterjedést nyert s Hortense ez estétől kezdve a nagy és kis világban egyiránt »marquise «-nek neveztetett. Ő maga is a legjobb izűen nevetett ez elméntségen. S ő oly édesen tudott nevetni, kedélye oly vidám és minden kedvetlenség­­nélküli volt mindig. (Folyt. köv.) *) A szerző bocsánatot kér, hogy az elbeszélés tár­salgásában ama nyelv beszédfordulatait használja, melyen az tartatott. Az iparmímiúzeu­m keletkezéséről és feladatairól. Keleti Károly felolvasása, Hangversenyben néhány művészien fogott ak­kord, színi zeneműben a nyitány készitenek elő a velősebb zenére, sőt a táncteremben is egy-egy ünne­­pélyes­ induló, vagy a »lassú­ magyar« dallamos hangjai fogadnak. Itt se merüljünk tehát előkészítés nélkül a kellemes csevegés és komolyabb tanulmány vegyes élvezetébe. Mert élvezetet akarnánk nyújtani, tisztelt hall­gatóim, s engedjék meg, hogy tehetségemhez mérten, én kiséreljem meg a bevezető előadást. Ha pedig némi csodálkozással méltóztattak neta­lán fogadni, hogy oly határozottan kilátásba mertem helyezni az élvezetet s bátorkodtam azt tenni kap­csolatban komoly tárgyak említésével s oly körben, melyet gazdag hölgykoszorú diszít, úgy ezzel csakis a nők iránt tartozó tiszteletnek adtam kifejezést. Egyik szeretetreméltó tagjuk, tisztelt hölgyeim, felolvasásokról lévén szó, komolyan azt követelte: ne akarjanak az írók a nők számára külön írni, hoz­zájuk más nyelven szólani, hanem tiszteljék meg azzal, hogy művészeti dolgokban legalább egy szín­vonalra állítsák a férfiakkal s ne higyjék, hogy mag­vas tárgyak, ha komolyabbak is, ne tudnák őket érdekelni. íme, mert merészkedtem tisztelet s hódolat kife­­jezésekép ígérnem az élvezetet, mert bizton tudtam, hogy hölgyeink ép úgy, mint a jelenlevő urak élénk érdekeltséggel fognak viseltetni az előadandó érte­kezések, a bemutatandó tárgyak iránt. Ezúttal, különben, annál könnyebb lesz az utá­nam felolvasandó tisztelt tagtársakra nézve Ígéretem beváltása, mert nem hiába választottam bekezdéskor a színház,zene és táncterem képletét: itt is a művé­szet egyik csarnokába léptünk. A művészetnek pedig előjogai vannak. Lebilin­cseli a figyelmet, magához emeli hű szemlélőjét s hálára kényszeríti tisztelőjét, még ha ridegebb mez­ben jelenik is meg előtte, mint közvetlenül a festé­szetben, szobrászatban vagy zenében. Sőt egyik leggyümölcsözőbb, egyik legszebb működésében leshetjük meg a művészetet és alkotá­sait épen az iparműmúzeumban. Mert ennek legfőbb feladata bevezetni a műszlést és a szép érzé-­­­ket a közvetlen életbe, a művészet nemesitő lehele- t­­ével érinteni a köznapi használat tárgyait, tökéle­­­­tes­iteni a legegyszerűbb ipari termelést s átaláno­­­­sitván a s­z­é­p iránti érzéket, azt egyes kiváltságosak­­ helyett az összes nép tulajdonává tenni. Az iparműmúzeum eszméje nem uj. Nem i­s nálunk támadt az, sőt azt sem mondhatni, hogy egy ú s szerre, mint uj és teljes intézmény lepte volna meg a­­ világot. Műkincseket s művészeti tárgyakat régen gyűjtöttek volt egyes koronás fők, hatalmas egyházi és világi főurak, de a nagy közönségnek, a termelő iparnak ebből vajmi kevés haszna volt. Az ipar ha­nyatlása, elsatnyulása követé a műremekeknek tőle elvonását. A szükség érzete szülé csak azt a maga­sabb belátást, hogy mintaszerű példák nélkül nem lehet jobbat termelni, csak a jónak s szépnek gya­kori sőt folytonos látása birja a fogékony lelket újra is szépnek s jónak készítésére. Az építészetben nyilvánuló szép közkincs vala ugyan kezdettől fogva, nemcsak az antik görög és­­ római időben. Később azonban, a köztulajdont ké­­­­pező templomokat kivéve, az építészeti szépnek szem­­léltetése a nagy közönségre nézve csakis a kül­alakokra és küldiszítésre szorítkozott. A belső archi­tektúra és ennek díszítményei, a belső felszerelés, szépsége és pompája mindenha csupán egyes kivált­ságosak szemének len láthatóvá. Csak a XVII. szá­zad második felében nyíltak meg Franciaországban egyes termek a Louvreban, hol az ámuló nép először ismerkedik meg nemzeti festészeivel s művészeivel, később Németország kisebb fejedelmei is lassan­­lassan megnyitják elzárt kincstáraikat s minél in­kább szóróinak a koronás fők megürült privat-cha­­toulle-jok megtöltése végett a közterheire, annál inkább válik közkincscsé, legalább szemlélhetővé a fejedelmi magángyűjtemény. Rendszeres intézményről, a közönség javára, tanulhatási s közmivelődési célból létesített oly inté­zetekről azonban még szó sincs, minőket ma m­ű­­ ipar múzeumoknak nevezünk. Ilyeneknek élet­­rekeltése a mi korunknak len fentartva. Indítóul az első londoni közkiállítás szolgált 1851-ben, s minta­intézetül a south-kensingtoni múzeum te­kinthető, mert a régebbi kelta francia conserva­toire des arts et métiers más irányban indult. • Azóta Európa majd minden nagyobb városában keletkezett ily­ej intézet s ha mi magyarok ii csak most jutunk egy iparmúzeum létesítéséhez, van ugyan rá mentség közelmúltunkban, de valami úttörő esz­méül nem szabad azt, legfeljebb nagyon is magán­körünkben hangoztatni. Mégis midőn az iparmúzeum eszméje, ezelőtt közel négy évvel, először megpendült az országos iparegyesület tanácstermében, e higgadt férfiakból álló társaságban is nagy lelkesedést szült. E lelkesült fellobbanás ismétlődött, mikor az ügy a képzőművé­szeti társulat elé került, mely közreműködésre lön felszólítva s erre vállalkozott is. Ez ügynek is, mint számos vagy inkább a leg­több hazai közmivelődési intézetnek létesítése a nagy közönség részvétére van utalva. De mostoha időket éltünk azóta. Háború, aszály, áradás, járvány, ínség s pénzválság csakúgy zúdult a még alig csirázott gyönge növényre, mely meghajlott ugyan a pusztító zivatarok előtt, de meg nem tört. Ma országos bizottság áll az ügy élén, mely bi­zottságban legjobb neveink számosával találkozunk. Még nem is fordultunk a nagy közössséghez, még meg sem mondtuk, mit akarunk és a kormány jóaka­rata, az országgyűlés bölcs belátása, a fővár­os helyes ítélete s áldozatkészsége, valamint egyeseknek ado­mányozása folytán ma gyűjteményünk, telkünk, egy kis pénzünk és hitelünk van; hitelünk elannyira, hogy puszta nevünkre s am az ígéretre, hogy bele­megyünk lakni, házat akarnak számunkra építeni. A puszta tények ez egyszerű elmondása pedig korán sem dicsekvés, mert csak természetes követ­kezménye az­­eszme életrevalóságának, mely alig hangoztatván, meghódítá magának a közönséget s az irányadó köröket. De föl kellett e tényeket említenem, mert meg­nyugtatásul szolgálhatnak két irányban. Először amaz államférfiaknak, kik, mit sem törődve az orszá­gos tulajdonnak készülő ifjú intézet kulturmissziójá­­val, máris oda szeretnék ajándékozni fűnek-fának, csakhogy valamikor az államnak költséget ne okoz­zon ; másodszor tisztelt hallgatóimnak, nehogy vala­mikép azzal gyanúsítsanak minket, mintha szerény meghívóinkkal azért csalogattuk az iparmúzeumi felolvasásokra, hogy itt orozva megadakoztassuk. Bevallom egyébiránt, hogy ez utógondolat nincs 196

Next