Fővárosi Lapok 1876. április (75-99. szám)
1876-04-01 / 75. szám
parkodtak újra kilépni a szárazföldre. Mindnyájan örültek, hogy újra láthatják az Alföldet. Hazaszeretettel dobogott a szívük. A szeretet vakít, mint bármi más, és így nem csoda, ha az északi tenger ködös égalja szebbnek, ragyogóbbnak tűnhetett föl, mint akár Java napja. A legtürelmetlenebbnek azonban kétségkívül egy napsütötte arcú, szürke szakáld, körülbelől ötvenéves, nagy, erőteljes férfi látszott, ki mindenkit taszigált, lökdösött maga előtt, hogy mentül elébb partra léphessen. Alighogy betolták azt a kis hidat, mely a közlekedést a hajó és a part között lehetővé tette, még mielőtt a vámhivatalnokok a »Prins Hendrik«-re léptek volna, a mi emberünk utat nyitva magának a tömegen át, komolyan, méltóságteljesen ment végig a rakodópartig elvonuló téren. Boldog mosoly deríte ki e durva arcot, még fekete fogainak vicsorgásával is kifejezte, mennyire szereti az újra látott szülőföldet. De hajh, e derültség nem tartott soká. Hirtelen eltorzult kifejezést nyert az arc, mert közvetlenül lába körül éles eltordítás hangzott föl, melyet a fájdalom sikoltása követett. Alighogy partra lépett a jámbor az ő hatalmas talpaival, máris csaknem agyon taposott egy kis fehér ebet, egy gyönyörű parányi állatot, melyet úrnője kék selyemmel bélelt diszes szekrénykében szállított tavából. Amint ez öreg asszonyság drága kis utitársának keserves sivalkodását halotta, gyorsan oda futott a megtaposott drágasághoz s fölkapva azt, szivéhez szoritgatta s kényes szemmel cirógatva, a leggyöngédebb, legválogatottabb nevekkel halmozta el. Ami az utast illeti, az ő sajnálkozása és lelkiismeretfurdalása e rövid de eléggé határozottan kifejező s nem ép udvarias szavakban nyilatkozott: — Járvány hordja el a vénasszonyokat meg az ölebeket! A gyönyörű kis ebnek Joepje volt a neve, a tisztes asszonyságot pedig Knor asszonynak hívták, míg a szeretetreméltó utas a marcona Gerrit Van Vlooten, ki az indiai hadseregben mint őrnagy szolgált. Április elseje. (Tárca Bécsből.) Vannak boldogtalanok a siralom e vig völgyében, kiknél április elseje korán sem esik szükségképen március 31-ke és április 2-ka közé, hanem beállít néha október 14-kén is, vagy az esztendő bármily más napján, még február 29-két sem véve ki többször, mint háromszor egymás után. Ezeknél a flautátlan flautásoknál, mondhatni, az egész esztendőben folyvást április elseje marad és fali naptárjukon a dátumot soha el sem kellene mozdítaniok erről a »fool ’s day«-ről, azaz bolondok napjáról. A természet szegényeket egészen különös hályoggal verte meg, melytől soha sem látják azt a nyerítő, rugdalózó, szépen fölkantározott lovat, melylyé őket ő vagy ama jóbarát tenni akarja, tehát mindenesetre tenni fogja. Hogy ily módon sok mérget kell nyelniök, amig sorsukat megszólják , az természetes, de utóbb annyira kibékültek, hogy a fölülést úgyszólván mindennapi erkölcsi ablaknak tekintik és Traján császárt variálva, azt sóhajtják, hogy: »Diem perdicti,« azaz: elvesztettem napomat, ha egy nap elmúlik a nélkül, hogy valaki őket bolonddá tette volna. Ilyen ember F. ur, a bécsi börze egyik legismeretesebb alakja, kiről eddigi tárcáimban már nem egyszer volt szó. Ő az, aki a krachban másfél millió fogának fehérét ott hagyván, a télen egyszer így sopánkodott: »Nézze csak, milyen mélyen sülyedtem, (most ugyanis alig költ többet 20,000 írtnál évenkint), a negyedik zártszéksorban kell ülnöm, (azelőtt persze az elsőben ült); ez a kabát, melyet viselek, nem a londoni Bradbury műve, hanem a Franké, (Bécs első férfi-szabója); a számozatlan frakkeremből rég kikoptam s csak az 1123-dik számon járok; sőt higgye el, van olyan nap, hogy osztrigát sem eszem, — és ilyen réginségre jutottam én, akinek soha egyéb életszüksége nem volt, csak az egy . . . fényűzés.« (Csak!) Nos, épen ez az F. ur egyike azoknak, kiknek április elsején kellett volna világra születniük. Különösen fanyar tapasztalásokat tett erre nézve 1872-ben, mikor börze-nyereségeinek teljes világában állván, ő, ki soha külföldet nem látott, egyszerre eltökélte magát, hogy elmegy megnézni Európát és egyszersmind megmutatni ennek a »snasz« világrésznek, hogy mit tesz az: egy bécsi börziáner! Minthogy azonban miveltségének hézagos volta őt a franciáéi, angolul és manó tudja még mi mindenül nem beszélő külfölddel szemben kissé gyámoltalan helyzetbe hozta volna, miután épp a hőse e valódi történetnek, engedelmet kérek az olvasótól, hogy múltját rövideden elmondhassam. II. Gerrit Janszoon Van Vlooten 1825. aug. negyedikén reggeli öt órakor született, a szép Leuwarden városban, mely, amint mindenki tudja, Frizia szék-helye. Gerrit atyja a tanácsban jelentékeny hivatalt viselt, de mindamellett szegény, és mint minden be- csületes hollandihoz illő, számos tagból állott családnak volt a feje. A hat gyermek — három fi- és három nővére közt — Gerrit volt a legfiatalabb, s atyjának a szemefénye. A komoly Van Vlooten, ki fríz volt, — »szabad fríz,« mint ahogy Leuwardenben mondják — hajthatatlan jellem hírében állott, kegyesen mosolygott Gerrit fiára, kinek jövője iránt a legvérmesebb reménynyel volt. Midőn Gerrit huszadik évét elérte, bármily megerőtetésbe került legyen, elküldte atyja Groningue-be jogot hallgatni. Ugyanez időtájban a Van Vlooten-család elköltözött Leuwardenből s La Hayeban telepedett le. Van Vlooten urat az ő hivataltársai csaknem kiállhatatlan embernek tartván, azon törekedtek, hogy menekülhessenek tőle, s beválaszták az ország rendes alsóházának tagjául. Van Vlooten ur úgy politikai mint vallási tekintetben tökéletes orthodox volt. Ott ült ő a szélsőjobbon s mióta ott helyet foglalt, alig győzték a lapok közölni a leuwardeni képviselőnek hosszadalmas szónoklatait és gáncsoskodásait. Különösen egy frázissal élt ez érdemes képviselő nagy előszeretettel: »mi nem tréfálunk a becsülettel.« Pedig hát senki sem is kétkedett ez állításában, mert soha senki , sem vette észre, hogy ő valaha tréfált volna. Míg ez érdemes férfiú az alsóházban a törvényhozásnak szentelte idejét, addig fia a kis Gerrit, ki immár fölcseperedett fickó lett, amaz ürügy alatt, a hogy akadémiai növendék, az addig ismeretlen szabadság egész örömérzetével adta magát a vidám, kicsapongó életre. Mint a legelőre kicsapott paripa, mely büszkén nyargal szerte a síkon, igyekezett ő is olyan útitárs után nézett, a ki már világot látott le- igyen és igy neki kalauz gyanánt szolgálhasson. Hírét vette ennek egy ismerőse, a kit B. urnak nevezhetünk és ki — mellesleg mondva: hazánkfia — elmés ötletei és soha ki nem fogyó tréfás kedve miatt Bécsben bizonyos társadalmi hirnek örvend. Nosza, kapott is mindjárt az alkalmon B. ur és fölajánlotta egész utazottságát, élelmességét F. urnak, kinek egyéb sem kellvén, rögtön megvolt az alku. Karlsbadba adtak egymásnak találkozót, az legyen a kiindulási pont. B. ur elébb volt ott, mert kúrát tartott és a kitűzött időre F. ur szépen megsürgönyözte neki, hogy holnapra várhatják Károly , király gyógyvizeinél. Karlsbad bécsi börze köreiben nagy volt e sürgöny folytán az izgatottság, mert B. ur a meghittebbeket jóelőre figyelmeztette, hogy vigyázzanak, itt majd jeles tréfa esik. Ezt az üdvözlő tréfát F. urnak határtalan önhittségére és hiúságára építé, még pedig következőképen. Mit fog F. megérkezte után cselekedni? Így okoskodott B. Mindenelőtt a fodrásznál kiszépitteti magát, azután reggelizni megy, azután kocsira ül és megnézi a várost és környékét, azután hihetőleg ebédel. B. ur tehát elment az illető helyekre és az illető szolgaszemélyzetet jól megborravalózván, fölbiztatta, hogy holnap azt a bizonyos hosszú feketeszakálú vendéget kiki nevén szólítsa meg. Úgy is lett. Másnap reggel B. ur egy pár közös ismerőssel kiment a vasútra és diadallal bevitte F. urat a városba. A szállodában szobák voltak számára rendelve, ott a jövevény megmosdott, felöltözött, azután barátaival kiment sétálni. — No fiúk, mindenelőtt fodrászhoz vezessetek, — szólalt meg F. ur, amint az utcára értek, — mert olyan vagyok az úttól, mint a tövises disznó. Elvezették a legelegánsabb fodrászhoz és maguk előre mentek az »öreg rét«-re, hogy ott majd megvárják. Negyedóra múlva már jön is utánok F. ur és nagy álmélkodva beszéli, hogy képzeljék csak, a mint a fodrászboltba belép, a gazda repeső örömmel jön elébe és nevén üdvözli, hogy: »Jó reggelt, F. ur, isten hozta Karlsbadban.« Ő kérdi, hogy hát honnan ismeri; az pedig azt mondja, hogy ugyan ki ne ismerné F. urat, ha valaha Bécsben járt ? — Hát most mit csinálunk ? — kérdi B. ur. — Ön még nem reggelizett, mi sem; talán jó volna legelőször is a gyomorról gondoskodni ? — Helyes, jerünk reggelizni, de hová ? — kiáltá F. ur. Elsorolták neki Karlsbad összes reggeliző helyeit, többi közt a postaudvart is, melynek árnyasa az addig elveszett időt kipótolni. Meg is látszott az úgy a szigorlatokon, mint az atyai erszényen. Számos érvágási kísérlet történt a családi pénztáron. A mama meg a nővérek meggazdálkodott tőkécskéje hamar elpárolgott, mig a papának bezzeg volt elég dolga a számos csip-csup adósság kiegyenlítésével. Mindamellett utóbbi nem igen panaszkodott; legfelebb is figyelmeztette fiát, hogy kissé jobban viselje magát s vonja összébb kiadásait. Vájjon e szokatlan gyöngédség volt-e az, ami a szeretetreméltó Gerritet arra ösztönözte, hogy a már egyszer elkezdett ösvényen haladjon tovább, nem tudnám megmondani; annyi azonban tény, mikép ahelyett hogy megjavult volna, egy tanulókból alakult társulat fejévé lett, mely a »vidám cabriolet« nevet véve föl, csakhamar hirhedettségre tett szert. Négylovas fogatokon való vidéki kirándulások, pezsgőboros ebédek, mindenféle csintalan kalandok s a tanuló-ifjuságtól kitelhető bohóságok napirenden voltak és oly mérvet öltöttek, hogy a helyi lapok is beszélni kezdtek azok felől. Van Vlootent szerfölött sértette ama közlemény, mely fiának magaviseletét a nyilvánosságnak adta át. Azonban ez az érzékenykedés határtalan boszúsággá változott át ama nap, mikor arról értesült, hogy az ő kedves Gerritje bírói fenyíték alá kerül, miután oly csínyt követett el, mely a megengedhető tréfák határát messze túlhaladta. Ugyanis egy szép nap, vagyis inkább egy szép éjjel a »vidám cabriolet« hős társulata, szerelemtől és pezsgőbortól gerjedt mámorában egy leánynöveldének a megrohanását kísérelte meg; kerítést zúztak össze, hágcsót támasztottak a falhoz s több oly kihágást vittek véghez, melyek súlyosító körülményekül merültek föl. A szigorú tanácsnok és feddhetlen jellemű képviselő egész dühbe jött, mikor egy törvényszéki végzésből megértette, minő vád terheli fiát. Egy percnyi időhaladék nélkül sietett a Van Gend et Los-féle gyorsszállító intézethez, egy pár töltött pisztolyt küldve vásott fiának ama fölhívással, hogy lőjje főbe magát. (Folyt, köv, fáit és kecsegtető pincérlányait úgy földicsérték, hogy mindjárt a Posthofra szavazott. A mint beléptek a Posthofba és letelepedtek, F. ur széjjelnéz és csakhamar kiszemelve a fölszolgáló hajadonok legszebbikét, a szöszke Lizit, magához szólítja. Az meg nagyhamar elésiet és legszebb mosolyával elkezdi, hogy: Halás’szolgája, F. ur, nagyon örvendünk, hogy ön is mihozzánk vetődött.« F. ur meglepetve rámereszti szemét és kérdi: »Hát maga honnan ismer engem? — »Ohkérem,« válaszol a kis cseh leány, »az urnak a nagyságos húga, a G. asszonyság tavaly nyáron itt lakott, mennyi borravalót adott a lelkem! . . . annál láttam az F. ur fotográfiáját ; mindjárt rá is ismertem erről a szép fekete szakáláról.« F. ur ezen szörnyen meg volt illetődve és illendő borravalóban sem késett elismerését kifejezni. Mikor megreggeliztek, elkezdi F. ur: — No már most mutassátok meg Karlsbadot, mert én bizony épen annyira ismerem, mint Szent-Pétervárát. Van-e errefelé frakker? — Hogyne volna! Itt a Posthof előtt is áll akárhány. Ahogy kimennek, egy bérkocsis mindjárt feléjük is csördít az ostorral és rákezdi, hogy : — Jó reggelt, nagyságos F. uram, bérkocsit méltóztatik ? — Mi a manó! — kiált föl F. ur; — hát maga meg már honnan ismer ? — Bécsben szolgáltam tavalyig, kérem alássan, ott elégszer volt szerencsém a nagyságos úrhoz a börze-órákban, meg színház után. Beszállnak mind a négyen és bejárják az egész környéket. F. ur keblét nagyban dagasztó a híresség önérzete és fölöttébb jókedve volt. Mikor aztán pláne ebédelni mentek és a főpincér ott is nagy alázattal elésietett F. urat megistenhozzázni, akkor már nem fojthatta vissza büszke önérzetének láváját, hanem fölugrott, öklével nagyot zúzott az asztalon és: — Fiúk, — úgymond, — ez mégis nagyszerű! Meglássátok, ha én egyszer Londonba megyek, ott is minden ember ismerni fog. A karlsbadi időzés alatt F. ur megtréfáltatása napirenden volt. Még csak egy esetet akarok a sok közül elmondani, aztán utazunk vele együtt. Egyszer reggel B. és F. urak többedmagukkal kisétáltak valami távoleső erdei pontra, ahová ebédet rendeltek. Mindnyájan tudták, hogy Fur rendkívül finnyás étkező, de még finnyásabb szivaros. Ő mindig csak a maga szivarjait szítta, melyeknek párja 350