Fővárosi Lapok 1876. május (100-124. szám)

1876-05-03 / 101. szám

borostyán indák kapaszkodnak barátságosan. Hár­man lakják e házikót: két fitestvér édes­anyjukkal, Magdolna asszonynyal. Egykor ez a szelidkedélyű, nyájas arcú öreg asszony h­iven osztozott férjével a munkában és nyomorban, így ez egyetértéssel páro­sult szorgalom náluk is megtenné gyümölcsét, de a végzet gyakori kegyetlen játéka, hogy az ember, mi­dőn már közel véli magát a boldogsághoz, és akkor éri utól balsorsa. Magdolna férje, a derék munkás, összekuporgatott keresményével, már-már szinte oda jutott, hogy nélkülözésekben lefolyt életét nyugalma­sabbal váltsa föl, midőn hirtelen bekopogtatott nála a halál, hogy a rég álmodott földi nyugalomnál is bé­késebb helyre, a sír néma kebelébe vigye. Azóta sok év folyt le az idő medrében; a kis fiúk ifjakká fejlődtek, de a jó férj és atya emlékét máig is hervadatlan kegyelet őrzi az özvegy asszony haj­lékában. Az idősebb fiú Scipio, egészen atyjának hason­mása volt, szorgalmas, anyatisztelő. A munkából az alkony vezette haza, s az est hátralévő részét, vala-­­­mint az ünnepnapokat öreg anyja társaságának szen­telte. Az évekkel ifjabb Junio ellenben dologtalan naplopó volt, s mint minden tunya ember, sokat unatkozott s szórakozást sülyedt társaságokban ke­resett. Magdolna gyakran feddte, ha ugyan azt a né­hány gyöngéd szót feddésnek mondhatnék, mert ő is az anyák engedékenységével viseltetett gyermekének hibái iránt. Scipio — mint férfi — szigorúbb volt, de szülői tekintélylyel nem bírván, határozott föllépései­vel sem ment semmire. Egy téli estén 1790-ben, Magdolna és Scipio­­val beszélgetett. Junio akkor is, szokásaként, a va­csora elköltése után kisuhant a házból. — Az a fiú megint elment. Alkalmasint a leoni korcsmák egyikében a roszhitű transzener­ekkel korhelykedik. Ingerlékeny véralkatát ismerve, attól félek, hogy végre is rosz vége lesz ennek a gyakori kóborlásnak. — Édes­anyám, légy nyugodt, barátaival ő soha sem goromba. — Meghiszem, hogy nem, ha józan. De ha egy­szer sokat iszik, ki felelhet róla. Valahányszor innen el­távozik, mindig elszomorodom, ma meg épen na­gyon is nyugtalankodom, hogy miért ? nem tudnám megmondani. Oh, de sok gond is nehezült az én öreg fejemre ! Mennyire gyötör az önvád, hogy tán ép az én forró szeretetemben volt a hiba. Miért nem kény­­szerítettem őt a munkára ? Ha idejekorán megszokta volna a foglalkozást, bizonyára belőle is derék polgár lesz. Piciny korában maradt árván, s atyja, hogy sze­rette, hogy kényeztette! Folytonosan az ő szeretete lebegett előttem, s úgy véltem legjobbnak, — legalább szivem úgy súgta, hogy kis kedvencét szintén kényén neveljem, — mondá Magdolna mintegy önmagához. — Hiszen ő nem ismerte már a nyomort s nem lát­hatta maga előtt, mint te, édes iam, atyátok példáját. Ezek a körülmények némileg menthetik Juniot, — tette hozzá mély sóhajjal a jó asszony. E gyöngéd megjegyzésre Scipio önkénytelenül elmosolyodott, s aztán mindenkép rajta volt, hogy édes­anyjának kedélyét földerítse, csakhogy ez teljes­séggel nem sikerült ez este. — Fáj látnom szemedben a könyeket! Hátha elmennék, haza hívni! Az öreg arcán az öröm sugara villant át. — Jó gondolat! Ajkamon lebegett már, de nem mertem kimondani, mivel tudom, hogy te mennyire kerülöd az olyan sülyedt helyeket. — Kerülöm bizony, de a szeretet bárhol is föl­keresteti velem könnyelmű öcsémet, noha attól tartok, hogy kellemetlen súrlódás fejlődhetik ki közöttünk, s akkor aztán jó eredmény helyett csak haragra lobban­­tom Juniót. — Az bizony könnyen megeshetik! Maradj tehát, — viszontá az öreg csüggedten. Scipio részvétteljes pillantást vetett anyjára, s izgatottan állt föl. Történjék bármi, de haza kell hoznom azt a rosz fiút! — kiáltá az ifjú boszúsan, s maga után be­húzta az ajtót. II. zúgolódni kezdek, s zaklatott lelkem nem békülhet ki azzal a gondolattal, hogyan lehetséges testvérek kö­zött ilyen különböző jellem ? — így töprengett a jó asszony. Az éjbe is jól behaladt már az est, a ház körül néma csönd uralkodott, s az öreg­asszony még min­dig sóhajtozott odabent. Egyszerre élénk neszre riadt föl. Az ajtó külnyomásra zajjal robbant be, s a nyílá­son halvány férfi rohant a szobába. Arca szerfölött izgatottnak tűnt föl, s kezében vértől pirosló tőrt tar­tott. Magdolna megkörült e látványra. Gyermekei , távol, s ily késő órában egyedül állani szemben e kü­lönös idegennel, bizony nem csuda, ha a rémület meg­­­­fagyasztá ereiben a vért. Nem lehet más, mint kegyetlen bandita, ama számos csavargók egyike, kik a békés polgárok meg­takarított vagyonából tengetik nyomorú éltüket. — Méltán gondolkozott ekként Magdolna, mert 1790-ben nagyon rosz lábon állott a közbiztonság, — és bizony azután sem valami sokat változott. De az idegen a he­lyett hogy pénzt követelt volna, a rémület kifejezésé­vel arcán, térdre rogyott az özvegy előtt s remegő hangon szólt. — A rendőrség üldöz, s hozzád, mint keresz­tyén nőhöz, védelemért fordulok! Magdolna föllélegzett. Nem bandita tehát, ha­nem szerencsétlen üldözött, s védelmemért könyörög! — gondolá Magdolna s jószivű szánalommal nézte a földúlt arcú ifjút. — Mily bűnért üldöznek, s miért van nálad az a véres tőr ? — Annak elbeszélésére nincs időm. De eskü­szöm, nem vagyok bűnös. Szándékosan legalább nem. A véletlen, egy szerencsétlen perc, — rebegő alig ért­­hetőleg az idegen, s aggódva nézett az ajtóra. — Ha nem vagy bűnös, miért rettegsz ? Hisz az ártatlant nem büntethetik. — De ha a látszat ellenem tanúskodik! Irgal­­mazz, asszonyom. Könyörgök, rejts el mielébb ! Magdolna vallásos, jószivű, becsületérző nő volt, szive tehát az észszel erős tusát kezdett, s ez utóbbi igy inté: »Ne fogadd be, mert azzal a törvényt sérted meg, s miért vonnád a törvény haragját házad né­pére ?« Bölcs tanács volt ez, s ő mégis csak ott állott­­ habozva, néma alakkal, teljességgel nem bírva kiejteni­­ a kegyetlen elutasító szót. Akadémiai levelek. — Május 1. —­­A leg­nagyobb germanizátor. — Miklós Mátyás. — Werbőczy. — Luther inter pocula.) (Bg g.) Sokan voltak, biz isten sokan, a kik német szóval akartak boldogítani bennünket. De egyik sem volt a szó szoros értelmében »nagyobb« nála, a kalapos császárnál, kinek agyában zsongott a tervek sokasága s ujjai közt nem igen reszketett a toll, ha százados intézmények, jól szerzett jogok keresztülhú­­zására került a sor. Valamennyi között kétségkívül ő volt a »legnagyobb germanizátor« : II. József. Az ő korát kutatja s terjeszt elő időről-időre erre vonatkozó érdekes adalékokat történetíróink Nesztora, az öreg Szilágyi Ferenc, kinek munkás ke­zéből ma is fontos részleteket vettünk a József-kori németesítés történetéből. A terjedelmes értekezés egy részét csak kivonatban olvasta föl Szilágyi Sándor. Annak a nagyon elterjedt véleménynek kétségbevoná­sát kezdi, hogy a germanizáció tulajdonképeni indít­ványozói magyar hatóságok és főurak lettek volna. Nem; magának a császárnak saját eszméje volt az, melynek érvényesítéséhez azzal a tekintet nélküli kö­vetkezetességével látott, melyet nála megszoktunk. A németesítés megindításának első idejéből a következő három okiratot ismerteti Szilágyi: 1. II. Józsefnek gróf Esterházy Ferenchez, a magyar és erdélyországi udvari kancellárhoz intézett s 1784-ben ápril 26-kán kelt kézirata. 2. Gr. Esterházy Ferenc jegyzéke, mely­ben a mondott esztendőben május 8-án a maga véle­ményét a monarcha elibe terjesztette. 3. A császár véghatározata. Az elsőben elmondja a császár, hogy — a ma­gyart és lengyelt kivéve — nincs nemzet, mely hiva­talos ügyeiben holt nyelvvel, a latinnal, élne. Ezen változtatni van szándékában. A magyar nem teheti hivatalos nyelvvé, mert az ország lakosai közül keve­sebben beszélik, mint akár az oláht, akár az illyrt. Ennélfogva a német nyelv használatát fogja ország­szerte elrendelni. — Gr. Esterházy Ferenc fölterjesz­tésében el van mondva, hogy a magyar nyelvről nem egészen jól van informálva a császár, kiemelve azt is, hogy az ország nem-magyar nyelvű lakosai csak együtt­Alig távozott Scipio néhány lépésre a háztól, Magdolna szabad folyást engedett bánatának. Tenye­rébe hajtva bútól nehéz fejét, keserves zokogásban keresett enyhülést. — Férjem elvesztése minő bánattal tölté el keblemet! — sóhajtott föl. — Hát az én mélyen seb­zett szivem a gyermekekben sem találhat kárpótlást? Igaz, hogy megáldottál az egyik jóságával, s ezért a lakamnak tán nem is volna szabad panaszra nyitnia; de az anyai szív forrón szeret, s mint gyönge nő, nem tehetek róla, ha olykor, a fájdalomtól elragadtatva, véve haladják túl számra a magyarokat, külön-külön egyik sem; de miután már József eltökélte magát egye­nesen haladni célja felé, a kivitelre nézve tesz csak a kancellár megjegyzéseket. Erre következett a csá­szár határozata, a következő rendeletekkel: A mo­narcha akarata szerint az udvari kancelláriának 1784 nov. 1-jén a hivatalos ügyek németül vezetését meg kell kezdeni. E példát tartoznak követni más kor­mányhatóságok is. Három esztendő elteltével minden törvényszéknek a peres ügyeket németül kell folytat­ni , valamint a pesti egyetemen s más főbb és alsóbb iskolákban is a német lesz a tanítás nyelve. Végre : bármely egyházi és világi hivatal elnyerésére csak németül tudók tarthatnak számot. — Érdekes még tudni, hogy József a katholikus istentisztelet — leg­alább a keresztség és oltári szentség kiszolgáltatásá­nak — nyelvét is a deákból németre akarta fordítani. Szilágyi értekezésének második része Miklós Mátyás vasmegyei szolgabiró esetét adja elő, ki midőn 1784-ben a germanizáló rendeletet kihirdette, szabad­ságot vett magának azt olyformán tenni, a mit ugyan sértőnek mondani nem igen lehetne, de eljárásában mégis a szükséges óvatosság hiányzott. A kihirdetés nevezetesen igy szólott : »Végezetre ő felsége kegyes parancsolatja a vé­gett is publikáltatván, hogy a deák és magyar nyelv ennekutána semmibe menjen és épen cassáltassék, ha­nem egyedül a német nyelven folytattassanak minden­nemű processusok egész vármegyékben, és a prókáto­rok németül allegálják, és a bírák német nyelven te­gyék a processusban a sententiákat, és német paran­csolat, nem deák jön ennekutána ő felségétől a nemes vármegyékre sat. Sign. Alsó-Eőr, die 26 mensis junii 1784.« A császár, kinek a dolog tudomására jutott, a szolgabiró ártatlan cselekedetén nagy mértékben fel­indult s miután ez ügyben a szükséges nyomozás meg­történt, nemcsak Miklósnak, de gr. Batthyányi La­josnak, Vasmegye főispáni helytartójának is hivata­lukból elmozdítását parancsolta, egyszersmind gróf Batthyányi Maximiliánt, — ki a szolgabiró elleni je­lentést tette, — a megye főispáni helytartójává kine­vezte. Ez ügyben az udvari kancelláriától tett erélyes felterjesztést a császár számba nem vette, s a dentn­(Folyt, köv.)­­ csáló grófnak a főispáni helytartó székébe beigtatását megparancsolta. Ily módon az említett főur azt a hi­vatalt, melyre hihetőleg számított, elnyerte, de bizo­nyosan a megye becsületét, a mint meg nem érde­melte, úgy nem is bírta. Második volt Fraknói Vilmos előadása Werbő­­czi Istvánról a mohácsi vész előtt. Fraknói a leg­szerencsésebb történetbúvárunk. Mint Fortunátust kalandos útjaira, úgy kíséri őt is nyomon a szerencse a levéltárak útvesztőibe. Egyetlenegyből meg nem tér a­nélkül, hogy valami nagyfontosságú vagy leg­alább érdekes fölfedezést ne tegyen. A gyűjtemények, melyeket mások át- meg átkutattak, mind rejtegetnek még valamit az ő számára, így mai értekezéséhez többi között az egyetemi könyvtár is szolgáltatott új adatot. A magyar történet egyik legérdekesebb és be­folyásosabb alakjáról szólt ez, kinek — jóllehet neve háromszáz esztendő óta tömérdek magyar ember szá­jában megfordult — kimerítő életirata máig sincs megírva. Fraknói nem erre vállalkozott, csak szeren­csés kutatásainak néhány érdekes eredményét adta elő. Werbőczy szerény köznemes családból szárma­zott, melynek ősi fészke a beregmegyei Kerepecz volt, honnan eredeti nevét is kölcsönző. Kerepeczi Barla és Janó 1429-ben vásároltak meg egy, az ugocsame­­gyei Werbőcz helységben fekvő curiát; utódjaik innen kezdtek élni a Werbőczi névvel. István 1470. táján született. Gyermekéveiről, ifjúkoráról és tanulmányai­ról hallgatnak az emlékek. Hihetőleg a budai egyete­men tanult és Páduában vagy Bolognában fejezte be tudományos kiképeztetését. 1498-ban, mint a királyi kúria jegyzőjével találkozunk s valószínű, hogy ekko­riban ugocsai követ volt. Érdekes képet adott Fraknói az akkori zavaros közviszonyokról, Mátyás uralkodásának meghiusult törekvéseiről, az oligarchia féktelenségéről, s a kis nemesek hatalmas pártjáról velők szemben. Werbőczi korán belekeveredett az országos dologba, még pedig jelentékeny szerepben, melyeket jelentékeny tehet­ségei biztosítottak neki. Törekvései különösen két do­logra irányultak: az alsó nemességnek döntő befo­lyást biztosítani a végrehajtó hatalomra, és előkészí­teni egy nemzeti király választását. Mindkét tekintet­ben fényes siker koronázta törekvéseit. Az 1500— 472

Next