Fővárosi Lapok 1874. május (99-123. szám)
1874-05-05 / 102. szám
Kedd, május 5.1874. SZI Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dí: Félévre............................8 frt. Negyedévre ...................49 Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Szivet szívért. (Történeti elbeszélés.) Bornemisza Bertalantól. (Folytatás.) Olga nem is habozott azon, hogy mit tegyen: folytatta futását az erdő felé. Pedig nagyobb ellensége nincs az üldözőnek; nagyobb jóltevője nincs az üldözöttnek, mint az erdő. Itt elrejtheti magát, ha gyönge; más irányba futhat, ha gyáva támadásra szervezheti magát, ha bátor, vagy cselt vethet, ha okos. Várjon az üldözöttek melyikhez folyamodtak ezek közül ? Olgának ez a kérdés csak akkor jutott eszébe, mikor már az erdő szélén volt, de vére sokkal jobban lángolt, egész lénye jóval izgatottabb volt, semhogy tanakodni lett volna képes ily pillanatban. A vakmerőség könnyelműségével s a kielégitetlen boszúvágy erejével rohant az erdőbe. Pedig nagyobb ellensége nincs az üldözőnek s nagyobb jóltevője nincs az üldözöttnek, mint az erdő. Olga az erdő túlsó szélén volt már, anélkül hogy a futókra bukkant volna. A viszhang utána hahotázott. Midőn az erdőből kiért, egyszerre, mintegy önkénytelenül rántotta vissza lovát. Nem futott többé. A távolban egy magas hegy emelkedett szeme előtt, tetején nagy, óriási várral. Malditto vára az, a drevalok fővárosa, az ország dísze, a nép büszkesége. Olga most már tudta, hogy Malditto hová lett. A brevulok csakugyan várukba menekültek. Fejedelmük ellene volt ugyan ennek, s minden áron meg akarta vívni az élet-halálharcot, de vezérei nem hallgattak rá, mert látták, hogy Olga jól fegyverzett, harcszomjas nagy seregével oly parányi seregnek, mint az övék, megütközni nyílt csatában annyi volna, mint oly sorsra jutni, milyenre lekoncolt bajtársaik jutottak. Míg ellenben, ha sikerül a várukba menekülni, akkor minden mentve van, mert váruk bevehetetlen. Minden bölcsen volt kigondolva és végrehajtva, csakhogy arról feledkeztek meg, hogy a ki ellen küzdenek, az egy nő, az egy démon, a kit fejedelmük halálosan szeret, s a ki fejedelmüket halálosan gyűlöli. E nőtül egy szó megnyitná ez erős vár kapuját. De ez a nő nem fogja azt a szót kimondani. A drevulok egy szép reggel arra ébredtek föl, hogy váruk körül van véve Olga seregeitől. A fejedelemné valóban összes hadseregét öszpontositá a büszke vár körül s azt ostrom alá vette. IX. Egy év múlt el. Olga seregei még mindig ostromolták a drevulok várát, de nagy erejük és minden vitézségük dacára sem jutottak többre, mint amelynél az első nap voltak. A büszke vár falai s a drevalok hős karjai ellenállottak a legerősebb támadásnak, s megvédték a várat minden ostrom ellenében. A vár csakugyan bevetetlennek bizonyult. Olga azonban ennek dacára is makacsul ragaszkodott a további ostromláshoz; addig nem akart elvonulni, mig a vár kapui meg nem nyiltak előtte. Vezérei hiába igyekeztek lebeszélni makacs elhatározásáról s rábeszélni az ostrom felhagyására! Harcosainak panasza, kérése, csüggedése mind hiába voltak, hajthatatlan maradt. Tudta ő maga is, hogy a várat bevenniök fegyverrel lehetetlen, de azt is tudta, hogy aminek a hősi szív ellent tud állni, nem tud annak ellenállani az üres gyomor. Olga erre alapítá reményét, s e reményen alapult makacs elhatározása. Abban nem csalódott, s ez megtermé gyümölcseit. A drevulok egyszerre azt kezdték észrevenni, hogy egy másik ellenség is közelit hozzájuk, akire eddig nem is gondoltak, s még kevésbbé vártak. Nem éles fegyverekkel, nem nagy hadsereggel szokott jönni ez az ellenség. Egymaga közelit lassan, nesztelenül, csak száraz karjainak csontjai csörögnek rémesen. Ha hozzád ér, nem támad meg fegyverekkel, hanem szépen átölel száraz karjaival, s akit átölel, az nem bontakozik ki többé karjaiból — élve. A drevalok szépen kiszámíthatták már a napokat is, mikor ez az ellenség sorba halálra öleli őket; mikor meg kell halniok t éhen. Nagy levertség, kétségbeesés lepte meg e miatt a vár lakóit. Csak Maldittora nem hatott e borzasztó esemény bekövetkezése sem. Hidegen, egykedvűen nézett az iszonyú jövő elé, mely rájuk várt, s hidegen tudta nézni a nők kényeit s hallgatni a férfiak duzzogását. Pedig neki még nagyobb gyötrelmei voltak Jamazokénál: az a tudat, hogy neki azzal a halálos ellenséggel kell harcolni, akit ő halálosan szeret. De népe hiába sürgette a vár feladását, mindannyiszor haraggal kiáltott rájuk: — Ha nem akartatok dicsőségesen meghalni, haljatok meg nyomorúltan! Asok köny, a sok kétségbeesett jajveszéklés azonban utójára is győzött s egy napon megnyílt a drevulok várának egyik kapuja s azon egy harcos lépett ki, s közeledett Olga táborához, egyenesen a fejedelemnő sátorának tartva. Olga tudta, miért jó. — Fejedelmünk azt tanácsolja neked, hogy vonulj el seregeddel innen. E helyzet nyomasztó úgy rád, mind ránk, sőt végzetteljes is lehet mindkettőnkre nézve, ha tovább tart. Kössünk azért békét. Mi alá vetjük magunkat a föltételeknek, ha azok méltányosok lesznek. A követ, a ki ezeket mondta, el volt készülve, hogy feleletül tagadó választ fog kapni, de midőn az ajánlatra a szép ellenséget elgondolkozni látta, remélni kezdett. A fejedelemnő sokáig járt föl s alá, elgondolkozva. Egyszerre megállott a követ előtt s jéghideg arccal, de lángoló szemekkel felelé:— Ha városotok minden háza három galambot és verebet küld váltságdijúl, úgy meggondolom s tán békét kötök. A követ majd hanyatt esett e válaszra, melynek váratlan furcsasága igen meglepte. Hasonló meglepetést okozott az a vár többi lakóinak is. A jó drevulok épen attól féltek, hogy a szép ellenség majd váltságdíjal annyi kincset fog követelni, mennyit adni nem lesznek képesek. E válaszra azonban egészen megkönnyebültek, mint aki nyomasztó, kínos álomból ébred föl, s a meglepetés öröménél csak a sietség volt nagyobb, melylyel a kivánt váltságdíjat megkapta. A brevalok jókedve nem ismert határt. Nem tudtak eleget habotázni azon, hogy ilyen olcsón megmenekedtek. Pedig milyen nagy áldozatokra is készek lettek volna, ha az ellenség elég ügyes. Hja, de mit tudhat egy asszony-hadvezér! Az egész város zaja egy óriási hahotává olvadt mely még nagyobb lett, midőn egyszerre a váltságdijal adott galambokat és verebeket mind visszarepülni látták fészkeikre. Azonban ez a féktelen hahota csakhamar a kétségbeesés orditásává változott a drevalok ajkain, midőn látták, hogy a fészkeikre visszaszállott madárkák egyszerre mind apró lángmadarakká változtak, melyek pillanat alatt óriásokká nőve, egyre jobban szétterjesztették csapkodó lángszárnyaikat, s a büszke várost pár pillanat alatt lángokba bontották. A drevalok most már tudták, miért kérte és eresztette vissza a kegyetlen Olga a váltságdijal adott madárkákat, melyeknek lábaira égő kanócot köttetett, hogy fészkeikre repülve felgyújtsák azokat, s azokról az egész várost. (Vége köv.) Ferenczy szobrász Rómában. (Levelek 1817—1824-ből.) (Folytatás.) Róma, 1819 Okt. 30. Kedves édes öcsém! Nagyon szívfájlalva olvastam leveledből, miként értetődött balra a mesterem neve alatt Canova, holott az én mesterem nem ő, hanem a dániai születésű német Thorvaldsehn, aki most az én szerencsémre már három hónapja hazájába utazott és még vagy három hónap múlva fog ismét visszajönni Rómába. Ennyi ő felőle elég; talán valami jó levegőt beszív hazájába és csak egy verset Intézek hozzá Ovidiusból: »Non adeo excidi, quamvis abjectus, ut infrate quoque sim inferius, quo nihil esse potes.« De ha már Canováról beszélni kezdettünk, el nem mellőzhetem itt, hogy vagy két punctumot az ő dicséretére ne írjak, melylyel megérdemelje tetőled, hogy ha levél által is te a te szavadat visszavedd mindazoktól, kikkel netán múlt levelem tartalmát közölhetted. Canova ugyanis az a rendkívüli képfaragó, ki azt a chnoszt, mely ő előtte uralkodott, egy szóval széjjel oszlatta, és az asszonyi lágy húsokat az asszonyokba, a férfiúi keményebb húsos inakat a férfiakba rakta, aki elválasztotta a bársonyt a selyemtől, a selymet a gyólcstól, a gyólcsot a fátyoltól és felékesítette az ő figuráit valóságos bajjal, bár ez is márványból van faragva, akinek figuráiban az emberi indulatok és érzések a legnagyobb grádusban ki vannak fejezve, anélkül hogy valami az ő művében manírozott volna. Ő az az elfáradhatatlan munkás, aki napfelkeltétől fogva sötét estig műhelyében dolgozik, ámbár már a 60-dik esztendőt járja. Ő a szegényeken szánakozó, a tanulni igyekezőket szívesen tanító, hazáját, vallását, embertársait szerető, ki esztendőnként 6 — 7000 forintot ezüst pénzben teszen félre, mely summának azon esztendőben el kell ajándékozva lenni; a ki hazájában (Venecia vidékén Possagno helységben) tulajdon költségén egy templomot építtet, melyre már eddig 200 ezer forintnál többet költött. Ezekkel és más hasonló virtusaival érdemtette ki azt, hogy csaknem minden európai fejedelmektől érdemjelekkel megtiszteltetett és példa nélkül való titulusokat kapott, példának okáért: a halhatatlan Phidias, az újraszületett Praxiteles, a teremtő Prometheus, Marcheze Maximo , Principe perpetuo tutte le Academie sat. Ezen nagy férfiú engem is többször meglátogatott már házamnál és a földön, térden mászva, ujjal mutogatta és magyarázta a mesterség titkait, aki ha engem itthon nem talál, a kulcslyukban hagyja vissza az ő nagy nevével ékes billettjét. Nincsen is egyebem, mint ő és még egy tanítvány a s rokona, Barazzi nevezetű, kik az én Rómában való mulatásomat valamennyire megörvendeztetik, és épen ez a fő oka annak, hogy engem Thorvaldsen oly kíméletlenül tradtál; és ha a balsors úgy akarná, hogy én te veled többé nem beszélnék, te hál a könnyekkel emlékezz mindenkor a Canova és a Baruzzi nevekre. 18 Octobris ünnepeltük itt mi ifjú künstlerek Szent Lukácsnak, a művészség pátrónusának ünnepét, az úgynevezett Villa Bologneseben nagy ebédet rendelvén, összegyűltünk több mint százan, az olaszokon kívül négy anglus, két francia, még vagy három német és egy magam magyar; erántam mindnyájan a legnagyobb barátságot mutatták, és műveimről a legszebb elismerést