Fővárosi Lapok 1876. április (75-99. szám)
1876-04-08 / 81. szám
Szombat, 1876. ápril 8. 81. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................8 írt. Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Előfizetési felhívásunkat a »Fővárosi Lapok« ápril-júniusi évnegyedére ajánljuk az olvasó világ figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. A postautalványok és pénzes levelek e cim alatt küldendők: »A Fővárosi Lapok kiadó-hivatalába Budapesten.« A fogadott gyermekek. (Elbeszélés.) Írta Győry Vilmos. (Folytatás.) Mikor Bálint a városi iskolából az első szünidő alkalmával visszajött, még akkor Klárika kitárt karokkal futott eléje, testvérek gyanánt megölelkeztek s megcsókolák egymást, és tegezték folytonosan, ép úgy, mint hajdan a szénafészek-rakás, és az öreg hintón utazás boldog, gondtalan korában. De már a másik szünidő alatt Bálint maga szünteti meg a tegezést, s Klára minden sürgetése dacára sem volt rábírható, hogy az egykori játszótársat még most is ő bizalmas néven szólítsa. Klárikának gyermeteg vonzalma Bálinthoz semmiben sem változott. Ha levele jött a szülőkhez, vagy testvéreihez, a felől Klára mindig értesült, s mindig a legszeretetteljesebben tudakozódott Bálint sorsa felől, s kérte Bognárékat, hogy a válaszból ki ne felejtsék az ő köszöntését. Azt a bohó madarat pedig melyet egykor, amaz igazán emlékezetes névnapon a fiúcska tanított be a »Klári, kis Klári« névre, s mely majdnem elválaszthatatlan útitársa lett a leánykának mindenhová, azt e gyermek úgy szerette, oly híven gondját viselő, mintha ki tudja milyen drága, megbecsülhetetlen kincset birt volna benne. Klára életében aztán idők múltával ismét egy nevezetes változás állt be, — ez pedig az volt: — mosolyogva írjuk le e szót, s pedig mégis nevezetes változás az fiatal leányok életében, — hogy egy újabb neve napja alkalmával, Júlia néni hosszú ruhával lepte meg, most már többé nem kis leányát, hanem nagy kláriját. Hosszú ruha! Egész a földig érő! Melybe a tapasztalatlan lábacska az első napokon minden léptennyomon csetlik-botlik. És bizony nem csekély változás ez, mert igazán arról tesz tanúságot, hogy a gyermekkor elmúlt, a hajadon kora megkezdődött. Ez időtől kezdve Klárika mindig több meg több részt vett a házi dolgokban is, s Julia néni gondos és ügyes vezetése mellett azokban is oly gyors előhaladásokat tett, mint a nevelőnő mellett tudományokban és művészetekben. És nehéz volna elhatározni, hol volt e gyönyörű teremtés elragadóbb: a szalonban-e, a zongora mellett, midőn finom ujjai érzelmesen illeték a billentyűket s csaltak ki a hurokból varázshangokat, vagy a konyhában-e, midőn hófehér köténykéjét maga elé felkötve, s ruhácskája ujját feltürve, gömbölyű, fehér karjaival s parányi kis kezével úgy megkavart-habart rézedényben, vasedényben az istenség tudná megmondani mi mindenféle dolgokat, hogy még a termetes szakácsné is megcsóválta a fejét, s meg nem állhatta, hogy azzal ne dicsérje meg ügyességét: — Eszem azt a főzőkanálra termett, cseppentett kis habkezecskéjét. Julia maga is annyira el volt ragadtatva gyámleányától, hogy nem egyszer kivitette férjét a konyhába e szavakkal: — Jer csak, Iván, nézd meg ezt a gyermeket. Iván lábujjhegyen lopózott a félig nyílt ajtóba , onnan nézte, leste a kis gazdasszonyt, onnan gyönyörködött kipirult arcában, s a munkában ügyeskedő gömbölyű, hófehér karjaiban. De jaj, ez úri hajlék teljes boldogságát nem sokára ezután, s amily váratlanul ép oly szigorúan, megzavarta, teljesen romba döntő egy sötét, zordon látogató: — a halál. Oh, szomorú, szomorú esemény volt az! Julia szokatlan roszullétről panaszkodott egy nap, de meg akart dacolni a jelenkező betegséggel. Tartotta magát, — de mind hiába. A láz erőt vett tagjain, s oly rohamosan fejlődött, hogy a viruló, fiatal, alig harminc éves élet, minden kigondolható, s bármely áldozatok árán előteremthető orvosi segély dacára, néhány rövid hét alatt sírba hanyatlott. Kevés azt mondani, hogy az egész ház, mely valóban bálványozta e ritka kedvességű nőt, vigasztalhatlan volt e váratlan csapásra. Iván, e szilárd, jellemében oly erős férfiú, meg volt rendülve egészen. — Nem, ezt nem érdemlettem, ezt nem érdemlettem ! — zokogá megtörötten — ez több, mint a mennyit szerető szív elviselhet! így válni el azoknak, akik úgy szerettek! így választani, így választani el őket egymástól! Ezt nem érdemlettem! Fájdalmának önsúlya alatt, majdnem hite rendült meg a gondviselésben. Oh, sokan fakadtak ki már így, akiket hasonló csapás sújtott, de sokan tapasztalták aztán idővel ismét azt is, amit a költő oly igazán mond ez ihlett szavaiban: »Nem törik a szenvedő szív oly könnyen darabbá.« Mélyen, soká fájhatnak a sebek, de az idő, kivált a nemes jellemeknél, mégis elhozza a legfájóbbaknak is balzsamot. Talán mondanunk is felesleges, hogy Iván fájdalmának enyhítésére, mily jótékony, áldott befolyást gyakorolt Klára jelenléte. Senki sem osztozott a vesztes férj bánatában annyira, mint a vesztes leányka, aki most másodszor vesztett anyát, s igazán olyan édesanyát, mint maga az első volt; senki sem ismerte szerette a férjen kívül az üdvözültet annyira, mint e gyermek, ki Júliának annyi hálával tartozott. A leányka, fiatal kora dacára annyira elsajátíta még a ház vezetésében is Julia ügyességét, szokásait, modorát, hogy az egész gépezet az ő vezetése mellett is úgy ment, mint a nagy csapás előtt. Az apróbb gondokkal való bajlódástól, Klárika ügyessége most is úgy felmente a férfiút, mint ennekelőtte a ház asszonya tette, s mi tagadás benne, az ilyen segítség mindig kimondhatatlan nagy jótétemény a férfiaknak. — Istenem, mi lenne belőlem, ha te nem volnál itt, gyermek! — mondá Iván gyakran a legnagyobb elismeréssel. — S hát én belőlem, — viszonzá a leányka — ha itt, ez áldott helyen nem lehetnék. — S ha egyszer még is elvisznek ? — Oh, atyuskám! — felelt Klára elpirulva — ki gondolna arra! Vagy lesz az valaha vagy soha! Ugyan ki vinne el engem ?! Mi. Évek múltak. Az egykori kis leányból, teljesen kifejlett, viruló hajadon lett. Tizennyolcadik évét töltötte be, tizenhárom évig volt Ivánnak gyámleánya. A nevelőnő még mindig ott volt a háznál, de többé nem nevelőnő minőségében, hanem mint Klárika társalkodónője. A ház intéző asszonya a hajadon volt. — Ki gondolna arra, — mondá Klára egykor — hogy engem innen valaha elvigyenek! S eljött az idő, hogy erre immár nagyon is sokan gondoltak, akik a gyönyörű leányt megismerték. Iván igen természetesnek találta, hogy fiatal emberek ily szép, kedves lényt körülzsibongjanak, minden kitelhető alkalommal kitüntessenek, sőt szíve hajlamának megnyerésére törekedjenek. Természetesnek találta, ismételjük, de azért mégis oly kimondhatatlanul jól esett neki tapasztalnia, hogy Klára még mindig az a gyermeteg kedély, az a derűit, vidám, nyugodt szív, amely megnyerőleg nyájas mindenkihez, de nyilatkozásra mégis senkit föl nem bátorító. Bizalmas beszélgetések közben ki akarta tudni fogadott leányától, hogy a körülötte megfordult ifjak közül valamelyik nem tett-e mélyebb hatást szivére. A leány nyíltan bevallotta, hogy egyik sem. S Iván maga sem tudta miért s miért nem, — de ez a nyilatkozat oly boldoggá tette. Tehát még csakugyan nem viszik el, tehát még igazán itt marad. Oh, milyen jó, hogy itt marad! — És miért örülsz ennek annyira ? — kérdé Iván magától — helyén van-e az, hogy apa annak örüljön, hogy leányát nem kérik nőül ? A kérdés fel volt vetve, de oh! — Iván sokáig nem tudott, nem akart, nem mert rá válaszolni. Kerülte a feleletet, s pedig oly könnyen meg lehetett volna adni. (Folyt. köv.) S e 33. ÜT 1. (Hollandi beszély.) Henry Havard után. (Folytatás.) Az őrnagy ekkor búcsút vett Huisdyk asszonytól, kikérvén rá az engedélyt, hogy másnap tudakozódhassák a fiatal hölgy hogyléte iránt. Noha még kitelt volna az időbül, az őrnagy aznap este nem tért vissza többé a klubba, hol Wenselaar hasztalanul várt rá egészen éjfél utáni egy óráig. Ott botorkázott az özvegy darabig a scheweningi utón, majd átcsapott a kis ligeten, végig ballagott a csatorna mentén s egy nagy kört járt be a város déli részén. Bizonyos elfogultság vett rajta erőt, minőt már évek óta nem érzett. Az éj egyébiránt pompás volt; a hold elborita misztikus fényével a házak födeleit s a fák lombjait; az ég milliónyi csillaggal volt belepve. Az egész természet szenderegni látszott. A viz visszatükrözte a ragyogó eget s a parti fák sötét lombjait, melyet egyetlen fuvalom sem rezegtetett. Csöndesség volt mindenütt, csupán az éji őr kelepelése és órakiáltása hangzott a távolból. Majdnem két óra volt éjfél után, midőn az őrnagy a Groote Keizershofba visszatért, azzal a szándékkal, hogy lenyugodjék. De hiába, nem tudott elaludni , az egész éjét ébren töltötte. Mielőtt reggel felé megszállotta volna az álom s szempilláit lecsukta, úgy tetszett neki, mintha a nagy piacon sétált volna egy sereg kedves fiatal hölgy társaságában. Egyszerre csak egyiknek kificamodott a lába s fájdalmasan sikoltott fel; de abban a pillanatban, mikor az őrnagy lehajlott, hogy fölemelje, a többi hölgy hirtelen sorakozott s a legbohókásabb, legfantasztikusabb balletet kezdte táncolni, a minőt ő életében láthatott. XI. Másnap délben villásreggelinél ült a Van Vlooten-család a prinsegrachti szép házban. — Úgy látszik, mintha megneheztelt volna önre a nagybácsi, — szólt az asszonyság férjéhez, miközben a vajas kenyérszeletekre reszelt húst szórt és kent föl. — Ugyan miért neheztelne, ő kedves barátnőm ? — vete ellen a férj. — No mert már vagy tíz nap óta nem volt nálunk. — Alkalmasint fontos dolgai hátráltatják e szándékában. Marie, ki még mindig érezte lábmarsulását, nem akart egy napot se mulasztani s igy jelen volt a villásreggelinél is. Ép a múlt esti eseményt kezdte beszélni, mikor a komorna egyszerre Koppman urat jelentette be. A jegyző csaknem a családhoz tartozónak tett