Fővárosi Lapok 1876. április (75-99. szám)

1876-04-01 / 75. szám

parkodtak újra kilépni a száraz­földre. Mindnyájan örültek, hogy újra láthatják az Alföldet. Hazaszere­tettel dobogott a szívük. A szeretet vakít, mint bármi más, és így nem csoda, ha az északi tenger ködös égalja szebbnek, ragyogóbbnak tűnhetett föl, mint akár Java napja. A legtürelmetlenebbnek azonban kétségkívül egy napsütötte arcú, szürke szakáld, körülbelől ötven­éves, nagy, erőteljes férfi látszott, ki mindenkit ta­­szigált, lökdösött maga előtt, hogy mentül elébb partra léphessen. Alighogy betolták azt a kis hidat, mely a köz­lekedést a hajó és a part között lehetővé tette, még mielőtt a vámhivatalnokok a »Prins Hendrik«-re léptek volna, a mi emberünk utat nyitva magának a tömegen át, komolyan, méltóságteljesen ment végig a rakodópartig elvonuló téren. Boldog mosoly deríte ki e durva arcot, még fe­kete fogainak vicsorgásával is kifejezte, mennyire szereti az újra látott szülőföldet. De hajh, e derültség nem tartott soká. Hirtelen eltorzult kifejezést nyert az arc, mert közvetlenül lába körül éles eltordítás hangzott föl, melyet a fájdalom sikoltása követett. Alighogy partra lépett a jámbor az ő hatalmas talpaival, már­is csaknem agyon taposott egy kis fe­hér ebet, egy gyönyörű parányi állatot, melyet úrnője kék selyemmel bélelt diszes szekrénykében szállított tavából. A­mint ez öreg asszonyság drága kis utitársá­­nak keserves sivalkodását halotta, gyorsan oda futott a megtaposott drágasághoz s fölkapva azt, szivéhez szoritgatta s kényes szemmel cirógatva, a leggyön­­gédebb, legválogatottabb nevekkel halmozta el. A­mi az utast illeti, az ő sajnálkozása és lelki­­ismeretfurdalása e rövid de eléggé határozottan kife­jező s nem ép udvarias szavakban nyilatkozott: — Járvány hordja el a vénasszonyokat meg az ölebeket! A gyönyörű kis ebnek Joepje volt a neve, a tisztes asszonyságot pedig Knor asszonynak hívták, míg a szeretetreméltó utas a marcona Gerrit Van Vlooten, ki az indiai hadseregben mint őrnagy szolgált. Április elseje. (Tárca Bécsből.) Vannak boldogtalanok a siralom e vig völgyé­ben, kiknél április elseje korán sem esik szükségképen március 31-ke és április 2-ka közé, hanem beállít néha október 14-kén is, vagy az esztendő bármily más napján, még február 29-két sem véve ki többször, mint háromszor egymás után. Ezeknél a flautátlan flautásoknál, mondhatni, az egész esztendőben foly­vást április elseje marad és fali naptárjukon a dátu­mot soha el sem kellene mozdítaniok erről a »fool ’s day«-ről, azaz bolondok napjáról. A természet szegé­nyeket egészen különös hályoggal verte meg, melytől soha sem látják azt a nyerítő, rugdalózó, szépen föl­­kantározott lovat, melylyé őket ő vagy ama jóbarát tenni akarja, tehát mindenesetre tenni fogja. Hogy ily módon sok mérget kell nyelniök, a­mig sorsukat megszólják , az természetes, de utóbb annyira kibé­kültek, hogy a fölülést úgyszólván mindennapi erköl­csi ablaknak tekintik és Traján császárt variálva, azt sóhajtják, hogy: »Diem perdicti,« azaz: elvesztet­tem napomat, ha egy nap elmúlik a nélkül, hogy va­laki őket bolonddá tette volna. Ilyen ember F. ur, a bécsi börze egyik legisme­retesebb alakja, kiről eddigi tárcáimban már nem egyszer volt szó. Ő az, a­ki a krachban másfél millió fogának fehérét ott hagyván, a télen egyszer így so­pánkodott: »Nézze csak, milyen mélyen sülyedtem, (most ugyanis alig költ többet 20,000 írtnál éven­­kint), a negyedik zártszéksorban kell ülnöm, (azelőtt persze az elsőben ült); ez a kabát, melyet viselek, nem a londoni Bradbury műve, hanem a Franké, (Bécs első férfi-szabója); a számozatlan frakkeremből rég kikoptam s csak az 1123-dik számon járok; sőt higgye el, van olyan nap, hogy osztrigát sem eszem, — és ilyen réginségre jutottam én, a­kinek soha egyéb életszüksége nem volt, csak az egy . . . fény­űzés.« (Csak!) Nos, épen ez az F. ur egyike azoknak, kiknek április elsején kellett volna világra születniük. Külö­nösen fanyar tapasztalásokat tett erre nézve 1872-ben, mikor börze-nyereségeinek teljes világában állván, ő, ki soha külföldet nem látott, egyszerre eltökélte ma­gát, hogy elmegy megnézni Európát és egyszersmind megmutatni ennek a »snasz« világrésznek, hogy mit tesz az: egy bécsi börziáner! Minthogy azonban mi­­veltségének hézagos volta őt a franciáéi, angolul és manó tudja még mi mindenül nem beszélő külfölddel szemben kissé gyámoltalan helyzetbe hozta volna,­­ miután ép­p a hőse e valódi történetnek, engedel­­met kérek az olvasótól, hogy múltját rövideden el­mondhassam. II. Gerrit Janszoon Van Vlooten 1825. aug. ne­­­­gyedikén reggeli öt órakor született, a szép Leuwarden­­ városban, mely, a­mint mindenki tudja, Frizia szék-­­­helye. Gerrit atyja a tanácsban jelentékeny hivatalt­­ viselt, de mindamellett szegény, és mint minden be-­­ csületes hollandihoz illő, számos tagból állott család­­­­nak volt a feje. A hat gyermek — három fi- és három nővér­e közt — Gerrit volt a legfiatalabb, s atyjának a szeme­­fénye. A komoly Van Vlooten, ki fríz volt, — »szabad­­ fríz,« mint ahogy Leuwardenben mondják — hajt­hatatlan jellem hírében állott, kegyesen mosolygott Gerrit fiára, kinek jövője iránt a legvérmesebb re­ménynyel volt. Midőn Gerrit huszadik évét elérte, bármily megerőtetésbe került legyen, elküldte atyja Gronin­­gue-be jogot hallgatni. Ugyanez időtájban a Van Vlooten-család elköltözött Leuwardenből s La Haye­­ban telepedett le. Van Vlooten urat az ő hivatal­társai csaknem kiállhatatlan embernek tartván, azon törekedtek, hogy menekülhessenek tőle, s beválaszták az ország rendes alsóházának tagjául. Van Vlooten ur úgy politikai mint vallási te­kintetben tökéletes orthodox volt. Ott ült ő a szélső­jobbon s mióta ott helyet foglalt, alig győzték a la­pok közölni a leuwardeni képviselőnek hosszadalmas szónoklatait és gáncsoskodásait. Különösen egy frá­zissal élt ez érdemes képviselő nagy előszeretettel: »mi nem tréfálunk a becsülettel.« Pedig hát senki sem is kétkedett ez állításában, mert soha senki , sem vette észre, hogy ő valaha tréfált volna. Míg ez érdemes férfiú az alsóházban a törvény­­hozásnak szentelte idejét, addig fia a kis Gerrit, ki immár fölcseperedett fickó lett, amaz ürügy alatt, a hogy akadémiai növendék, az addig ismeretlen sza­badság egész örömérzetével adta magát a vidám, ki­csapongó életre. Mint a legelőre kicsapott paripa,­­ mely büszkén nyargal szerte a síkon, igyekezett ő is­­ olyan útitárs után nézett, a ki már világot látott le- i­gyen és igy neki kalauz gyanánt szolgálhasson. Hí­rét vette ennek egy ismerőse, a kit B. urnak nevez­hetünk és ki — mellesleg mondva: hazánkfia — el­més ötletei és soha ki nem fogyó tréfás kedve miatt Bécsben bizonyos társadalmi hirnek örvend. Nosza, kapott is mindjárt az alkalmon B. ur és fölajánlotta egész utazottságát, élelmességét F. urnak, kinek egyéb sem kellvén, rögtön megvolt az alku. Karlsbadba adtak egymásnak találkozót, az legyen a kiindulási pont. B. ur elébb volt ott, mert kúrát tartott és a kitűzött időre F. ur szépen meg­­sürgönyözte neki, hogy holnapra várhatják Károly , király gyógyvizeinél. Karlsbad bécsi börze­ köreiben nagy volt e sürgöny folytán az izgatottság, mert B. ur a meghittebbeket jóelőre figyelmeztette, hogy vigyázzanak, itt majd jeles tréfa esik. Ezt az üdvözlő tréfát F. urnak határtalan önhittségére és hiúságára építé, még pedig következőképen. Mit fog F. megér­kezte után cselekedni? Így okoskodott B. Minden­­előtt a fodrásznál kiszépitteti magát, azután regge­lizni megy, azután kocsira ül és megnézi a várost és környékét, azután hihetőleg ebédel. B. ur tehát elment az illető helyekre és az illető szolgaszemélyzetet jól megborravalózván, fölbiztatta, hogy holnap azt a bi­zonyos hosszú feketeszakálú vendéget kiki nevén szólítsa meg. Úgy is lett. Másnap reggel B. ur egy pár közös ismerőssel kiment a vasútra és diadallal bevitte F. urat a városba. A szállodában szobák vol­tak számára rendelve, ott a jövevény megmosdott, fel­öltözött, azután barátaival kiment sétálni. — No fiúk, mindenelőtt fodrászhoz vezesse­tek, — szólalt meg F. ur, a­mint az utcára értek, — mert olyan vagyok az úttól, mint a tövises disznó. Elvezették a legelegánsabb fodrászhoz és ma­guk előre mentek az »öreg rét«-re, hogy ott majd megvárják. Negyedóra múlva már jön is utánok F. ur és nagy álmélkodva beszéli, hogy képzeljék csak, a mint a fodrászboltba belép, a gazda repeső öröm­mel jön elébe és nevén üdvözli, hogy: »Jó reggelt, F. ur, isten hozta Karlsbadban.« Ő kérdi, hogy hát hon­nan ismeri; az pedig azt mondja, hogy ugyan ki ne ismerné F. urat, ha valaha Bécsben járt ? — Hát most mit csinálunk ? — kérdi B. ur. — Ön még nem reggelizett, mi sem; talán jó volna legelőször is a gyomorról gondoskodni ? — Helyes, jerünk reggelizni, de hová ? — ki­ál­tá F. ur. Elsorolták neki Karlsbad összes reggeliző he­lyeit, többi közt a posta­udvart is, melynek árnyas­a az addig elveszett időt kipótolni. Meg is látszott az úgy a szigorlatokon, mint az atyai erszényen. Számos érvágási kísérlet történt a családi pénztáron. A mama meg a nővérek meggazdálkodott tőkécskéje hamar elpárolgott, mig a papának bezzeg volt elég dolga a számos csip-csup adósság kiegyenlítésével. Mindamel­lett utóbbi nem igen panaszkodott; legfelebb is figyelmeztette fiát, hogy kissé jobban viselje magát s vonja összébb kiadásait. Vájjon e szokatlan gyöngédség volt-e az, a­mi a szeretetreméltó Gerritet arra ösztönözte, hogy a már egyszer elkezdett ösvényen haladj­on tovább, nem tudnám megmondani; annyi azonban tény, mikép a­helyett hogy megjavult volna, egy tanulókból ala­kult társulat fejévé lett, mely a »vidám cabriolet« nevet véve föl, csakhamar hirhedettségre tett szert. Négylovas fogatokon való vidéki kirándulások, pezsgőboros ebédek, mindenféle csintalan kalandok s a tanuló-ifjuságtól kitelhető bohóságok napirenden voltak és oly mérvet öltöttek, hogy a helyi lapok is beszélni kezdtek azok felől. Van Vlootent szerfölött sértette ama közlemény, mely fiának magaviseletét a nyilvánosságnak adta át. Azonban ez az érzékenykedés határtalan boszúsággá változott át ama nap, mikor arról értesült, hogy az ő kedves Gerritje bírói fenyíték alá kerül, miután oly csínyt követett el, mely a megengedhető tréfák hatá­rát messze túlhaladta. Ugyanis egy szép nap, vagyis inkább egy szép éjjel a »vidám cabriolet« hős társulata, szerelemtől és pezsgőbortól gerjedt mámorában egy leánynövel­­dének a megrohanását kísérelte meg; kerítést zúztak össze, hágcsót támasztottak a falhoz s több oly kihá­gást vittek véghez, melyek súlyosító körülményekül merültek föl. A szigorú tanácsnok és feddhetlen jellemű kép­viselő egész dühbe jött, mikor egy törvényszéki vég­zésből megértette, minő vád terheli fiát. Egy percnyi időhaladék nélkül sietett a Van Gend et Los-féle gyorsszállító intézethez, egy pár töltött pisztolyt küldve vásott fiának ama fölhívással, hogy lőjje főbe magát. (Folyt, köv, fáit és kecsegtető pincérlányait úgy földicsérték, hogy mindjárt a Posthofra szavazott. A mint beléptek a Posthofba és letelepedtek, F. ur széjjelnéz és csakhamar kiszemelve a fölszol­gáló hajadonok legszebbikét, a szöszke Lizit, magá­hoz szólítja. Az meg nagyhamar elésiet és legszebb mosolyával elkezdi, hogy: Halás’szolgája, F. ur, na­gyon örvendünk, hogy ön is mihozzánk vetődött.« F. ur meglepetve rámereszti szemét és kérdi: »Hát maga honnan ismer engem? — »Ohkérem,« válaszol a kis cseh leány, »az urnak a nagyságos húga, a G. asszonyság tavaly nyáron itt lakott, mennyi borra­valót adott a lelkem! . . . annál láttam az F. ur fotog­ráfiáját ; mindjárt rá is ismertem erről a szép fekete szakáláról.« F. ur ezen szörnyen meg volt illetődve és illendő borravalóban sem késett elismerését ki­fejezni. Mikor megreggeliztek, elkezdi F. ur: — No már most mutassátok meg Karlsbadot, mert én bizony épen annyira ismerem, mint Szent-Pé­­tervárát. Van-e errefelé frakker? — Hogyne volna! Itt a Posthof előtt is áll akárhány. Ahogy kimennek, egy bérkocsis mindjárt felé­jük is csördít az ostorral és rákezdi, hogy : — Jó reggelt, nagyságos F. uram, bérkocsit méltóztatik ? — Mi a manó! — kiált föl F. ur; — hát maga meg már honnan ismer ? — Bécsben szolgáltam tavalyig, kérem alássan, ott elégszer volt szerencsém a nagyságos úrhoz a börze-órákban, meg színház után. Beszállnak mind a négyen és bejárják az egész környéket. F. ur keblét nagyban dagasztó a híresség önérzete és fölöttébb jókedve volt. Mikor aztán pláne ebédelni mentek és a főpincér ott is nagy alázattal elésietett F. urat megistenhozzázni, akkor már nem fojthatta vissza büszke önérzetének láváját, hanem fölugrott, öklével nagyot zúzott az asztalon és: — Fiúk, — úgymond, — ez mégis nagyszerű! Meglássátok, ha én egyszer Londonba megyek, ott is minden ember ismerni fog. A karlsbadi időzés alatt F. ur megtréfáltatása napirenden volt. Még csak egy esetet akarok a sok közül elmondani, aztán utazunk vele együtt. Egyszer reggel B. és F. urak többedmagukkal kisétáltak valami távoleső erdei pontra, a­hová ebé­det rendeltek. Mindnyájan tudták, hogy F­­ur rend­kívül finnyás étkező, de még finnyásabb szivaros. Ő mindig csak a maga szivarjait szítta, melyeknek párja 350

Next