Fővárosi Lapok 1874. május (99-123. szám)
1874-05-01 / 99. szám
Péntek, május 1.1874. 99. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre............................8 frt. negyedévre.......................40 Megjelenik az ünnep utáai napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. [ Ne higyje senki. Ne higyje senki, hogy emberi gőg Még nem ütött rajta sebet, Kinek nem habzik ajkain A fekete gyűlölet, Ki nem zeng éneket, oly keserűt, A melybe nem vegyül Egy tiszta csepp, egy édes csepp A szeretet mozibül. Ne higyje senki, hogy örökös üdv És boldogság lakja szivét, Kit szüntelen panaszra nem fakaszt A »nyomorult földi lét,« Kinek dalát, mint csillagfény A csendes éjszakát, Bármily borongó, a hit s remény Sugara rezgi át. A legnemesbőrül is színtelen És zavaros a bor, Mig benne erő és földi szenny Egymással küzdve forr; De vendég elé nem teszszük a bort, Mig zavaros, szinte jen ; Csak hogyha már csillog, mint színarany A napnak fényiben. Torkos László: Szivet szívért. (Történeti elbeszélés.) Bornemisza Bertalantól. (Folytatás.) A fejedelemnő megrezzent, s önmagától kérdé: »Mit akarhatnak ezek?« Aztán nyugalmat eretetve mondá: — Jöhetnek. A megnyílt ajtón jöttek egyenkint a követek, számra húszan. Mélyen meghajolva álltak meg sorban a trón előtt. A fejedelemnő alig tudta elnyomni felindulását, mely a harag, megvetés és gyűlölet érzelmeiből vegyült össze; alig tudott nyugodt maradni, midőn szemben volt azokkal, kik országa dicsőségét elrabolták, férje életét elvették, s az ő boldogságát megölték. Egy kilépett az érkezettek közül s igy szólt: — Nagy örömet hozunk mi a te szivednek, nagy megtiszteltetést trónodnak. Mi a boldogság követei vagyunk, s a dicsőség előhirnökei. — Tovább! — Fejedelmünk, a dicső Malditto ama megtisztelő kérést küldi hozzád, hogy nyújtsd neki kezedet. Ő imádni fog téged, mint egy istennőt szokás, ha te tisztelni fogod őt, mint egy fejedelmet illik. A fejedelemnő most már nem tudott nyugalmat mutatni, mert elvesztette azt. Malditto e kívánsága, hogy neki, férje gyilkossának kezét nyújtsa, fellázitotta vérét, minden szenvedélyét, s heves izgatottsággal felelé: — Mit? Kezemet nyújtsam férjem gyilkosának ? Neje legyek annak, ki özvegygyé, s apja legyen ö e gyermeknek, kit árvává tett ? Tiszteljem, a kit utálattal megvetek ? Szeressem, a kit legjobban gyűlölök ? Ez borzasztó kívánság, vakmerő megsértése szivemnek, mely feledni nem tud, s meggyalázása férjem hamvainak, mely boszúért kiált. — Csilapodjál, fejedelemnő! A harag rosz tancsoló. Ha higgadtabb leszesz, nem igy gondolkozol. — Roszul hiszed. Amig egy csepp vére lesz e szivnek, mindig gyűlölettől fog az lángolni; a mig egy gondolatja lesz e fejnek, mindig boszúra fog gondolni ; a mig egy hangja lesz ez ajknak, mindig átkozni fogja őt. — Jó fejedelemnő ! sokan mondták már ezt, de azért a régi férjet elfeledték s az újat megszerették. — Tehették mások, de én nem fogom tenni. Én utálattal fordulok el tőle, nemhogy szeretettel tudnék feléje fordulni. Nem kell tőle semmi, még a boldogságom sem, ha ő adja ; nem még a mennyország sem, ha vele kell megosztani. Ha nem e trónon ülnék, de fiamat kezénél fogva, mint koldusnő vezetném, elhagyottan, rongyosan, ha éheznénk mind a ketten s nem könyörülne emberi szív egyikünkön sem, s ekkor ő azt mondaná : »Jer fejedelmi lakomba, rád ott dús lakoma vár,« azt hiszitek követném őt? Utálattal fordulnék el alamizsnájától s inkább éhen hallnék, minthogy elfogadjam, s azt mondanám nekie: »Nem kell« ! . . . Ha dideregve bolyonganék, hajléktalanél,mezetlenül a hideg téli éjszakában, s nem volna semmi, mi meleget, nem volna senki, ki hajlékot adna, s csak jönne hozzám, mondva: »Jer fejedelmi lakomba, ott feltalálod a nyár melegét, a szív melegével együtt,« inkább megfagynám s mégsem követném őt s akkor is azt kiáltanám: »nem kell!« Ha rosz emberek tőrt döfnének szivembe s omlanék belőle a vér s én feküdném a porban, s mindenki közönynyel menne el mellettem, csak ő jönne hozzám, s királyi palástját dugná a sebbe, hogy ne folyjon a vér, mondva: »jer fejedelmi lakomba, ott begyógyúl sebed,« kirántanám királyi palástját s inkább engedném az utósó csepp vért is kifolyni, semhogy őt kövessem s még akkor is az volna utósó szavam: »nem kell!« A követek szónoka gunymosolyra torzult arccal felelé: — Fontold meg jól a dolgot, mert igen fontos. — Megfontoltam. — Akkor nagyon sajnállak. — Miért ? — Mert rád nézve e frigy nemcsak szükséges de életkérdés. — Hogy érted azt? — Ismered az eredményeket, melyek népünk dicső harcait jutalmazák, s igy ismerheted a veszélyt is, melynek ki vagy téve, ha e nép dühét magad ellen lázitod. Egy ilyen nép, mely nagy dolgokat művelt, még többre is képes. S ha legutóbbi harca zivatar volt, mely országodat nagyon megcsonkitá, még orkánná is válhatik, mely talán trónodat is elsöpri. És kis fiad, a ki oly jól érzi ott magát a trón zsámolyán, mint amily jól érezné magát ott a trónon, ha majd megnövend, hová fog majd ülni, ha ez a trón nem lesz? Neked, jó fejedelemnő, keresni kell urunk kegyét, ahelyett hogy haragját zúdítod magadra. Ha neje leszesz urunknak, szived uj boldogságot talál, s országod régi hatalmát nyeri vissza. Ha pedig kezét szerelemmel nem nyújtod neki, ő fenyegetőleg nyújthatja ki az övét ellened, s akkor jaj neked és országodnak ! Itt nemcsak te forogsz szóban, de néped is. Ha magaddal nem gondolsz, gondolnod kell a néppel! A fejedelemnő sok igazat talált a szónok szavaiban s maga is belátta, hogy országának nem lesz nyugalma, talán élete sem ily ellenséggel szemben. De mit tegyen ? Feláldozza-e magát országáért, vagy azt magával együtt ? Az ész elfogadta az okokat, de a szív visszautasitotta. — Egy ország tekintélyéhez — mondá ünnepélyesen, hosszú küzdelem után a fejedelemnő, — nem fér, hogy gyámság alatt álljon, vagy pártfogás tartsa fen. Ha egy ország önmagától nem tud fenállani, méltó rá, hogy elveszszen; ha önmagától nem bir nagygyá lenni, nem érdemli meg, hogy azzá legyen. Tudom én, mivel tartozom országomnak, de azt is, hogy mivel tartozom elhunyt férjemnek. S ha annak hírnevét nem szabad engednem bemocskolni, úgy ennek emlékét sem szabad. Ismerem fejedelmi kötelességeimet, de emberi jogaimat. Tudom, hol végződnek azok, de azt is, hogy ezek hol kezdődnek. E frgy nem volna-e a legborzasztóbb vérfertőztetés tőle, s nem volna-e tőlem nememnek megtagadása ? S bármennyi joga legyen is egy országnak fejedelmével szemben, s ennek bármennyi kötelessége annak irányában, azt egy ország sem kívánhatja fejedelmétől, hogy megtagadja emberi voltát, nem kívánhatja egy életűs, hogy ilyet kövessen el egy halott iránt. Ha e percben kellene is elveszteni trónomat, még akkor sem tehetnék máskép. Nyugodtan veszíteném el, mert tudnám hogy becsületemet vesztettem el, de ha csak ez ajánlott frigy árán tarthatnám meg, akkor többet veszítenék, mint egy trónt, önbecsérzetemet, mert pirulnom kellene, hogy gyalázatosan tartottam meg hatalmamat. — Ez az utósó szavad ? — Ez. — S azt hiszed, jó fejedelemnő, hogy az célhoz vezet ? Azt hiszed, hogy urunk oly jámbor, hogy e válaszszal beéri s hogy oly gyönge, mikép ellenmondást tűrni tudna ? — Mit tehetne egyebet ? — Követelni fogja, hogy neje légy. — Mi jogon? Rabszolgálója vagyok-e én neki, s várjon , uram-e nekem? Az ilyen követelést kinevetem és megvetem. — Nem használ ez semmit. — Hogyan ? — Mert akkor------— Nos akkor ? — Kényszeriteni fogunk téged. — Kit? — kiáltott a fejedelemnő indulattal, s villogó szemekkel ugrott fel a trónról. — Kit fogtok kényszeriteni? — Téged. — Szeretném tudni, hogy mikint ? — Mikint ? — felelt gúnymosolylyal a kérdezett. — Hisz láthatod, hogy mi húszan vagyunk , te egymagad, Őreidet pedig azóta boldog álomban ringatja a kábító ital, mit nekik adtunk. — Hah, nyomorultak ! Hát kezdjétek a munkát, ha van bátorságtok! Raboljatok el, vagy öljetek meg ha birtok velem ! — kiáltott, nagyot toppantva lábával, mely csak ürügy volt arra, hogy egy titkos rugót megnyomhasson. S abban a pillanatban a terem padlózata, mint egy óriás sárkány szája nyílt meg s a talaj kiesett a követek lábai alól, s ők aláhullottak oda, ahonnan többé feljönni nem lehet. VI. Olga elérkezettnek látta az időt, hogy boszúját végrehajtsa, csak a módon tűnődött, melylyel azt megkezdje. Jól tudta, hogy nyílt támadás célhoz nem vezetne, mert egy nép, mely még folyvást ujjong legutóbbi diadalának mámorától, nehezen volna legyőzhető s még kevésbbé megsemmisíthető. De a kit legyőzni nagyon nehéz, azt igen könnyű gyakran — megcsalni. Olga is e gondolatba vetette reményének horgonyát s hevesen kiáltott föl: — Az oroszlánnal bajos megbirkózni, azért tőrbe kell csalni! S a gondolatot tett követte. Rögtön követeket küldött a kérőhöz, ellátva őket utasításokkal. A szerelmes kérő pedig ezalatt nem győzte már várni saját követeinek visszaérkezését. A várakozás mindig izgatottá szokott tenni s Maldittót annyival inkább azzá tette, minél hevesebb volt az a szenvedély, mely a remény zöld ágát várta. Minden percben tudakozódott, ha a követek nem jöttek-e meg, s mindenikben elátkozta ügyetlenségüket, lassúságukat s felfogadta, hogy a mint megérkeznek, rögtön lábaikhoz rakatja a fejüket. (Folyt, köv.)