Fővárosi Lapok 1875. augusztus (174-198. szám)
1875-08-27 / 195. szám
Péntek, 1875. augusztus 27. 195. szám Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 fr. Negyedévre...........................* Megjelenik a■£ ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A jó tanya. (Derouléde.) Jó asszony, mit mivelsz ? — no ládd ! Tagyis meleg kicsiny szobád. Megszántam minden tagom, Ne szítsd a lángot oly nagyon , Szegény asszony, kíméld a fát. De ő nem hall, nem bajt reám, A tűzre rak, gondol csupán : »Eredj vitéz, igy szól, eredj, Melegedj.« Jó asszony, ettem eleget, Kíméld a sódart, kenyeret; Elköltem azt, mi rám jutott, A jólterített asztal ott Nem illet úgysem engemet. Be ő nem hall, nem hajt reám, Megtölti borral a kupám : »Jer hát vitéz, szól, ne habozz, Falatozz.« Jó asszony, e lágy párna itt Kié vajd? — fáradt tagjait Nincs, a ki megnyugoszsza rajt’, ’Sz tudod az én számomra majd A szalma lesz a párna itt. Be ő nem hall, nem hajt reám, Párnáira gondol csupán : »Jer hát vitéz, szól, közelebb, Pihenj meg.« A búcsú napja fölviradt. »Az isten . . . « Hát itt mi maradt? Tarisznyám, mint volt, nehezebb. Oh, jó asszony, a te kezed Elkényeztet jómagamat! Miért, hogyan ? —s ő válaszol, Szemében könny, ajkán mosoly : »Az én fiam is katona, Katona.« Újvári Béla A Petneházy-család. (Elbeszélés.) Irta Homoki József. (Folytatás.) Mikor Bakonyi kutatása eredményéről jelentést tett, Petneházy majd kővé vált. Nem tudta, hogy fiának irányában tanúsított bizalmatlanságát fájlalja-e, vagy ama határtalan könnyelműséget bámulja, hogy legjobb fiatalsága korából négy drága évet ilyen hiábavaló foglalkozásra fecsérelni nem átallott ? Bakonyi nejével együtt mindent elkövetett, hogy Petneházyval a festőművészet magasztos oldalát megismertesse. Minden igyekezetük füstbe ment. Petneházy ismeretei e téren oly kezdetlegesek voltak, hogy a leghatályosabb érvelés sem tudta fia lépésével kibékíteni. Nagy elkeseredéssel emlegette, hogy ő ugyan nagyrabecsüli az ifjú emberben az igyekezetet, ha önállólag, saját kézi munkájával iparkodik kenyerét megkeresni. De hiszen a gondviselés őt oly kedvező vagyoni helyzetbe juttatta, hogy fia egyátalában nem kénytelen jövője biztosítása végett mesterség után látni. Hanem hát ha neki úgy tetszett, isten neki, ám lássa!, de az ő segélyére ugyan ne számítson. Ha a maga esze után indult, éljen meg a maga emberségéből, úgy ahogy tud! Ez az utósó csapás annyira leverte Petneházyt, hogy alig birt magához jönni. Megszűnt működni minden ösztön, mely az élet küzdelmeiben kifáradt lelke ruganyosságát eddig fentartotta. Egyhangú napjai örömtelenül folytak. Sok időbe került, míg csak annyira is mehettek vele, hogy társaságot kerülő mogorva elvonultságából kicsalhassák. Mély gyűlölettel fordult el minden gondolattól, mely a jövőt juttatta eszébe ; a sivár jövőt, mely fáradt lelkét iszonynyal töltötte el. Az átélt sok szerencsétlenségért jövőjében keresett volna kárpótlást, s ime a reményt, a melyben és a melyért élt, feldúlták, s oda jutott, hogy ha hánykódó lelke egy nyugpontért csengett, sötét múltja emlékeihez kelle fordulnia vigasztalásért. Szomorú napok voltak ezek Petneházy életében. Csak egyetlen egy lény volt a nagy mindenségben, aki célt vesztett életének nehéz napjait elviselhetőkké tudta tenni. Mikor nevelt leánya, Berta, szeretetteljes ragaszkodásával, vidor kedélyével mindent elkövetett, hogy egyhangú életét felvillanyozza, áldotta azt az órát, mely ez angyali jóságú gyermeket családja körébe vezette. Csak már ezt az egyetlen egy örömét is meg ne keserítette volna az átkos múlt sötét emléke! Miért is kellett szive hajdani bálványának úgy megtántorodni, hogy megtagadva szerető szive hajlamát, anyagi számításból szétrombolja a tündérvilág aranyos légvárait ? Ha a végzet úgy akarta, hogy elszakadjon az a rózsalánc, mely szíveiket összefűzte, miért kellett annak oly modorban történni, hogy megingassa lelkében ama nagyrabecsülést, melyet e kedves lény iránt úgy szeretett volna koporsója zárultáig megőrizni ? Hasztalanul igyekezett e szomorú óra emlékét az időközben átélt események zavaros tömegében elrejteni; a keserű csalódás fájó érzete mindig előtérbe nyomult. Csak azzal tudta egykori órája botlását kimenteni, hogy azt a végzet rendelte úgy, mert átok súlyosodik rá, hogy tőle épen azok forduljanak el, kiket a legforróbb szeretettel kívánt a szívére ölelni. Remegett attól a gondolattól, hogy elközelg amaz óra, midőn hivatását követve, Berta is el fog távozni közeléből. Ki marad neki akkor az életben, ha még ezt is elveszíti ? Pedig az az időpont nem lehetett már nagyon távol, mert a felserdült leányt Csókavár környékén nagy darab földön ünnepelt szépségnek tartották, s ama kegyelet, melylyel családja szerencsétlensége iránt minden jóravaló ember viseltetett, még a vetélytársak irigységét is elnémította. Bakonyiné bizalmas családi körben egy barátnéja levelét közlötte Bertával. E levélben azt tudakolja Mátéfalviné, hogy hányadán van Berta szív dolgában, nem áll-e még valami szerelmes lovag kegyében, aki az ő számításának útját állaná ? Mert az ő Gyula fia szenvedélyes szerelemre gyúladt a szép leány iránt, és ő szerenccsésnek tartaná fiát és magát is, ha Bertát családja tagjául üdvözölhetné. Petneházy szelíden biztatta, hogy az ilyen derék leánynak az a sora, hogy elrepítsék, a szerencsét nem szabad elszalasztani. Berta elhalványodott s némán rázta szép, barna- fürtös fejecskéjét. Azután meginditó hévvel, sírva kijelentette, hogy számára csak egy boldogság van az életben, ha Petneházy családjában élhet, csak akkor lenne képes abból kiválni, ha mint unott tehertől maga Petneházy kivánna szabadulni. Nagyon jól esett Petneházy sebzett szívének a kedves leány e ragaszkodása. Elfásult lelke jégkérgét érzé felolvadni. Csak mégis van tehát a világon egy lény, aki ő hozzá is tud önzéstelen szeretettel ragaszkodni. Talán ez angyalban akarja az üldözésben elfáradt sors sok veszteségét kipótolni. De hát szabad-e neki önzésből a kedves gyermek szerencséjének útjába állani ? És! hiszen még nem múlta idejét. Ha az igazi megérkezik, majd ő vele is könnyebben lehet beszélni. Addig nem erőteti a dolgot, úgy is az ő terve mind füstbe szokott menni. Ahogy isten elrendelte, úgy legyen! Ez a terv aztán szépen el is aludt, így állottak az ügyek, mikor egy éjjel Bakonyi azzal a rémhírrel állította talpra az egész házat, hogy Petneházy veszélyes beteg. A megyei főorvos idegláz előjeleire ismert, s veszélyes fordulattól tartott. A beteg állapota huzamos idő múlva sem igen akart javulni. Berta fáradhatatlan volt nevelőatyja ápolásában. A beteg is csak akkor látszott magát tűrhetőbben érezni, ha a kedves leányt beteg ágya közelében láthatta. Volt Bertának egy titkolt öröksége, egy levele, melyet számára boldogult édesanyja még Olmützbe utazása előtt hagyott Kapussy Balázs úrnál. Úgy akarta a boldogult, hogy ezt a levelet csak férjhezmenetele után, vagy abban az esetben bontsa fel, ha Petneházy nagyon veszélyes beteg találna lenni, mert nehéz lenne neki azzal a tudattal válni meg az élettől, hogy Petneházy e levél titkáról ne értesüljön. Ezt a levelet most szükségesnek látta Berta felbontani. A szerető anya emlékiratának zársorai amaz utasítást tartalmazták, hogy a pecsét alatt mellékelt iratokat Petneházynak adja át. Egy nyugodt órában, az orvos bejegyezésével, megtörtént a levél átadása. Az átadott levélben a márkaság felbontásának története volt leírva, s igazolványat a lemondó levélnek Borosnyay által kiállított eredeti fogalmazványa is oda volt mellékelve. Ennél hatályosabb gyógyszert Petneházynak a világ semmiféle orvosa nem rendelhetett volna. Zajos élete minden szenvedésével kibékítette annak tudata, hogy amaz imádott nő, kit az életben egyedül szeretett, tisztán, önzés nélkül, rajongó szerelemmel, nem számításból,hanem azért mentette őt fel adott szavától, hogy megmentse őt ama lelki küzdelemtől, miszerint csak elhunyt atyja végakaratának s esküjének megszegésével juthat birtokába. Feláldozta szerelmét, boldogságát, csakhogy neki visszaadhassa lelki nyugalmát. Boldog isten!, minő lelki nyugalom volt az ? Vájjon nem jobb lett volna-e egy értéktelen eskü megszegése árán szerezni meg a boldogságot? Vétek lett volna-e az oly esküt megszegni, mely egy boldogtalan előítélet nyomása alatt elkövetett ballépésnél egyébnek nem mondható ? Minő más fordulatot vett volna akkor egész élte folyama? De a megtörtént dolgon változtatni nem lehet. A végzet könyvébe igy volt beírva; azon halandó ember nem változtathat.’ Oly jól esett lelkének, hogy ha damarája emléke a rátapadt gyanú foltjától megtisztultan, dicskörrel körülragyogva foglalhat helyet szive legbelsőbb rejtekében. Mily csodálatosak a gondviselés urai! Mikor már nejét elvesztette s hálátlan gyermekei mind elhagyták, élte legszebb napjainak boldog emlékeit adja vissza, hogy megvigasztalja, s eltörölje lelkéből az átélt szenvedések nyomait. Mintha csak a balsors által leszakasztott mátkát találta volna fel ismét, oly boldogitó érzet áradt szét egész valóján. A nagy lelki öröm megtörte a kór erejét s rövid idő alatt felüdült. Egykori arája gyermekét úgy tekinté, mint sajátját. Szent fogadást tett szive mélyéből, hogy bármi sors érje is, ezt a gyermeket tőle telhetőleg boldoggá tenni érte legszentebb feladatának fogja tekinteni. Ha minden gyermeke elhagyta, legyen ez az ő egyetlen gyermeke, hogy ezt áraszthassa el atyai szive forró szeretetével, mit hálátlan gyermekei kiérdemelni nem tudtak, vagy nem akartak! (Folyt, köv.)