Fővárosi Lapok 1876. június (125-147. szám)
1876-06-01 / 125. szám
Csütörtök, 1876. június 1. 125. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre...........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeuus-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A prédikátor. (Történeti elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) — Ifjasszonyom! — kiáltott föl a bámulás és megindulás miatt remegő hangon. — Ifiasszonyom! Mi történt kegyelmeddel? Hogyan jött ide? — Nem tudom, Péter, nem tudom, — felelt a fiatal asszony, egész testében remegve s eltakarva sápadt arcát. — Kerülöm az emberek szinét s nem találok többé helyet e kerek földön, ahová fejemet nyugodtan lehajtsam. Futok mindenki elől. Futok önmagam elől. A vén egyházfi némán billentett fejével. A fiatal asszony görcsösen zokogott. — Ifiasszonyom, — szólt a vén ember néhány perc múlva, — én csak szegény szolgaember vagyok, nem adhatok tanácsot. Én sem hiszem, hogy a kerek földön legyen hely, ahová nyugodtan lehajthassa kegyelmed a fejét. De gondolja meg kegyelmed, hogy van még más valaki is, aki ez éjféli órában nem bírja lehajtani fejét s bujdosik és kerüli az emberek szinét. A kegyelmed gondviselő ura, férje. — Oh, istenem! — zokogott az ifjú nő. — Bujdosik, kétségbeesetten, elvadultan, — folytatta az egyházfi. — Keresi az asszonyt, a kit szivén melengetett s a ki megcsalta, elhagyta őt. Az irgalmas isten őrizze meg kegyelmedet, hogy kezei közé ne kerüljön! A fiatal asszony fölállt s elvonta sápadt arcáról kezét. — Nem a büntetéstől félek, nem a haláltól reszketek, — szólt fájdalmasan, — de nem bírnám kiállni tekintetét. Az ő tiszta, becsületes tekintetét. És mégis látni óhajtom, látni még egyszer őt. Nem mentség ifjúságom, tapasztalatlanságom . . . — Nem, nem mentség, — szólt az öreg egyházfi szigorúan. — Tudom, — felelt a fiatal asszony szomorúan , — de lesz talán a tudós férfiak közt, kik a könyveket forgatják, valaki, aki meg fogja érteni, hogyan részegül meg édes szavaktól a szomjas lélek épen úgy, mint a bortól. A vén ember bámulva nézett a fiatal asszonyra. Nem értette. Az asszony, úgy látszott, még mondani akar valamit, de aztán lehajtotta fejét és elhallgatott. — Vezessen engem uram elé, — szólt tompán az egyházfihoz. Gondolkozva, komolyan állt az ifjú nő előtt az öregember. — Maradjon itt, ifsasszonyom, — szólt aztán, — eljövök és majd elvezetem. — Uram elé? — Nem ura elé. Most nem oda. Későbben meglehet. Hagyja rám. Híven szolgáltam a táborban, hiven szolgálom a községet, híven fogom szolgálni kegyelmedet. Távozni akart már, de még egyszer visszafordult. — Az én időmben, ifsasszonyom, az asszonyszemély, aki megbotránkoztatta az eklézsiát, meg is követte azt, daróc zsákban, mezítláb, égő gyertyával a kezében és úgy állt a templom ajtaja előtt három vasárnap egymásután. A sápadt ifjú nő arcán lángpirosság futott át, aztán még sápadtabb lett, mint azelőtt volt. — Bűnös vagyok, megcselekszem, — szólt tompán. VII. A sánta egyházfi, amint elhagyta menedékhelyén az ifjú asszonyt, tiszteletes Mercator Sámuel fölkeresésére indult. Bár nem tudta biztosan, hogy merre menjen, de azt vélte, hogy a tábor felé kell igyekeznie s a legrövidebb utat választani e végre. A holdvilág mellett most már könnyebben s biztosabban haladhatott. Nemsokára fölülment a vízmosáson s akkor vette észre, hogy itt meglehetős kényelmesen lehet tovább haladni. A hegyoldal alig volt itt egy kissé lejtős s csak valami két vagy háromszáz lépésnyit kellett lefelé menni a vízmosás túlsó oldalán, akkor széles, járt útra ért az ember s onnan csakhamar lejutott a völgybe, hol a kuruc tábor állt. A kurucok, midőn elrontották ennek az útnak a hídját, nem gondoltak arra, hogy valaki fölülről is leereszkedhetik ide. A hegy egyátalán sziklásnak és meredeknek látszott s nem tartották szükségesnek pontosan megvizsgálni. Ha ellenség jön, az csak az utak valamelyikén jöhet s ha elrontva találja a hidakat s a meredek vízmosás által elzárva a tovább mehetést, bizonyosan visszafordul. Ennélfogva teljes biztosságban érezték magukat s lehetetlennek tartottak valami véletlen meglepetést, úgyhogy elmulasztottak még előőrsöket is állítni erre az oldalra. Hogy jönne az ellenség éjjel ezen a járatlan hegyen keresztül, hol nappal sem igen járhat más, mint a kecskéit legeltető egy pár pásztor ember ? Gondtalan aludtak a Petneházy huszárjai s eszük ágában sem volt, hogy valami veszedelem fenyegetné , hisz úgy voltak, mintha elsáncolt táborban lettek volna; a természet maga elsáncolta őket a mély vízmosásokkal. Akkor valamivel éjfél után mozgás támadt a hegyen ; rezgő árnyékok mutatkoztak a vízmosás túlsó szélén s az egyházfi úgy képzelte, mintha lovak lábainak dobogását hallaná, bár igen halkan, zajtalan közeledtek. Fülelt, lehajolt a földre, úgy hallgatózott. A ki- s szolgált vén katona füle jól megismerte a hangot. — Lovasok, — szólt fejét csóválva. — Betekergették lovaik lábát szalmával, hogy ne lehessen hallani dobogásukat. Nem kellett hozzá sok gondolkozás, hogy kitalálja, miszerint aki ily óvatosan közeledik, az bizonyosan ellenség. Lest akarnak vetni a kurucoknak, váratlan megtámadni, mialatt azok gondtalan alusznak. A hajdani katonában fölébredt a kuruc vér. Nem nézhette közönyösen, hogyan közeledik észrevétlen az ellenség. Lázas izgatottsággal tekintgetett majd a hegy oldalán közelgőkre, majd meg a völgyben nyugodtan alvókra. Lent ezüstszürke ködben úszott minden , nem lehetett semmit megkülönböztetni, de a hegy oldalán mindegyre láthatóbbá vált a mozgás, hallhatóbbá a lovak lábainak dobogása. Gyors pillantással átmérte Péter vitéz az egész tért, már amennyire a holdvilágos és félhomálya engedte. Akadályokra aligha talál itt a közelgő lovas csapat s bizonyosan oly ember vezeti, a ki jól ismeri itt a járást, valami áruló, valami gazember. Meg fogják lepni a Petneházi huszárjait, mielőtt azok fölébrednének. A kuruc sereg előhada nagy veszélyben forog. — Lánchordta németje! — mormogott magában az egyházfi, öklével fenyegetve a közelgőket. Az ellenség láttára, legalább néhány percig, elfelejtett mindent, a mi e csodálatos éjjel történt. Szeme mereven csak oda bámult s öklét még mindig fenyegetve emelte föl. — Volna csak puska a kezemben ! — mormoga magában. Lent a kuruc táborban nem mozdult senki. — Csak hírt tudnék vinni nekik! — sóhajtott magában a kiszolgált vén katona. De arra gondolni sem lehetett, hogy ő sántító lábával megelőzze a lovasokat. Azok most még lassan mennek itt a hegyoldalon, míg a vízmosás túlsó oldalára nem érnek, a széles, járt útra, de onnan villámgyorsan fognak lecsapni az alvó kurucokra. Az egyházfi izgatottan tipegett majd föl, majd le. Nem tudta, hogy mit tegyen. A veszedelem mindegyre közelebb jött. Már megismerhette az egyes alakokat, amint a félhomályból kibontakoztak; mellvértjeik csillogtak a hold fényében; látni lehetett már széles karimájú tollas kalapjaikat, fehér ujjasaikat. Császári dragonyosok voltak. A szegény egyházfi percről-percre nyugtalanabbul tipegett ide-oda. Amint igy sürgött-forgott és körültekintgetett, ime, ott látja egy kiálló sziklán ülve tiszteletes Mercator Sámuelt. A pap magas alakja még nagyobbnak látszott, mint egyébkor. Ősz haja fénylett, mint az ezüst a holdvilágnál; hajadon fővel volt, arca az ég felé fordítva s csodálatos világosság ragyogott rajta. — Tiszteletes uram ! — szólította meg az egyházit. A prédikátor nem mozdult. Úgy látszott, mintha nem hallaná. Szeme a csillagos égbolton függött. (Vége küv.) Az erdész. (Francia beszély.) Írta Étlevant Camille. (Vége.) Miután az átalános fölindulás kissé csilapodott, a vizsgálóbíró kérdést intézett Claudehoz, hogy: ha látná a gonosztevőket, rájuk ismerne-e ? Mielőtt Claudenek ideje lett volna válaszolni, egy hang fölkiáltott: — íme ott vannak ! Eduard volt a ki fölkiáltott s a Grebourgokra mutatott. Ezek ijedtükben egyetlen szót sem voltak képesek kiejteni. Erős remegés fogta őket el. Claude egy pillanatig merően nézett rájuk. — Nos ? — kérdé a vizsgálóbiró. Claude lehajtotta a fejét s igy szólt: — Nem, uram, a gonosztevők . . . álarcot viseltek. — Atyám, — szólt Auguste, — én nem akarom, hogy végeztem. . . — Hallgass, fiam! — De hát, — szólt Eduard a Grobourgokhoz fordulva, — testvéretek beteg, mint nekem ma reggel mondtátok. . . De még, ha jól emlékezem, mintha keze ruhával lett volna bekötve. Meglehet, hogy.. . A Grobourgok leverten tekintettek a beszélőre. — Oh, hát nem tudja ön, Eduard úr, — mondá Claude — hogy Grebourgék kutyákat idomítanak s bizony megtörténhetik, hogy a kutyák megharapják az embert. — Úgy van! — szólt Brúnó! — Úgy történt az! — Lám, hogy eltaláltam, — viszonzá Claude gúnymosolylyal. A vizsgálóbiró ülést tartott, de az ülésnek eredménye nem lett, mert Claude folyvást azt állitá, hogy nem ismerte föl a gonosztevőket. Midőn a Grobourgok eltávoztak, — mert hát végre is csak el kellett őket bocsátani, — úgy mentek, mint a részeg emberek. Minden lépésnél ingadoztak. VII. Claude fölgyógyúlt s újra járta az erdőségeket szorgalmasan. Kissé már feledni kezdték a szomorú drámát, melynek az erdész majdnem áldozata lett s csaknem egyedül az Auguste és Claudie menyegzőjére gondoltak. E lakodalomra nagy előkészületeket tettek a kastélyban. Egy este Claude hazaérkezve igy szólt: — Eduard úr, ennek az erdeje bizonyosan meg van átkozva... Ma reggel egy holttestet találtam. — Holttestet?