Fővárosi Lapok 1874. április (74-98. szám)
1874-04-08 / 79. szám
Tizenegyedik évfolyam. Szerda, ápril 8. 1874. 79. szám. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre 8 írt. negyedévre.......................4 Megjelenik ; ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések «Jintusfy mint előfizetések (Budapest, barátok-ter«Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési fölhívásunkat a »Fővárosi Lapok« ápril—júniusi évnegyedére ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 írt, félévre 8, egész évre 10 frt. A posta-utalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők be: a »Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába, Pesten.« Uj nemzedék. Egy vén fa lombja közt sok volt a fészek . Lakóik mind megannyi kis zenészek. A többi közt egy csöndes fülmise. Nem is tudom, mikép került ide ? Egyszer egy csöndes, holdvilágos éjjel Dicső danája zengett szerteszéjjel, Csattogva, majd meg édes dallá válva, Mint pásztortüzes rónák furulyája. Fölébredt az erdő minden virága, S hallgatta csöndben, levelét se rázva, De jaj ! fölébredt rá mindannyi fészek, S lakóik, a hangos fiók-művészek, Belé sivítnak az édes danába, Azt túldanolni, túlsivítni vágyva, S fújják, ki vastagon, ki vékonyan, S csak a jó ég mondhatja meg, hogyan ? És lett belőle oly pokoli lárma, Minőt az ember kortesektül várna. Mig egy vén kánya közbe nem rikoltott : »Az istenért, mondjátok, mit sípoltok? Hisz nincs ennek se eleje, se vége ? Ez nem való élő állat fülébe !« — »Mit? vén kopasz! — kiált a kórus vissza. — Jobb lesz megint bemásznod odúidba ! Mit értesz hozzá ? Ez az igazi, így illik mai napság hallani! Lejárt már ideje a fülmisének. A hajnal itt van, a miénk az ének. Keljen versenyre, hogyha mer, velünk, Nem zengi-e túl a mi énekünk ?« »Irgalmas ég ! — kiált fejet csóválva A szomszéd fáról a kritikus kánya . — Kik vagytok hát, kik ily fennen feleltek, Mi a neve e hencegő seregnek ? !« »Mit? kik vagyunk? — Ha még nem ismered, Hát mi vagyunk az újabb nemzedék!« Úgy volt és úgy lesz, ahol sok a fészek, Ott túlsivitják hívatlan zenészek, Verébfiak a zengő fülmisét, Sub titulo, hogy »újabb nemzedék !« Várady Antal: Iskolai emlékek. (Életképek.) Írta: Zichy Antal. (Vége.) De a ki zárdás levegőben nőtt föl s leányok körébe serdülő koráig nem jutott: az álmaiba szövi be egy ismeretlen boldogság tündérképeit. S ha még költői hajlamai is vannak, a szerelmi versek, melyeket a lecke helyett titkon forgat, teljesen elbódítják. Neki kell hogy Laurája, Beatricéje legyen, hisz ő maga egy Danténak, Patrarcának érzi magát. Ha egy jóakaró barát kezébe nyomja azt a Don Quijotot, ez kissé tán meg fogja őrizi a Dulcineák bálványozásától; de arról már jót nem állok, hogy valamely szép s nálánál természetesen koros, s annyival okosabb leányzó, kivel véletlenül úton-útfelen találkozik, egész fantáziáját el ne foglalja s évekig fogva ne tartsa. Olvassátok meg a nagy Shakspere szerelmi drámáját. Boszantani fogták, hogy az a Romeo, a kiért meghalt Julia s a ki viszont nem élte túl szive választottját, az a Romeo, mielőtt Júliát ismerte volna, már szerelmes volt, sőt szerelemben is egy más nővel (Rosalinde-dal.) Magyarázgatták aztán, hogy miként jöhetett ez? Ama legnagyobb emberismerő, kinek örök műveit bámulói méltán teszik a biblia mellé, nem véletlenül festé oda ezt a kis árnyalatot. Szüksége volt reá, hogy Romeo nagy szerelmét, szerelemre termett kedélyéből kimagyarázhassa, majd a kis szikrát a mindent elborító lázgözönnel érdekes ellentétbe, — s tán még egyúttal a férfit is a neves szerelem dolgában, — némi párvonalba hozhassa. Párvonalai teszik, mint tudjuk, a britt költő páratlan jellemfestéseinek egyik legmesteribb segédeszközét. Mindezek után elmondjam-e még első szerelmem rövid történetét ? Ha rövid lesz, tán megbocsátható. Egy igen szép szőke leányt láttam majd mindennap az utcán. A véletlen úgy hozta magával, hogy mikor én az iskolába mentem, ő épen akkor jött a templomból reggeli miséről. Az üde lég, az áhitat, az imakönyv kezében, stb. arcának s egész lényének valami vonzó kifejezést adtak, melyről alig tudtam magamnak számot adni, nem lévén még akkor sem Rafael madonnáiról, sem Göthe Grätchenjéről legkisebb fogalmam se. Köszönni soha sem mertem neki, noha ehhez némi jogom lett volna. Megpillantottam néha ama takarékos kis háznak zöld redőnyü ablakán is, melyben ő lakott öreg nagybátyja egy tekintélyes orvosgyámsága és felügyelete alatti s velem egykorú, ifjabb fitestvérével együtt. Ez a fitestvér lett csakhamar nemcsak legjobb, de egyetlen jóbarátom. Mindazt a gyöngédséget, melytől szivem az imádott nővér iránt áradozott, a fitestvérre pazartám, a ki ragaszkodásomat csak félig, meddig viszonzá, különben szintoly szép gyermek s nővéréhez felette hasonló volt. Aranyszőke dús hajzatát, sugárzó kék szemét, tej- és rózsavegyízékű finom arcbőrét mintha most is látnám. Legmegfoghatatlanabb volt előttem, hogy sem azt az általam irigylett nagy boldogságot, mindig nővére körében lehetni, nem látszott eléggé felfogni, sem elragadtatásomban s bámulatomban annak szépsége s hozzá képzelt magasztos lelki tulajdonai felett, legkevésbbé sem osztozott; sőt néha még azt a megjegyzést is oda veté,hogy bizony szebb is van annál a városban, a minél vakmerőbb állítást én soha sem hallottam. Volt eset arra is, hogy az imádottat nem, mint rendesen szoktam, egyedül, hanem több leánytársát fól körülvéve láttam meg valahol. Ilyenkor arcának egészen más, mosolygóbb,szinte kissé dévaj kifejezése volt, de szépsége annyira túlsugározá a többiekét, legalább az én szememben, mint nap fénye a csillagokét. Kétségkívül szintoly elmés volt mint minőszép. Akármikor és akárhol szép lányról volt szó, valami búr rezdült meg titkon szívemben, s éreztem , hogy elpirulok, mert nem is képzelhettem, hogy mást értsenek mint őt. Ha kártyavetés, ha mellcsonttörés, ha pénzfeldobás, ha patience-játék volt, mindig csak őt gondolom magamnak titokban. Hiszem, ami lassan érlelődött, később egészen más okok miatt füstbe ment tervemnek is, hogy magamat az egyházi rendnek szenteljem, ez az ábránd volt első titkos rugója. Tudniillik, annyira eszményitém őt, hogy merőben elérhetetlennek képzelem. Kolostorba menni, életét istennek ajánlani fel, azért, mert szerelmünk tárgyát itt e földön el nem nyerhettük, nemde szép? regénybe való költői csak, kár hogy nem új gondolat ? Melyik ifjú kebelnek nem volt ily álma egyszer az életben ? De mielőtt ily nagy lemondás eszméje megfogantott volna bennem, sokat tépelődtem azon, hogy miként lehetne a kedvesnek valahogy közelébe jutni ? Szóljak-e testvérének ? Hátha elrontom vele a dolgot! Írjak-e neki? Ugyan mit tudnék írni? ! De nemrég állítottak is az iskolában egy elrettentő példát. Egy pajtásunknak szerelmi levélkét elkoboztattak s a»direktor«-nak(akkor még igy hívták az intézet igazgatóját) kezébe kerültek. Ez komor,mogorva férfiú és nagy cynikus volt, nem vette tréfára a dolgot, hanem katonásan »lehúzatta« a mi szerelmes barátunkat, s korbácsütésekkel szakíttatta szét rajta a más helyre és jobb célra szánt drága dokumentumokat, hogy jó időre elvegye kedvét mind neki mind másoknak ily és hasonló stílgyakorlatoktól. Egyetlen egy érintkezést engedett a kedvező sors, ez is alig tartott egy szempillantásig. A leány t. i. ugyanazt a kedvtöltést gyakorolta, mely akkor köztünk, deákok közt is, tanáraink elnézéséből átalánosan divatban volt : a selyembogártenyésztést. Vala pedig egy ritka nagyságú selyemkukac az ő birtokában, ezt, hűségem jutalmáúl nekem szánta, s egy jókora szederlevélen, papirosba hajtogatva, személyesen át is nyújtotta az ablakon, a midőn iskolából hazamenet, arra elhaladnom s összebeszélés folytán egy pillanatra megállapodnom kelle. A hűt testvér közbenjárásának köszönhetem e rövid boldog percet, mely, isten végzetéből, soha nem tért vissza többé! Készült pedig sokkal később egyszer valamely ismerős úri háznál egy kis házi mulatság, melyre mi is, a Sámson professzor intézete összes növendékei, hivatalosak valánk. Nagy volt részint örömünk, részint elfogultságunk, illetőleg félelmünk. Alig bírtunk a táncmester felfogásának magaslatára emelkedni, aki saját művészete érdekében látá felette szükségesnek azt, hogy egyszer már igazi táncosnőkkel is, ne pedig csak magunkból karra kötött zsebkendővel kijelöltekkel tegyünk kísérletet. Részemről bizonyosnak hivom, hogy ő ott lesz, s hogy az én táncosnőm más mint ő nem fog lenni. Mikint fogom neki az egy évvel azelőtt kapott ajándékot megköszönni, — mert akkor zavaromban felejtém azt tenni, — s mit mindent fogok majd még hozzá mondani ? azt végig át sem gondolom,mert hisz — hol lettem volna arra szót ! Jó házi asszonyunk telhetőleg kifésült, megmosdatott, tisztába öltöztetett bennünket, mi alatt egy úttal sok jó tanácsosal is ellátott, hogy miként kell majd magunkat műveit és finom urfiakhoz illőképviselnünk. Mindnyájan együtt,szép kis csapatban indulánk s érkezünk a házhoz, melyben uj, szokatlan éleménynek kelle reánk várni. Szív- és lábdobogva lépdelünk fel a lépcsőn az első emeletre. Mi történik ? Kilép a mi jó Sámson professzorunk, élénkbe áll, visszafordit, haza kerget bennünket, nem is nyugszik, míg nem látja, hogy a házon kívül, az utcán vagyunk már. A háziak a zajra kitódulnak a folyósóra kéréseikkel, még könyekkel is ostromolják a kérlelhetetlen tanférfiút,ks ez egyszer ismét az elvnek áldozott fel minden egyéb tekintetet. Hasztalan volt minden mentő kisérlet. Szégyenszemmel kullogtunk haza, mint a gyászvitézek. Az öreg madám csóválta fejét, boszankodott ! ebben a dologban voltakép ő volt a hibás, kapott is értte eleget. A meghívás t. i. megtörtént ugyan, de illetékes helyen nem fogadtatok el. Én pedig soha többé nem jutottam hozzá, hogy kedvesemmel egy szót válthattam volna. * Évek múlva tudakozódtam az én »első» imádottam felől, abban a faluban, a melybe,mint hallom, férjhez ment. Szép asszony volt, ebben megerősítettek, jó is volt, ezzel vigasztaltak akkor t. i. nem élt már. Testvére pedig, az én első jóbarátom, még régebben meghalt. Ő tanúságot tehetne róla, hogy egészen való és semmi részben sem költött ez a kis történet, amelyet most elbeszéltem.