Fővárosi Lapok 1874. május (99-123. szám)

1874-05-05 / 102. szám

Kedd, május 5.1874. SZI Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dí­: Félévre............................8 frt. Negyedévre ...................4­9 Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. Szivet szívért. (Történeti elbeszélés.) Bornemisza Bertalantól. (Folytatás.) Olga nem is habozott azon, hogy mit tegyen: folytatta futását az erdő felé. Pedig nagyobb ellensége nincs az üldözőnek; nagyobb jóltevője nincs az üldözöttnek, mint az erdő. Itt elrejtheti magát, ha gyönge; más irányba futhat, ha gyáva­ támadásra szervezheti magát, ha bátor, vagy cselt vethet, ha okos. Várjon az üldözöttek melyikhez folyamodtak ezek közül ? Olgának ez a kérdés csak akkor jutott eszébe, mikor már az erdő szélén volt, de vére sokkal jobban lángolt, egész lénye jóval izgatottabb volt, semhogy tanakodni lett volna képes ily pillanatban. A vakme­rőség könnyelműségével s a kielégitetlen boszúvágy erejével rohant az erdőbe. Pedig nagyobb ellensége nincs az üldözőnek s nagyobb jóltevője nincs az üldözöttnek, mint az erdő. Olga az erdő túlsó szélén volt már, a­nélkül hogy a futókra­ bukkant volna. A viszhang utána ha­­hotázott. Midőn az erdőből kiért, egyszerre, mintegy önkénytelenül rántotta vissza lovát. Nem futott többé. A távolban egy magas hegy emelkedett szeme előtt, tetején nagy, óriási várral. Malditto vára az, a drevalok fővárosa, az ország dísze, a nép büszkesége. Olga most már tudta, hogy Malditto hová lett. A brevulok csakugyan várukba menekültek. Feje­delmük ellene volt ugyan ennek, s minden áron meg akarta vívni az élet-halálharcot, de vezérei nem hallgattak rá, mert látták, hogy Olga jól fegyver­zett, harcszomjas nagy seregével oly parányi sereg­nek, mint az övék, megütközni nyílt csatában annyi volna, mint oly sorsra jutni, milyenre lekoncolt baj­társaik jutottak. Míg ellenben, ha sikerül a várukba menekülni, akkor minden mentve van, mert váruk bevehetetlen. Minden bölcsen volt kigondolva és végrehajtva, csakhogy arról feledkeztek meg, hogy a ki ellen küz­denek, az egy nő, az egy démon, a kit fejedelmük halálosan szeret, s a ki fejedelmüket halálosan gyű­löli. E nőtül egy szó megnyitná ez erős vár kapuját. De ez a nő nem fogja azt a szót kimondani. A drevulok egy szép reggel arra ébredtek föl, hogy váruk körül van véve Olga seregeitől. A feje­­delemné valóban összes hadseregét öszpontositá a büszke vár körül s azt ostrom alá vette. IX. Egy év múlt el. Olga seregei még mindig ostromolták a drevu­lok várát, de nagy erejük és minden vitézségük da­cára sem jutottak többre, mint a­melynél az első nap voltak. A büszke vár falai s a drevalok hős karjai ellenállottak a legerősebb támadásnak, s megvédték a várat minden ostrom ellenében. A vár csakugyan bevetetlennek bizonyult. Olga azonban ennek dacára is makacsul ragasz­kodott a további ostromláshoz; addig nem akart elvo­­nulni, mig a vár kapui meg nem nyiltak előtte. Vezérei hiába igyekeztek lebeszélni makacs el­­határozásáról s rábeszélni az ostrom felhagyására! Harcosainak panasza, kérése, csüggedése mind hiába voltak, hajthatatlan maradt. Tudta ő maga is, hogy a várat bevenniök fegy­verrel lehetetlen, de azt is tudta, hogy a­minek a hősi szív ellent tud állni, nem tud annak ellenállani az üres gyomor. Olga erre alapítá reményét, s e reményen ala­pult makacs elhatározása. Abban nem csalódott, s ez megtermé gyümölcseit. A drevulok egyszerre azt kezdték észrevenni, hogy egy másik ellenség is közelit hozzájuk, a­kire eddig nem is gondoltak, s még kevésbbé vártak. Nem éles fegyverekkel, nem nagy hadsereggel szokott jönni ez az ellenség. Egymaga közelit lassan, neszte­lenül, csak száraz karjainak csontjai csörögnek ré­mesen. Ha hozzád ér, nem támad meg fegyverek­kel, hanem szépen átölel száraz karjaival, s a­kit át­ölel, az nem bontakozik ki többé karjaiból — élve. A drevalok szépen kiszámíthatták már a napo­­­­kat is, mikor ez az ellenség sorba halálra öleli őket;­­ mikor meg kell halniok t éhen. Nagy levertség, kétségbeesés lepte meg e miatt­­ a vár lakóit. Csak Maldittora nem hatott e borzasztó ese­­mény bekövetkezése sem. Hidegen, egykedvűen né­­­­zett az iszonyú jövő elé, mely rájuk várt, s hidegen­­ tudta nézni a nők kényeit s hallgatni a férfiak duz­­­­zogását. Pedig neki még nagyobb gyötrelmei voltak J­amazokénál: az a tudat, hogy neki azzal a halálos ellenséggel kell harcolni, a­kit ő halálosan szeret. De népe hiába sürgette a vár feladását, mind­annyiszor haraggal kiáltott rájuk: — Ha nem akartatok dicsőségesen meghalni, haljatok meg nyomorúltan! Asok köny, a sok kétségbeesett jajveszéklés azonban utójára is győzött s egy napon megnyílt a drevulok várának egyik kapuja s azon egy harcos lépett ki, s közeledett Olga táborához, egyenesen a fejedelemnő sátorának tartva. Olga tudta, miért jó. — Fejedelmünk azt tanácsolja neked, hogy vo­nulj el seregeddel innen. E helyzet nyomasztó úgy­­ rád, mind ránk, sőt végzetteljes is lehet mindkettőnk­re nézve, ha tovább tart. Kössünk azért békét. Mi alá vetjük magunkat a föltételeknek, ha azok méltá­nyosok lesznek. A követ, a ki ezeket mondta, el volt készülve,­­ hogy feleletül tagadó választ fog kapni, de midőn az ajánlatra a szép ellenséget elgondolkozni látta, re­mélni kezdett. A fejedelemnő sokáig járt föl s alá, elgondolkoz­va. Egyszerre megállott a követ előtt s jéghideg arc­cal, de lángoló szemekkel felelé:­­— Ha városotok minden háza három galambot és verebet küld váltságdijúl, úgy meggondolom s tán békét kötök. A követ majd hanyatt esett e válaszra, melynek váratlan furcsasága igen meglepte. Hasonló meglepetést okozott az a vár többi la­kóinak is. A jó drevulok épen attól féltek, hogy a szép el­­­­lenség majd váltságdíjal annyi kincset fog követelni, mennyit adni nem lesznek képesek. E válaszra azon­ban egészen megkönnyebültek, mint a­ki nyomasztó, kínos álomból ébred föl, s a meglepetés öröménél csak a sietség volt nagyobb, melylyel a kivánt vált­ságdíjat megkapta. A brevalok jókedve nem ismert határt. Nem tudtak eleget habotázni azon, hogy ilyen olcsón meg­­menekedtek. Pedig milyen nagy áldozatokra is ké­szek lettek volna, ha az ellenség elég ügyes. Hja, de mit tudhat egy asszony-hadvezér! Az egész város zaja egy óriási hahotává olvadt mely még nagyobb lett, midőn egyszerre a váltság­dijal adott galambokat és verebeket mind visszare­pülni látták fészkeikre. Azonban ez a féktelen hahota csakhamar a két­ségbeesés orditásává változott a drevalok ajkain, mi­dőn látták, hogy a fészkeikre visszaszállott madár­kák egyszerre mind apró lángmadarakká változtak, melyek pillanat alatt óriásokká nőve, egyre jobban szétterjesztették csapkodó lángszárnyaikat, s a büsz­ke várost pár pillanat alatt lángokba bontották. A drevalok most már tudták, miért kérte és eresztette vissza a kegyetlen Olga a váltságdijal adott madárkákat, melyeknek lábaira égő kanócot kötte­tett, hogy fészkeikre repülve felgyújtsák azokat, s azokról az egész várost. (Vége köv.) Ferenczy szobrász Rómában. (Levelek 1817—1824-ből.) (Folytatás.) Róma, 1819 Okt. 30. Kedves édes öcsém! Na­gyon szívfájlalva olvastam leveledből, miként értető­dött balra a mesterem neve alatt Canova, holott az én mesterem nem ő, hanem a dániai születésű né­met Thorvaldsehn, a­ki most az én szerencsémre már három hónapja hazájába utazott és még vagy három hónap múlva fog ismét visszajönni Rómába. Ennyi ő felőle elég; talán valami jó levegőt beszív hazájába és csak egy verset Intézek hozzá Ovidius­­ból: »Non adeo excidi, quamvis abjectus, ut infra­te quoque sim inferius, quo nihil esse potes.« De ha már Canováról beszélni kezdettünk, el nem mellőz­hetem itt, hogy vagy két punctumot az ő dicséretére ne írjak, melylyel megérdemelje tetőled, hogy ha levél által is te a te szavadat visszavedd mindazoktól, kik­kel netán múlt levelem tartalmát közölhetted. Cano­­va ugyanis az a rendkívüli képfaragó, ki azt a chnoszt, mely ő előtte uralkodott, egy szóval széjjel oszlatta, és az asszonyi lágy húsokat az asszonyok­ba, a férfiúi keményebb húsos inakat a férfiakba rakta, a­ki elválasztotta a bársonyt a selyemtől, a selymet a gyólcstól, a gyólcsot a fátyoltól és feléke­sítette az ő figuráit valóságos bajjal, bár ez is már­ványból van faragva, a­kinek figuráiban az emberi indulatok és érzések a legnagyobb grádusban ki vannak fejezve, a­nélkül hogy valami az ő művében manírozott volna. Ő az az elfáradhatatlan munkás, a­ki napfelkeltétől fogva sötét estig műhelyében dol­gozik, ámbár már a 60-dik esztendőt járja. Ő a sze­gényeken szánakozó, a tanulni igyekezőket szívesen tanító, hazáját, vallását, embertársait szerető, ki esz­tendőnként 6 — 7000 forintot ezüst pénzben teszen félre, mely summának azon esztendőben el kell aján­dékozva lenni; a ki hazájában (Venecia vidékén Possagno helységben) tulajdon költségén egy temp­lomot építtet, melyre már eddig 200 ezer forintnál többet költött. Ezekkel és más hasonló virtusaival érdemtette ki azt, hogy csaknem minden európai fe­jedelmektől érdemjelekkel megtiszteltetett és példa nélkül való titulusokat kapott, példának okáért: a halhatatlan Phidias, az újraszületett Praxiteles, a teremtő Prometheus, Marcheze Maximo , Principe perpetuo tutte le Academie sat. Ezen nagy férfiú en­gem is többször meglátogatott már házamnál és a földön, térden mászva, ujjal mutogatta és magyarázta a mesterség titkait, a­ki ha engem itthon nem talál, a kulcslyukban hagyja vissza az ő nagy nevével ékes billettjét. Nincsen is egyebem, mint ő és még egy tanítvány a s rokona, Barazzi nevezetű, kik az én Rómában való mulatásomat valamennyire meg­örvendeztetik, és épen ez a fő oka annak, hogy en­gem Thorvaldsen oly kíméletlenül tradtál; és ha a balsors úgy akarná, hogy én te veled többé nem be­szélnék, te hál a könnyekkel emlékezz mindenkor a Canova és a Baruzzi nevekre. 18 Octobris ünnepel­tük itt mi ifjú künstlerek Szent Lukácsnak, a mű­­vészség pátrónusának ünnepét, az úgynevezett Villa Bologneseben nagy ebédet rendelvén, összegyűltünk több mint százan, az olaszokon kívül négy anglus, két francia, még vagy három német és egy magam magyar; erántam mindnyájan a legnagyobb barát­ságot mutatták, és műveimről a legszebb elismerést

Next