Fővárosi Lapok, 1874. december (11. évfolyam, 275-298. szám)
1874-12-01 / 275. szám
saját lelke gondolataiba merülve, alig vetett szerte némi futópillantást. Gyorsan, lehajtott fővel haladt ő, mígnem a Saint-Placide-utcán átmenve, egyszerre igen kellemes illat üté szaglási érzékét meg. Ez illat rögtön eszébe juttatá tegnapi már-már elfeledt ígéretét s egyszerre megállapodva, homlokára ütött. — Ejh! Hát az ibolyák! — monda magában. — Hogy is nem gondoltam én erre s mit fog mondani Julia? Vájjon megbocsát-e ő nekem, ha üres kézzel fogok előtte megjelenni? Nem, — fűzé odább gondolatait. —jól tudom én, hogy nem lesz elnéző irántam . . . Pedig én ezen a tájon egyetlenegy virágárust sem tudok s jó messze kell mennem, hogy azt az Ígért bokrétát megszerezhessem. Mily boszúság ez rám nézve, ki most annyira óhajtám őt mielőbb viszontlátni. E pillanatban lágy szellő lengedezett s másodízben hajtá az illatárt az ifjú felé s ő fölemelve fejét, egy félemeleti ablak párkányzatán egy cserép ibolyát látott a meleg napra kitéve. — íme mily csodálatosan segítve lesz bajomon, — gondolá. — Ha én ezt megvenném ? . . . De hát miért is ne adnák ezt el nekem ? — teve hozzá, miután sokáig szemlélgette az ablak kis fehér függönyét, mely igen tiszta volt ugyan, de a kijavítás nyomai bőven észlelhetők voltak rajta. — Nos, ha épen elutasítanak, akkor másfelé megyek ibolyát venni, annyi az egész. S a nélkül, hogy egy benső sugalatra hajtott volna, mely neki azt látszott mondani, hogy e virágok nem eladók s hogy e föllépése kissé különösnek fog föltűnni: gyorsan fölment a lépcsőkön a félemeletre s egy kis ajtó előtt megállapodva, kopogtatott. — Lehet! — kiáltá egy dallamos hang. Ő pedig belépett... De nem mert előremenni. Részint a tisztelet, részint gyöngédtelen szándéklatának megbánása leköték lábait e szoba küszöbén, hol egy kis kereszt, néhány szalmaszék és két ágy képezék az egész bútorzatot. Három kis gyermek szorongott a vidáman lobogó kandallótűz körül, mintegy félve, hogy az égő hasábok csakhamar hamuvá válnak, s minden pillanatban szomorúan tekintgettek egy a falon függő üres kalitkára , majd fölsóhajtanak, de halkan, mert szegény anyjuk, ki lázban feküdt, épen aludt e pillanatban. Az ablak közelében egy fiatal leány hímezett szorgalmasan. Midőn az ifjú belépett, fölemelte fejét. Igéző, tiszta, büszke arcot láttatott, olyat, minőt a halhatatlan Sanzio ecsetje tudott teremteni. Valóban rafaeli szépség volt ez, minőt a művész a legeszményibb tökélyben tüntethetett elő, szép nagy zaürkék szemmel, átlátszó bőrrel, finom vonásokkal, szőke fürtökkel s azzal a remek színnel, melyet Roger gyakran megbámult a Louvre-ban s több hírneves képtárban. Ő nem is képzelte, hogy e szerény hajlékban mindezt föltalálhassa, annyival kevésbbé, mert mikor belépett, eszébe sem jutott a d’Ypone Julia által elbeszélt történet. Midőn azonban a beteg nőt, az üres kalitkát és a sötét, egyszerű öltözetű szép fiatal leányt látta, mindjárt eszébe jutott, hogy ez az az utca, amelyet említett előtte. Többé nem kételkedett a felől, hová jutott. Fölindulása oly élénk volt, hogy midőn a fiatal varrónő fölemelkedve kérdezé, mivel szolgálhat, csak alig tudta magát szavakban kifejezni. — Bocsásson meg, kisasszony, — szólt végre, ha egy kissé különös és illetlen szándék vezérelt ide. E virágokra óhajték szert tenni s bármily ára lenne is, örömmel megadnám . . . Hiszen én azt érzem, hogy ezáltal nagy illetlenséget követek el, és . .. — Épen nem, uram, — viszonzá a fiatal hölgy bús mosolylyal. — Igaz, hogy nem szándékoztam ez ibolyákat eladni; azonban, — tévé utána kissé remegő hangon s hosszasan nézve alvó anyjára meg a kiürült gyógyszeres üvegre ott a kandalló párkányán, — azonban . . . vigye el ön! . . . — Oh, ne, Esther! — rimánkodott nővére, egy körülbelől kilenc éves kis leány. — Kérlek, tartsd meg e gyönyörű cserépvirágot, melyet te annyira szeretsz ... A madárnak enni kellett adni s ez némi költségbe került; de e szegény kis ibolyák nem kívánnak egyebet, csak egy kevés napot és vizet. Hiszen te magad mondtad ezt nekünk , nem emlékezel már rá ? Esther elvörösedett, mint a vadrózsa gyümölcse; oda hajlott a gyermekhez s valamit súgott neki. Aztán az ablakhoz menve, kinyitá azt nesztelenül, bevette az ibolyákat, egy pillanatig szemlélgette s átadta az idegennek. Ez elhalványodott, midőn átvette a cserepet, mert midőn Esther arcába tekintett, pilláin egy rágó könycseppet pillantott meg. Mennyi fájdalmat magyarázott e köny meg! Oh, mik nem válnának efféle hölgyekből, kik oly becsületeseknek látszanak s mégis oly rögös ösvényen kell haladniok! .. . Miért kell e szép leánykának lemondani ártatlan örömeiről ? s miért kell neki egyszerű, lenge öltözetben dideregnie ? .. . Mindeme kérdések amidőn Roger lelkében fölmerültek, egyszersmind elgondolta, mily tiszta és erélyes szív dobog ez igénytelen öltözék alatt s mily fájó titkokat rejteget ez önérzetes, hősies jellemű boldogtalan leány kebele! Midőn az ibolyákat átvette Esther kezéből, s midőn egy utósó pillantást vetett a még folyvást alvó anyára, egy, a szánalomnál édesebb érzés szállta meg lelkét s hirtelen egy bankjegyet téve a kandalló párkányára, üdvözölte a fiatal hölgyet. Mikor az ibolyákkal távozott, halkan imigy szólt: — Egykor visszaadom kegyednek ez ibolyákat! III. A fiatal ember izgatottsága oly nagy volt, hogy midőn a lépcsőkön alászállt s a ház folyosóján átvonult, nem vette észre, hogy egy derék asszonyt, ki szép csendesen üldögélt lakása előtt, tovastettében megtaszított. A nő zúgolódásban tört ki e miatt. Roger meg volt lepetve, miután sem arról nem tudott magának számot adni, hogy mit cselekedett, sem azt nem tudta, mit mondott ez asszony s ekkép egy pillanatra megállapodott. — Hozzám szólott ön, asszonyom ? — kérdé. — Ugyan kihez szóltam volna máshoz ? — válaszolt kedvetlenül a nő. — De, nini, mit látok! — folytatá, midőn a vörös cserépben levő ibolyát az ifjú kezében megpillantá. — Isten bocsáss, rá lehetne fogni, hogy ezek az Esther kisasszony ibolyái! És . .. csakugyan nem is csalódom! . .. Uram Jézusbeli szánalomraméltó is ez a szegény leány, hogy minden legkisebb örömétől, kedvtelésétől megfosztják! Brénorel, kit a kapusné fecsegései először kihoztak sodrából, néhány lépést előre sietett; de midőn Esther nevét hallá, legott visszatért a nő felé. Egy gondolat villant keresztül a lelkén: tudta, hogy a kapusnék átalában jól értesülvék s tudomásaikat örömmel szokták közölni másokkal is, és igy remélte, hogy némi részleteket hallhat a család felől, mely őt oly élénken érdekelte. — Nem lenne-e oly szives, asszonyom, hogy nekem megmondaná, kik laknak ott a félemeleten ? — Nos, Obrel asszonyék. (Vége köv.) A csóknak jogi jelentősége. (Értekezés a Codex Justinianeus V. könyv III. cím, 16-dik törvényéről *). Jelzem, hogy tárgyam köztudomású volta mellett annak egy új, t. i. jogi oldalát akarom kiemelni, s Tehát ne várják, hogy a színpad és Parnaszus lantosait vezessem önök elé; ne várják, hogy az összeforrt ajkak villanyos kapcsolatát emlegessem. Azt sem fejetegethetem, hogy kitől követelhető (különbeni végre-hajtás terhe mellett) a csók, mert nem vagyunk házas emberek. Keveset ígérek és sem a költészet árnyas ligeteiben, sem az érzékiség szirén-karjai közé nem vezérlem önök élénk és tiszta phantáziáját. A múltak nagy tükörébőlbocsássák meg ezt a római jog tanárának) Romulus népére kérek egy futó pillantást. Tárgyunkat ott nagyban kultiválták ; elterjedettségét és nagy választékát mutatja a nyelv, jelesül ennek három szava: »Su a v ioum« vagy »su avium,« »savium« nemcsak a csókra kedvesen összehúzott szájat, hanem magát a csókot is jelenti. Édesgető megszólításként is előfordul. »Osculum:« a költőknél pici száj és átalán csók. »Basium:« pedig a csók szerelmesek közt. Sikamlós beszédekben mindig ez utóbbi szót használták. Ez alól csak alig tesz egy-két kivételt Martialis, ki a csóknak gúnyoros költője. Igen találó, de nem kimerítő azoknak rendszere, kik a tisztelet, jóakarat, szeretet és szerelem csókjait különböztetik meg. (Oscula reverendae, benevolentiae et amoris). A tisztelet sugalta ama csókot, melyet a távozó polgár szokott hinteni a haza földére, melytől búcsúzik. A küszöbnek megcsókolása mély tiszteletről tanúskodott. Ezt tette például Prusias, megcsókolván a tanácsterem küszöbét, mielőtt belépett a senatusba. A jóakarat elvitázhatlan attól a csóktól, melyet a vőlegény nem saját gyönyörűségére, hanem menyaszszonyának érdekében ad, mert Rómában hitték, hogy a beteg menyasszonyt ily csók hathatósan gyógyítja és eleveníti. A szeretetből eredő csókok a rokoni és baráti viszonyt szokták kisérni. Római jog szerint : a család tagjai a felmenő és lemenő ágban és az oldalágon az unokatestvérekig bezárólag, egymás irányában csókjoggal (jus osculi) éltek. A nőknek meg volt engedve, hogy rokonaik homlokát csókolhassák és hasonlag a férfiaknak is szabad volt megcsókolni a rokonság női tagjainak homlokát, de később onnan leszálltak a piros ajkak csókolására, s ama hamis jogi szükségtől vezéreltetve, hogy megtudják: nem ivott-e bort a szép rokonnő, mit Cato minden bűn és romlás kárhozatos forrásának monda. A legtisztább csók, melyet báró Eötvös a nap éltető meleg sugaraival tesz párhuzamba, az anyai szeretet gyöngéd csókja. A szeretet hasonló kifejezésére, bár ritkábban és hidegebben, az apa is hajlamot érez. Nem bűbájos-e, midőn Virgilius az istenek apját beszéltetve leányával, Venussal, Jupiter a leányára tekintvén, »sub ridens natae oscula dedit.« Hát azt a föllengős, magasztos kedélyhullámzást hová sorozzuk, melynek szavait Mainzban a Schiller-szobor talpán olvashatjuk: »Seid umschlungen Millionen Diesen Kuss der ganzen Welt! Brüder ober’n Sternenzelt Muss ein lieber Vater wohnen! A régi római szokások a csókolódzást igen megszorították, és benne oly közeledést véltek, mely a legkomolyabb következményű lehet. Scipio Africanus az ellenségtől elfogott szép leányokat szeme elé sem vezettető, hanem azonnal visszaküldő az övéikhez, nehogy levonjon azok tisztaságából valamit a csók által. Mert még Apuleius is úgy vélekedett, hogy a csók a viaskodó Venus hódításának előőrsi tüzelése. Valerius Maximus szerint: Publius Maenius, kiben az ártatlanság szigorú védőjét tisztelték, megbüntette szabadását, (bármennyire szerette is különben) mert hallotta, hogy felnőtt leányának csókot adott. Még azt sem deríte ki, hogy szerelem vagy tévedés csókja volt-e az? Azt hitte, üdvös hatást fog elérni, ha ez érzékeny példás büntetés által az erkölcsiség érzetét edzi leányában. E komoly példában figyelmeztető, hogy a férj jövendőbeli nejében nemcsak ártatlanságra,hanem csókjainak elsejére is számíthasson. A principatus kezdetén Róma a legmélyebb erkölcsi fertőbe sülyedt. Csúfos visszaélést űztek mindennel, a mi emberi, ami nemes. Szerették, amit meg kellett volna utálni, és kerülték, amit szeretni illett volna. Ez erkölcsi rothadás elidegtelenítő hatása alatt nemcsak a ravasz Augusztus, hanem a megromlott Tiberius is javítani akarta a társadalmat. De sokszor kicsinyes, félszeg rendszabályokhoz nyúltak. Ilyen végrehajthatatlan rendelet volt Tiberiustól az a kiadvány, mely a mindennapi csókolódzást eltiltja. Mily sok visszaélés történhetett a csókolódzással, gyaníthatjuk több adatból. Például mulatságoknál a serlegtöltögető Hébének az akkori hegyes Biermannselnek száját szokás volt annyiszor megcsókolni, ahány betűből állt a felköszönhendőnek neve. Ennél azonban még ízetlenebb szokás is dívott, t. i. vágyakodtak lakománál az akkori kis pincérnek nyirkos csókjára és arra, hogy a pohárból v igyék le valamit. A csókolódzást Tiberius talán azért is tilalmazta az utcán találkozók közt, mivel e háládatlan szokás által gyakran arc és bőrbajok támadtak és terjedtek el. Az ablakából utcára kitekintő idegen nem látott semmit gyakrabban, mint hogy az utcán találkozók egymást megölelték és megcsókolták. Minden előkelő urat fölkerestek reggelenkint a védencek s üdvözölték őt: »Ave domine,« mire az ur kezet és csókot adott. Az uralkodó is csókkal fogadta az udvarképes embereket, senatorokat és lovagokat. Tiberius rendeletét, mely még a közeli rokonok gyakori csókolózásait is tilalmazta, hihetőleg rész néven vették, mert látjuk, hogy Valerius Maximus szükségesnek vélte őt azért különösen mentegetni. A rendelet keveset is használt. Senki sem tarta azt meg. A visszaélések folyvást botrányosabbakká lettek. A csókolózás igazi mániává fajult, melynek kellemetlenségeiről fogalmat ad nekünk Martialis. Szerinte séta közben a csók annyira ment, hogy egy kis nagyítással a költő elmondhatta: elfáradva ezer csókot vitt haza. (Későbbi időkben lett divattá: kezet csókolni a védnöknek, később a papoknak, legutóbb az asszonyoknak. *) Nagy tetszéssel fogadott és sokak által hallgatott felolvasás volt ez vasárnap az egyetemi olvasókörben. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a tisztelt tanár úr a mi közlésünkből — tér szűke miatt — a felolvasás több pontját kihagyta. Szerk. 1198